Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-07 / 183. szám
1993. augusztus 7. Ä ‘Kekt-'Magyarország Hétvégi melléklete A földművelésügyi tárca a kormányé Múltról, jövőről, kereskedelmi játékszabályokról, pragmatizmusról, politizálásról, szakmáról Közbeszólás Munka nélküliek Sinka Zoltán Budapest (ISB) — Raskó György éppen két éve tölti be a Földművelési Minisztérium közigazgatási állam- titkári posztját. Korábban agrárpénzügyi szakemberként bejárta a világot, dolgozott Afrikában, az amerikai kontinensen, politikával azonban — bevallása szerint — sohasem foglalkozott. 1991 nyarától mégis nagyrészt az ő diplomáciai értékén múlott, hogy a szaktárca mostanra kikeveredett a politikai küzdelmek viharaiból. Pragmatikus, a szakmai szempontokat előtérbe helyező világlátása úgy tűnik kezd meghatározóvá válni az FM működésében. Arra kértük, fessen képet — a múlt és jövő tükrében — az ágazat jövőjéről. — Azt mondják a szakemberek, hogy az elmúlt évtizedek legrosszabb termése elé nézünk. Hogyan alakulhatott ki ez a helyzet? — Ez csak a kalászos gabonákra vonatkozik. Kukoricából egészen kitűnő termés lesz, de ez általában így szokott lenni: ha a búza bejön, akkor kukoricából van kevés, vagy fordítva, esetleg mindkettő közepesre sikeredik. Annyi azonban bizonyosan látszik, hogy ’93-ban kalászos gabonából összességében 5 millió tonna terem, ez mintegy 30 százalékkal kevesebb, mint amit a ’80-as évek második felében elértünk — s az is igaz, hogy búzából húsz év óta ez volt a legrosszabb termés —, de a hazai ellátást maximálisan fedezi és exportra is jut közel egymillió tonnányi. Ma Kelet-Európábán csak bonyolult biztosítékrendszeren keresztül van kereslet kalászos gabonára — ez legtöbb esetben nyugati közvetítőt jelent, aki hajlandó fizetési garanciát vállalni a tranzakcióban. Azt már nem is mondom, hogy mit jelentett a tavalyi és az idei aszály, bár ez elsősorban az Alföld három-négy megyéjére koncentrálódott. Irracionálisán visszaesett a műtrágyafelhasználás, ami miatt a növények sokkal rosszabbul tűrték a szárazságot, mint korábban. Azon kívül több százezer hold föld sorsa rendezetlen a kárpótlás miatt, ami nyilvánvalóan szintén hozzájárult az idei év relatív eredménytelenségéhez. 931 faluban még nem történtek meg a földkijelölések, teljesen bizonytalan, hogy ki végzi majd el az őszi vetéseket. Ha ezeknek a földeknek a sorsa egy-két hónapon belül nem rendeződik, jelentős területek maradhatnak ki a potenciális vetésterületből. Ezidáig erről nem volt szó, hiszen csak búzából az egymillió hektár fölötti vetésterület elvileg — ha nincs aszály — lehetőséget adott volna a rekordtermésre. — Hová lettek a mezőgazdaság régi előnyei? — A KGST megszűntével egyébként is nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, hiszen a biztos — adminisztratív korlátozásokkal védett és „tisztán tartott” — piacok kényelmessé tették a hazai termelőket, egyértelmű mennyiségi szemlélet uralkodott a mezőgazdaságban, az élelmiszeriparban — a minőség, a marketing csak sokadlagos szempont volt. Ma már, amikor megszűnt a „barátság”, az oroszok attól veszik az árut, tiki olcsóbban és megfelelő minőségben szállít, s nem mondhatnám, hogy Európa keleti felén fair játékszabályok érvényesülnének a kereskedelemben. A Közös Piac országaiból érkező cukor, gabona, hús közel száz százalékos szubvencióval jelenik meg a térségben, amivel mi nem tudjuk felvenni a versenyt. 5-6 éve folynak sikertelen agrárdiplomáciai tárgyalások ez ügyben, ami egyáltalán nem ad okot optimizmusra a jövőt illetően. Valószínű, hogy a kelet-európai piacokat ebben az évtizedben már nem tudjuk visszahódítani, mert nem tudunk részt venni a támogatások versenyében. —Milyen távlatai vannak az ágazatnak? — Két megoldás látszik. Az egyik: gondoljuk végig a dolgot, legyen nyugati típusú agrárpiaci szabályozás, amely a termelőknek megfelelő jövedelmet biztosít, a támogatási rendszer kiegészíti azt a különbséget, ami a szolgáltatás, az ipar és a mezőgazdaság között van és nem törődünk az ágazat verseny- képességével. Ez az út számunkra azért nem járható, mert paradox módon nálunk az ipar és a szolgáltatás alacsonyabb színvonalon van, mint a mezőgazdaság — éppen fordítva, mint nyugaton, ahol az államok bevallottan több százmilliárd dollárt fordítanak a mezőgazdaságuk támogatására (a huszonnégy legfejlettebb ország összesen 350 milliárdot), de ezt az összeget valójában meg sem érzik. Éppen ezért én azt mondom, szemben sok más agrár- szakemberrel, hogy Magyar- országon — bármennyire is keserves is ezt tudomásul venni — versenyképes mezőgazdaságra van szükség, de nem a támogatások oldaláról közelítve, mert a forrásaink korlátozottak, hanem a hatékonyság javítását szem előtt tartva. — Hogyan valósítható meg ez az elképzelés? — Ha egyetlen mondatban akarom összefoglalni, akkor azt kell mondjam, hogy az művelje a földet, aki képes a leghatékonyabban megművelni. Nem érdekel a tulajdonos személye — ha a kettő azonos, az jó, és ha lehet, csináljunk olyan rendszert, amely összehozza ezeket. Több éves, tudatosan előkészített programmal ez szerintem megoldható. Olyan gazdasági háttérinfrastruktúrát kell teremtenünk, s ahhoz olyan agrárpiaci rendtartást, amely kikényszeríti a versenyt a termelőkből. Ma a tárca egységes abban is, hogy nem számítanak az üzemméretek sem, ebben is pragmatikus szempontoknak kell érvényesülniük. Biztos, hoev a gabonatermelésnek, az ipari növények előállításának nagyüzemi jellegűnek kell maradnia, s az is biztos, hogy például a szarvasmarhatenyésztésnek, a tejtermelésnek, kertészetnek a kisebb, rugalmasabb egységek felelnek meg. Nem erőltetjük tehát a farmergazdaságok kialakulását, de ha valaki ahhoz érez kedvet, s van hozzá tőkéje és tudja csinálni, a pozitív diszkriminációt elfogadhatónak tartjuk. Ehhez tartozik, hogy az a korábban alkalmazott elvtelen támogatási rendszert, amely nem engedte csődbe menni sem a szövetkezetét, sem az állami gazdaságot a 80-as években, akkor sem, ha folyamatosan veszteségesen termelt, a piacgazdasági körülmények között nem szabad fenntartani. Az általunk javasolt megoldás szerint az egyszeri adósságkonszolidálás után végérvényesen be kell fejezni az ilyen jellegű központi beavatkozásokat. — Ugyanakkor az ágazat vállalkozói — mint a magyar gazdaság egésze — általános tőkehiányban szenvednek, nagyon drágán és akkor is meglehetősen nehezen juthatnak hitelekhez. Hogyan lehet ezen változtatni? — A magyar termelőszövetkezetek több mint 50 százalékának nevetségesen alacsonyak a hitelterhei. Az APEH kimutatása szerint 12,5 százalékuknak egy fillér tartozása nincs, 42 százalékuknak a vagyon egynegyedét sem érik el az adósságterhei. Nyugat-Eu- rópában az ilyen gazdasági egységek abszolút első osztályú adósnak minősülnének. Ugyanakkor a kereskedelmi bankok az egész ágazatot hitelképtelennek minősítik. —Mi a helyzet a magángazdaságokkal, a kisebb gazdálkodó egységekkel? — Valószínűleg ez sokaknak rosszul esik majd, de azt kell mondanom, akinek nincs tőkéje az ne vállalkozzék. Ma még nagyon kevesen indulhatnak el ezen az úton, de a deklarált távlati célunk az, hogy a családi-gazdaságok száma fokozatosan növekedjen, s ez a kettő nincs ellentmondásban egymással. El kell telnie azonban legalább 10-15 évnek, amíg egy újabb, más, rugalmasabb, pi- acorientáltabb szemléletű generáció felnő és megvalósítja a mostani céljainkat. Akinek pedig nincs elég ereje az önálló vállalkozáshoz, az bérmunkásként lesz kénytelen dolgozni. —Ha már a távlati céloknál tartunk, mindenképpen idekívánkozik a kérdés: hogyan, milyen mértékben szólhat bele a politika a szakmai kérdésekbe a célkitűzések és azok megvalósítása során? Az FM sok vihart megélt, időnként a koalíciós pártok politikai vitáinak egyik ütközőpontjaként szerepelt, s ezen közben szakmai munkát is kellett végeznie. — Mint közigazgatási államtitkár, örömmel mondhatom — s a mostani időkről beszélek —, hogy a minisztérium politikai vezetése, a miniszter és a politikai államtitkár, egyértelműen partner a pragmatikus megoldásokban. Amióta ők állnak a tárca élén, azóta az FM munkatársainak is könnyebb a helyzete, mert egy logikus rendszer elemeit kell összerakniuk. Több mint két évig tartott, amíg sikerült ráébreszteni az érdekelteket, hogy a három koalíciós párt — egyébként meglehetősen eltérő — agrárelképzelései nem érvényesülhetnek egyszerre a kormányzati munkában. Elmaradt egy koalíciós „kőtábla- vésés”, amely a szükséges alkuk után kijelölte volna a követendő utat. Ennek eredményeként sok törvény jelentős késéssel született — a kárpótlás például több mint egy évvel késleltette a földtulajdon-rendezés ügyét —, a végrehajtásban sem volt egyezség, így a problémák kezelése indokolatlanul hosszú időre elhúzódott. — Mennyire számít ma az FM kisgazda minisztériumnak? — A minisztérium a kormány egyik tárcája, s bár korábban erőteljesebb kisgazda motiváció érvényesült, ma azonban már az összkormány- zati elképzelések dominálnak. Határozottan állítom, hogy a minisztérium a kormányé. — Vezetők jöttek, mentek a minisztériumba, ön azonban 1991. júliusa óta változatlan beosztásban, közigazgatási államtitkárként dolgozik. Amikor kinevezték, a rendcsinálás hálátlan (avagy hálás) feladatát kapta, aminek, éppen az előbb elmondottak alapján, úgy tűnik meg is lett az eredménye. Politikusként és magánemberként hogyan élte meg ezt a két évet? — Kevés közigazgatási államtitkárnak volt olyan nehéz feladata, mint nekem 1991- ben, amikor a koalíción belül is meglehetősen eltérő álláspontokat kellett valamiképpen — sokszor meglehetős diplomáciai ügyességgel — integrálni. a magánéletem gyakorlatilag megszűnt, minden időmet a kompromisszumkeresés kötötte le a különböző nézeteket valló képviselők között, aminek azt hiszem, tényleg meglett az eredménye. Ma már sokkal könnyebb a helyzetem, mert a képviselők jelentős része nagyon sokat fop- málódott, pragmatikusabbá váltak, s az érzelmi indíttatást képesek racionalitássá változtatni. A munkatársainvis végre fellélegezhettek. — On politikusnak tartja magát, vagy inkább szakembernek? — Én korábban egyáltalán nem foglalkoztam politikával, de az elmúlt egy-két évben sokszor kellett politikusként viselkednem. Ez persze elvileg nem szerencsés egy köz- igazgatási államtitkár esetében, akinek a közvélemény előtt névtelennek kellene maradnia. Remélem a jövő útja nálunk is ez lesz: a politikusok nyilatkoznak politikai kérdésekről, a szakmai vezetés pedig csendben, a háttérben a döntéseket megalapozó feladatokon dolgozik Nagy István Attila A rendszerváltozás óta sok régi/új fogalomnak ismerkedtünk meg a valódi tartalmával. Ezek közé tartozik a munkanélküliség is. Korábban sem volt ismeretlen a hazai viszonyok között, legfeljebb ironikus felhanggal és külön írva használtuk: munka nélküliség. Arra utaltunk vele, hogy a munkahelyeken a létszámhoz viszonyítva sokkal kevesebb a munka, nem tölti ki a dolgozók nyolc óráját. Ez volt a rejtett, a gyárkapun belüli munkanélküliség. Aztán a rejtettből nyilvánvaló lett, működésbe lépett az „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” közmondás. A kö-' vetkezményeket ismerjük, nagyjából fel is térképeztük, ha nem is sikerült minden szempontból megfelelően kezelni ezt a gondot. Aki dolgozik vagy dolgoztat, fizeti a munkanélküli-járadékot. Nem más ez, mint össznépi szolidaritás, amely abból indul ki, hogy az új viszonyok között mindenki kerülhet drámai helyzetbe. Ezzel talán egyet is lehet érteni. Csak ne volna annyi kérdőjel a megvalósulás folyamatában. Mindenki tud példákat mondani, amelyek azt igazolják, hogy a munkanélküliek egy jelentős része nem is akar munkát vállalni. Műszaki rajzolót keresett egy mérnöki iroda. Küldtek is hozzá négy jelentkezőt. Ám három könyörgőre fogta a dolgot, amikor leendő M ostanában megint divatba jött, hogy ha a pihenésre gondolnak, sokan csak külföldön tudják elképzelni a kikapcsolódás néhány hetét. Lehetőleg minél messzebb. A Kanári szigetekre, vagy Tunéziába repülnek. Jó és hasznos dolog bejárni a távolságokat, mindenkinek el kellene legalább egyszer mennie, hogy több ezer kilométerről visszatekintve reálisabb képet kapjon a hazájáról, s benne önmagáról. Úgy gondolom, hogy ez a legfőbb haszna az idegenforgalomnak, bárhol is éljen az ember. Az elmúlt hetekben az egyik nyíregyházi szakközépiskolában vendégeskedett egy autóbusznyi szlovák pedagógus. Viszontlátoga- tásra érkeztek, alig kétszáz kilométer távolságból, de a hegyek öleléséből. A látogatás egyúttal annak is bizonyítéka, hogy az emberek mindennapi kapcsolatai mentesek a nagy politika görcsös idegrángásaitól, a pillanatnyi széljárástól. Nagyon jó, hogy ez így van. Én magam is a szlovákok kísérőjéül szegődtem, s amikor lehetett, segítettem. A Harangodi tónál szalonnasütéssel szerettük volna búcsúztatni az itt tartózkodás egy hetét, de mire kiértünk, hatalmas vihar kerekedett. Ijedten menekült hazafelé a csapat. Nem hagytuk el Nagykállót sem, amikor újra ragyogott a nap. Mi legyen? Próbáljuk meg a Sóstón! Találtunk is alkalmas hemunkáltatójánál jelentkezett: ha embert, istent ismer, ne alkalmazza. Csupán írja alá, hogy jelentkezett, mert az a feltétele annak, hogy tovább folyósítsák a munkanélküli-segélyt. Mostanában van a dohánytörés ideje. A Nyíregyházához közeli településen több mint négyszáz munka- nélküli él. A vállalkozó szorgos kezeket keresett, de nem volt igazán szerencséje, mert fél tucat ember jelentkezett a munkára. Kevés a napszám? Lehet, nem tudom. Mindenesetre annak is megvan a piaci árfolyama. A lényeg, a többség nem kívánta a munkát. A magam bőrén is tapasztalhattam, hogy a fiatalember — munkanélküli kőműves! — nem vállalta el a munkát, mondván, a haverokkal a Balatonra készül egy kis csavargásra. Ä házunk előtt mindennap négy-öt felnőtt férfi, vállas, izmos, árnyékból árnyékba húzódik. Beszélgetnek, sö- rözgetnek. Láthatóan munkanélküliek, de ez egy cseppet se zavarja őket. Nem akarok én senkit se ellenük hangolni, hiszen a munkát szerető ember sohasem szeretne munkanélkülivé válni. Munkátlanul nem tudja elképzelni az életét. Valamit mégis tenni kellene, éppen az ő érdekükben, hogy a munka embert formáló méltósága ne csupán írott szöveg legyen, hanem teljen meg valódi tartalommal. Hiszem, hogy ez sohasem megy ki a divatból, akármilyen lesz is az élet. lyet. Rozsét gyűjtöttünk, kezdetét vette az ilyenkor szokásos ceremónia. Kicsik és nagyok egyaránt élvezték a dolgot. Már a vége felé jártunk, oltottuk a tüzet, amikor néhány gyerek ijedten szaladt hozzánk, s magyarázták: valami történhetett az erdőben. Bennünket, magyarokat még Rita emléke kísértett, odasiettünk a helyszínre. Rengeteg ruha a földön, női és férfi alsónadrágok, nagyon jó női félcipő, cumisüveg félig teával, tányérok. Mintha kempingeztek volna, s hirtelen megtámadták volna őket. Képzeletünk vad képeket rajzolt, rablásról, esetleg gyilkosságról. Mit tegyünk? Hívjuk a rendőröket? Hazatérve feltárcsáztam az ügyeletet. Elmondtam, mit láttunk, hol, s mire gondoltunk. Az ügyeletes udvarias volt, szépen megköszönte az információt, de nem volt kíváncsi rám, nem érdekelte kitől kapta a hírt. Mintha igazából mégse hitt volna nekem. Vagy inkább arról lehet szó, hogy ami számomra felkavaró élmény, neki nem volt több a naponta százával érkező bejelentések egyikénél. Kacsa is lehetett. Ami a sóstói erdőben történt nem volt több szelíd erőszaknál. Lám, lám! Mennyire megváltoztatja az ember nézőpontja a világról alkotott véleményét. Bizonyára hozzá lehet szokni a rosszhoz is, az erőszakhoz is, a fájdalom látványához is. Akkor holnap fordítsam el a tekintetem? Szelíd erőszak Kerülő Ferenc: Falu
