Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-28 / 200. szám
1993. augusztus 28. 3A ‘Ketet-fyíagyarország hétvégi meCCékíete Múzsák ha találkoznak Böröndi Lajos: de gyönyörű de gyönyörű ahogyan fölsugár zik tested láng kap bútorba képbe mohón és ahogy elernyed a túlfeszített csöndben minden és egymásba olvad lassan két lélek és aláhull az elégett pillanattal Magyarnak lenni Párizsban Szerelmeskedés Nagy Imre: Szendergő akt Karádi Zsolt Párizs: végtelen terek és végtelen szabadság, vibráló csillogás és elviselhetetlen nyomor, a Champs Elysée luxus éttermeiben vigadozó tehetősek s a bűzös metrófolyosókban meghúzódó csavargók kibékíthetetlen társadalma, örökké zsongó körutak, hangulatos kiskocsmák, gótikus katedrálisok és a jövő század vasbeton-üveg álmai, zsibongó vasútállomások, ahová ezrével érkeznek az öt kontinens minden tájáról, mert Párizs nemcsak a franciáké, sőt egyre kevésbé az övéké, Párizs a világ központja. A frankofón országok nyomorgó bennszülöttjeinek végcélja, ahol lassan több a színesbőrű, mint az őslakos, ahol az egykori gyarmatbirodalom rabszolgáinak kései utódai adnak egymásnak randevút, de nemcsak afrikaiaktól hangosak az utcák, hanem akad itt szép számmal japán ajándékbolt, kínai vendéglő, thaiföldi bisztró, vietnami bazár, olasz pizzéria, indiai ruhabutik, arab táskaüzlet, görög haláruda, s még ki tudná megszámolni, hányféle náció ütött itt tanyát, és Párizs mindenkit befogad, mindenkit eltart: Párizs gigantikus olvasztótégely, félelmetes, de mégis vonzó, mert charmeja van, hangulata eleven, eleganciája magáyal- ragadó, úgy kozmo-polita, hogy közben megmarad franciának, az általa felkínált szabadság korláttalan, hiszen itt éppúgy nem botránkozik meg senki a leghóbortosabb, a legrikítóbb divatkollekción, mint az ötvenéves férfi, s a tizennyolc esztendős lányka szerelmén, vagy éppen azon, ha két azonos nemű embert lát csókolózni, de az sem kelt feltűnést, ha a metróban fiatal zenészek Vivaldit játszanak, vagy a Notre Dame előtt pantomimesek szórakoztatják a kíváncsi publikumot, hiszen itt mindenki közönség (és színész is egyben), a kávéházak terasza maga a járda, s az itt elhelyezett parányi asztalok mellett órákig elüldögélnek a turisták egy-egy Kirt, egy kávét, egy capuccinot kortyolgatva, miközben nem csinálnak semmit, csak bámulják a többieket, a sokarcú forgatagot, az autók színes áradatát, a Renault-k, Peugeot-k, Citroenek hömpölygését, az áradó, torlódó, csapódó tömeget, szűnni nem akaró szédület ez a város: fiatalok, bohémek, művészek, dilettánsok, kóklerek, szélhámosok, őrültek városa, „szerelmek városa”, örök titok, megismerhetetlen, „em- ber-sűrűs, gigászi vadon” — ahogy Ady írta, akinél találóbban ma sem lehetne kimondani a kelet-európai utas itteni életérzését, a megkésettség és lemaradottság szorongását, mert magyarnak lenni Párizsban ámulat és bánat, bódulat és fájdalom, kábulat és rettenet, a szegénység lefokozó megszégyenülése, amit csak ritkán képes feloldani az élmények szeszélyes káprázata, az évszázadoknak a műemlékekből sugárzó szelleme, s a mindenünnen, a fákból, a falakból előszivárgó verkliszó, amelybe gyakran belecsúszik egy Szajna-parti szaxofonszóló, egy magányos muzsikus méla dallama, a kaotikus metropoliszban fölszálló lélekharang, igen, ez, ez a fájdalmas, a kirándulóhajók felett, az ódon hidak alatt tekergő zenefoszlány az, amely legjobban kifejezi az emberi esendőséget, céltalanságot, s az árvaságot, az idegenek, a bevándorlók, a koldusok egyedüllétét, a koldusokét, akikből egyre több van, mert a végletek: a pompa és az éhhalál karöltve jár abban a világban, amely színészeiről, mulatóiról, divatjáról, parfümjeiről híres, ahová ma is elzarándokol, aki teheti, hiszen Európa szíve, miként egy évszázada már, ma is Párizs. Közbeszólás _____________ Szárszóról szólván Ésik Sándor J óféle csécsi szalonnát vagdaltunk frissen illatozó kenyér szeleteire, hozzá pedig ecetes hagymát csipegettünk a lugas alatt. Köröttünk méhek döngicsél- tek az alkonyaiban, mézes már a szőlő... Különös, különös nyáreste volt. A házigazda — igen jól cseng a neve történészkörökben — egyszer csak azt mondta két falat között: hát akkor ezentúl a kozmopolitizmus ül majd a nyakunkon az internacionalizmus helyett? Szárszóig még volt egy hét, így aztán nekem eszembe sem jutott, hogy talán amiatt indulatoskodik. Pedig kitalálhattam volna. Nem válaszoltam. Nem is vert gyökeret gondolataink között a kérdés. Talán a jóféle étkek, talán az estvéli zsongás kellemes hangulata tette, másfelé terelődött a szó. Mindazonáltal nem hagyott nyugodni a kérdés. Igaz, csak most a héten, amikor a nemzeti gondolat elkötelezettjei Szárszón ismét összejöttek, most jutott eszembe megint. Egykori tanárom mostanában érte el a nyugdíjas kort, volt tehát része elegendő internacionalizmusban, a kozmopolitizmus azonban a jól ismert okok folytán kevéssé kísérthette. Az ominózus kérdésből arra következtethettem, hogy napjaink veszélyének az utóbbit tartja. Vajon mit félt egyiktől is, másiktól is a néprajztudós? Ha valaki, akkor ő az, aki előtt szempillantás alatt futhat végig azon értékeknek a sora, amelyek szinte maguktól lesznek az enyészetévé. Ha pedig valami még — akárcsak mákszemnyit is — sietteti, gyorsabb a végzet. Nem vonható kétségbe, hogy nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem nemzeti mivoltának tárgyi, szokásbéli és még sorolhatnánk, hányféle sajátosságában. Az internacionalizmust többnyire szerencsésen megúsztuk, hiszen a jelszó szintjéről nem sűrven ereszkedett le hétköznapjainkig. A kozmopolitizmus azonban nem mozgalom, nem célkitűzés, az a valóság talaján érkezik, az egyes emberek lelkében. Én soha nem láttam egy bizonyos személyben megnyilvánulni, konkrétan előttem állni valakit, aki internacionalista, legkevésbé azok személyében, akik szónokoltak róla. A kozmopolita azonban itt születik közöttünk. Legyőzi a nyelvi, és a gazdasági korlátokat, és máris ő az irigyelt világpolgár. Otthon van itt is, másutt is. Szereti ezt a csécsiszalonnás, eceteshagymás, mézesszőlős, méhdöngic sélte kis szegletét a világnak, tudja hogy itt kell élnie, de ahhoz nem ragaszkodik, hogy itt is haljon meg. Apropó, halál H onvédelmi miniszterünk megrázó szavakkal ecseteli fogyó nemzetünk statisztikáját. Én le se merem ími, hogy valaha is, ezeken a határokon belül egy számjegygyei kevesebb is elegendő lesz az állampolgárok számának meghatározására. Valahogy lélektani határnak tekintem a tízmilliót, miként az inflációnál a tíz százalékot. Ha a pénzromlás fölötte van, akkor már megette a fene, ha pedig a nép tízmillió alatt... A mi utcánkban arat a halál. Otthon, a szülővárosomban. Most, hogy immár az emberélet útjának feléhez érkeztem, és körbenézek, belém áll a félsz. Csoda, hogy még élek, pedig még legalább ennyit szeretnék magamnak. Utcabéli játszótársaim közül a B. fivéreket még húszas-harmincas éveikben elvitte egy örökletes betegség. Volt, akit az alkohol ragadott magával, akadt akit a szív, a rák, szóval ami leginkább tarol. Amikor én gyerek voltam, az idős emberek haltak meg. Lefogytak, meggömyedtek, aztán a tavasz elvitte őket. Most meg hol itt, hol ott csap be az istennyila, és nem nézi kit talál meg. Elmesélem nyomasztó élményemet más vidékre való ismerősömnek. Tényleg... — komorodik el, az én környezetemben is annyian meghaltak már, hogy nem győzök temetésre menni. Ha hazamegyek, és végigsétálok az utcán, alig ismerek valakit. Ami pedig a legérdekesebb: olyan emberek élnek még, akik már gyerekkoromban is idősnek számítottak. Alighanem ez a jelenség táplálja Für aggodalmát. Ha pedig végiggondolom halandóságunk gyászos mértékét, félve bár, de igazat adok neki. Esszük jó zsíros étkeinket, isszuk jobb rosszabb italainkat, rágjuk egymás idegeit, marcangoljuk benső magunkat. Fogyunk, magyarok. Mennyivel többen megmaradnánk, ha egészségesen, nyugodtan élnénk. De hát élhetünk e egészségesebben és nyugodtan abból, amink van? Az volna ám a csoda. Alkalmam volt végignézni néhány kortársam útját a sírgödörig. Látni, ahogy az alkoholtól ibolyaszínben lángoló arccal lassan elég. Borzasztóbb volt a tántorgás a temető kertjéig, mint maga a megváltó halál. Igaza van, Für miniszter úr! Jelentem, valós a veszély, amit a nemzet elé idéz. Ilyen ütemben fogyva, veszve tényleg hamarosan papírra vethetjük azt az ijesztő számot. Ahogy Veres Pétert idézte. Legfőbb parancs, megmaradni. Megmaradni, de hogyan? Akikről most elszorult szívvel beszélek, nagyon szívesen megmaradtak volna. És azok is, akik majd a közeljövőben távoznak hasonló okokból. Olyanok vagyunk mi, korosodó nemzedék, mint egy csoport kétségbeesett katona valami rossz háborús filmből, akiket nekizavartak az aknamezőnek. Sajnáljuk, aki már rálépett a robbanószerkezetre, és csendben újongunk, hogy mi még nem. Szorongva persze, mert futni, futni kell. Párizsi látkép az Eiffel toronnyal