Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-07 / 183. szám
12 [ JA %ekt-'Mcwwror$záfi hétvégi mettéfCete 1993. augusztus 7. Jegyzet __________________________ Korunk és irodalma Közép-európai barokk éve ’93 (3.) A barokk vonások és a magyar népművészet # Eddig nem tették alapos elemzés tárgyává Csigacsináló a debreceni Déri Múzeumben Archív felvétel Vasy Géza A közelmúlt és a jelen művészetéről, irodalmáról, történelméről, bármilyen jelenségéről nehéz tartósan érvényes képet adni. Nemcsak a részletekben, hanem az egészben is lehet tévedni. S a vélt vagy valós igazságok különösen akkor bizonyulnak egyaránt ingatagnak, amikor korváltás következik be. így volt ez 1919, 1945 táján, s így van mostanában is. Axiómává előléptetett tételek omlottak össze kártyavárként, s tudósok és közemberek világképe rohamos változásokat kényszerült befogadni. A történelmi korfordulók nem mindig járnak együtt szükségképpen művészeti vagy akár életformabeli változásokkal is. Az összefüggés azonban mindig megfigyelhető, s legalábbis nálunk gyakoribb az együttjárás, mint a nagyfokú eltérés. S ami benne élve még ebben a században, rendkívül éles különbségnek mutatkozik, néhány évtized távlatából nézve esetleg már egyetlen korszak eltérő tendenciáinak együttélésével szelídülhet. Nem feltétlenül ez a helyzet az 1945 utáni évtizedek irodalmával, amelyről Kulcsár Szabó Ernő készített lendületes áttekintést A magyar irodalom története 1945-1991 címmel. A könyv- heti kiadvány folyóiratban megjelent részlete már kiélezett vitát is kavart, s erre alkalmas a műegész is. A szerző a modern irodalomelméleti iskolák talán legavatottabb művelője hazánkban, s e munkájának is különös jelentőséget ad az a tény, hogy egyszerre elméleti és történeti szemléletű. S mivel az elméleti tételek többnyire a nagy nyugati nyelvek irodalmaihoz kötődően születtek meg, teljesen érthető, ha szerző szemléletében a mérték nemcsak elméletileg, hanem a művekre figyelve is maga a világirodalom, annak legújabb törekvései. Kulcsár Szabó Ernő nemcsak tudós, de okos és irodalomértő személy is, vizsgálódásaiban és értékeléseiben tehát ritkán nevezhető kirekesztőnek, túlzottan egyoldalúnak. Befogadói magatartása azonban visszavetítve is „posztmodern”, s eny- nyiben szakít a történetiséggel. Korábban a közfelfogás szerint magasra értékelt műveket ugyanis gyakran kizárólag a maga választotta mai értékrend szerint lát, s így a posztmodern lesz a mércéje Illyés Gyula vagy Nagy László munkásságának is. Ahhoz hasonlatos ez, mintha a klasszicizmust mai napig a romantika kritikája felől látnánk csak, s így állapítanánk meg egyrészt nagyfokú értékszegénységet, másrészt sajnálkoznánk filozófiai-eszmetörténeti „naivitásukon" .valamint esztétikai elveik konzervatív voltán. Mert ennek az okos könyvnek ez a legnagyobb — s nyilván tudatosan vállalt — egyoldalúsága. Mint Janus Pannonius a római búcsúsokat „ kikacagja’’ szinte azokat, akik a közösségi, a szolgálati elvű alkotásmódokhoz kötődtek. S nem csupán ezt tekinti múlt századi- asnak, hanem minden következetes célelvűséget, rendezettséget, átideologizáltsá- got. Korszerűtlen a személyesség és ásatag a nyelvi kifejezhetőségbe vetett hit. Ezen az alapon sorolódik át egy sor alkotó a félmúltból a befejezett múltba, állítódik tehát folytathatatlannak nemcsak Illyés, hanem Déry Tibor vagy Sánta Ferenc is. S furcsa módon így válik epozódikussá annak a Vas Istvánnak a munkássága, aki pedig a modernség hullámainak is egyik közvetítője volt, s már csak ezért is kiik- tathatatlan lenne a portréfejezetek sorából. Filológiailag indokolhatatlan az ötvenes évek kétirányú megnyújtása és kisemmizése is. „A megszakított folytonoság (1948- 1960)" című fejezet szigorú kritikája egyrészt jogos, másrészt a további fejezetek számos olyan művet és tendenciát említenek, amelynek itt volna az igazi helye. Nem csupán a korban kiadatlan „ láthatatlan , irodalomra ” gondolok, mert a hivatkozott művek nagy része megjelent 1956 és 1960 között, és — hatott is. Az irodalompolitika megszakított egy folytonosságot, de az irodalom maga nem: Szabó Lőrinc, Illyés, Németh, Déry, Weöres, Vas, Ottlik, Mészöly, Pilinszky, Juhász, Nagy László és mások ekkori művei a bizonyíték rá. Juhászék költői forradalma például nem a hatvanas években vált eleven hatásúvá, hanem 1955-56-ban. Kulcsár Szabó Ernő könyvét alapvetően fontos munkának tartom, megkerülhetetlennek a korszak szellemi életével foglalkozók számára s mint egy lehetséges álláspontot, lehetséges világot, el is fogadom. S azokkal értek egyet, akik szerint további lehetséges értelmezésekre van szükség. Egyetlen igazság talán nincs, de sok közelítő, elgondolkoztató álláspont létezhet. Dám László Beszélhetünk-e barokk vonásokról a magyar népművészetben? — teszi fel a kérdést annak a kiállításnak a katalógusa, amely 1993. május 12. és június 20. között Budapesten, majd július 15-étől december 31-éig Nyírbátorban a Báthory István Múzeumban próbál a problémára választ adni. Vajon az a stílus, amely a rendi társadalom uralkodó rétegeinek, hatalmát és gazdagságát volt hivatott kifejezni monumentalitásával, burjánzó túldíszítettségével, eljuthatott-e a társadalom ranglétra legalsó fokán álló és nemzeti kultúránk gerincét, etnikai jegyeit hordozó jobbágy-parasztság műveltségébe. Elgondolkodtató tudomány- történeti tény, hogy ezt a problémát sem a művészettörténet, sem az etnográfia nem tette eddig alapos tudományos elemzés tárgyává. A művészettörténet számára a népművészet olyan távol esett a „gard art”-tól, a magas művészettől, hogy az már kívül esett a szaktudomány látóhatárán. Az etnográfia ugyanakkor, éppen a magyarságra jellemző etnikus jegyek kimutatásának érdekében, az ar- chaizmusok felé fordult, s a paraszti polgárosodás eredményeként megszülető új jelenségeket már nem tekintette a néprajzi vizsgálat tárgyának, így aztán általános volt az a vélekedés, hogy a barokk — a reneszánsszal ellentétben — csak felszíni nyomokat hagyott a népi műveltségekben, s csak a kultúra igen szűk területére terjedt ki. A népművészeti kiállítás tudományos előkészítése, az anyaggyűjtés tapasztalatai, valamint az e témakörben Budapesten rendezett háromnapos konferencia eredményei arról tanúskodnak, hogy a barokk és a népművészet kapcsolata jóval szélesebb körű volt, mint azt korábban feltételezték. Erre maga a kiállítás nyújt ékes bizonyítékot, melynek budapesti változatáról a Kelet-Magyarország júesterséges tó M partján heve- résztünk. Én a napon nyújtózkodtam, öreg rokonom egy bokor árnyékában hevert, félkönyékre dőlve, és gyönyörrel szemlélte a pipát, amit vittem neki. Eredetileg is neki szántam, s most, hogy holmijaim között véletlenül rábukkantam, elvittem neki. Amúgy is régen találkoztunk. A tó ugyan mesterséges — a közelben lévő, már nem használatos téglagyár számára bányászták innen az anyagot —, de olyan régi, hogy természetesnek hat. Bokrok, cserjék, rezgőnyárfák övezik a partszegély egyik oldalát, a másikat meg sás és nád lepte el. Tehetős emberek bérleménye a tavacska, s öreg rokonom a halőr. — Emezt meg majd eladom! — emelte magasba régi pipáját. — Szabad itt fürödni? — kérdeztem. — Okos ember csak akkor lius 10-én megjelent hétvégi mellékletében kitűnő ismertetés látott napvilágot. Az eddigi kutatások eredményei az alábbiakban foglalhatók össze: az európai barokk fénykora a XVI-XVII. század. Magyarországon azonban csak a XVIII. században bontakozik ki, míg a népi kultúránkban a XVIII-XIX. század fordulójának évtizedeiben jelenik meg. Térhódítása a múlt század harmincas éveiben fölgyorsul, különösen gazdagon virágzik a jobbágymegy vízbe, ha már tud úszni —bölcselkedett az öreg. — Ki akarom venni a halakat, hogy meg ne fulladjanak —játszottam én is az elméset. — Halat: azt nem! — emelte fel tiltón a kezét a rokonom, aztán engedékenyebben folytatta: — Fürödhetsz, ha akarsz. Amoda menj, nádközeibe. Itt hirtelen mélyül. A náddal benőtt partszakasz omladékos volt, meg nagyon magas. Egy ponton azonban az örökösen leguruló rögdarabok lejtőt képeztek, s itt öthat méterre be is lehetett gyalogolni. Lubickolás közben megkarcolta valami a lábam. Valamilyen furcsa tárgyat tapogattam körbe a víz alatt, majd meg is tudtam emelni, de csak annyira, hogy kiderítsem: fonott vesszőkosár, de olyan súlyos, hogy nem tudtam a víz fölé húzni. A fonat hasadékain bekukucskálva láttam, hogy tucatnyi ponty ficánkol benne. A kosárhoz madzagot kötött valaki, s a madzag másik végét eev nartközelbe levert cövekfelszabadítás után, s hanyatlása az eklektikával indul meg századunk első évtizedeiben. A barokk meghonosodása a népi műveltségben tehát a paraszti polgárosulás térhódításával párhuzamosan játszódott le. Térnyerése több csatornán keresztül történt. Az egyik a megújuló katolikus egyház el- lenreformációs tevékenysége, melynek során kialakultak a népi vallásosság új alkalmi, a hozzájuk kapcsolódó gazdag tárgyi anyaggal, a másik a kézhez erősítette. Miután odáig tapogatóztam, egy másik spárga mentén haladva félig pocsolyába ágyazott vasfazékhoz jutottam. A fazék fenekén apró rákok mászkáltak egymáson. Akadt, amelyik megpróbált felkapaszkodni, de a fazék zo- máncos belsejéről mindig visszapottyant. Egyszer csak mozogni kezdett a közelben a nád, és bozontos képű, kicsi öregember bújt elő. Riadtan bámult, de nem szólt. — Maga fogja ezeket? — kérdeztem a fazékra mutatva. — Hogyan lehet ezeket kihasználni? — Húsra jön — felelte az öreg, inkább csak a bajuszát, mint a száját mozgatva. Továbbra is aggodalom ült az arcán, mire bátorítóan rámosolyogtam. — Tőlem ne tartson. Senki se vagyok, csak erre jártam. Semmivel nem vádolom, és akit nem vádolnak, annak nem kell védekezni. Csak látni szeretném, hogyan csinálja. A Tolsztoi-kinézetű bácsi művesipar, amely a legalapvetőbb szerszámokkal és használati tárgyakkal látta el a paraszti társadalom különböző rétegeit. Mindkét esetben a populáris barokk művészet szervesen kapcsolódik az európai barokk műveltséghez, hiszen alkotóik szakmai ismereteiket különböző európai területeken, műhelyekben szerezték. Ezek a kereskedelem, ill. a kézműipar által közvetített vagy előállított tárgyak természetesen nemcsak a magyarságra jellemzőek, hanem a Kárpát-medence minden népére. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a magyar népművészetbe szervesen beépülő tárgyak sok esetben nem is magyar mesterek művei. A Jászság vagy a Kiskunság katolikus magyarságának körében általánosan elterjedt, fából készült Madonna szobrokat pl. felvidéki magyar és szlovák fafaragók készítették. A Dunántúlon általánosan elterjedt máriaházak, öltöztetős Madonnák és más szakrális tárgyak igen gyakran nyugat-európai műhelyekben készültek. A példák vég nélkül sorolhatók lennének. Mindez persze azt is jelenti, hogy a barokk nemcsak a magas művészetben egyetemes, hanem a népkultúrában is, s hogy a magyarságot legalább annyi kulturális szál köti össze a Kárpát-medencében élő más népekkel, mint amennyi elválaszt tőlük. A barokk művészet legjellegzetesebb elemei a múlt század folyamán szervesen beépülnek a magyar paraszti kultúrába. Erről tanúskodnak azok a mindennapi élethez kötődő tárgyak, amelyek nem kézműipari termékek, hanem azokat a parasztok házilag állították elő, részben használati, részben reprezentációs céllal. Ide tartozik pl az a Szabolcs megyéből származó járom, melynek fő- és bélfáját voluta díszíti, vagy azok a csigacsiná- lók, mángorlók, sulykok, gu- zsalytalpak, melyeket a legények kedvesük számára faragtak. jobbra-balra pislogott, azután a zsebébe nyúlt, csipetnyi hús- maszatot emelt ki, és a vízbe szórta. Kisvártatva mindkét karjával a vízbe kotort, s amikor pocsolyás kezeit kiemelte, három kis rák csüngött rajta. — Maga kicsoda? — dör- rent ekkor a rokonom hangja. Fent állt a meredek, négyméteres parton, és úgy nézett le, mint aki azt hiszi, hogy nagyon magasan van. — O itt a rákász! — kiáltottam vissza. — Itt nem lehet rákot fogni! — dőlyfösködött újpipájú rokonom. — Neki lehet, mert külföldieknek fogja — védelmeztem a behúzott nyakkal, mozdulatlanná merevedetten álló kis embert. — Nézd meg, van-e igazolványa! — érkezett fentről az újabb utasítás. — Van! — küldtem a megnyugtató választ. — Az előbb már megnéztem! Azzal kezdtem! —Kék színű? A tópart Csák Gyula Kerülő Ferenc: Csendélet
