Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31 / 177. szám
Aktuális kérdések A bíróságok munkájáról Kováts Dénes Nyíregyháza (KM) — Mostanában ismét sokak beszélgetésének témája a bíróságok munkája, ítélkezési gyakorlata. Talán nem véletlenül, hiszen elég sok, erőszakos bűncselekmény történik. Másrészt — talán a gazdaság átalakulásának következményeként — egyre több, vállalkozással, munkaüggyel kapcsolatos perben kell döntenie a bíróságoknak. Hován Árpádné dr.-ral, a megyei bíróság elnökével ezért vettünk számba néhány, tevékenységükkel összefüggő problémát. □ Kezdjük talán egy fontosnak látszó témával: a bírók leterheltségével. Azért gondolom, hogy sok ügy jut egy tanácsra, mert számos olyanról tudok, melyek hónapok, sőt, több mint egy év után sincsenek lezárva, nem született bennük jogerős ítélet. Ennyire nagy teher hárul önökre? —- Igen. Megyénkben az egy bíróra jutó ügyek száma az országos átlag fölött van, akad olyan kolléga is, akire 230 büntetőügy jut. Egyik oka a létszámhelyzet. Igaz, az engedélyezettnél most tízzel kevesebben vagyunk, de megfelelő személyeket akarunk az álláshelyekre találni: néhányra a vizsga előtt álló fogalmazóink várnak eséllyel. Legutóbb öt jelöltből csupán egyet tartott megfelelőnek a bírói tanács. A kereten felül még 10 státusra beadtuk igényünket, elbírálására még nem került sor. A segédhivataloknál 40 emberre lenne szükség, hogy a tervezett ütemben haladhassunk munkánkkal. Persze nemcsak a létszámprobléma a gondunk, hanem az is: elnehezednek az ügyek. Ez alatt azt értem, hogy lazul az állampolgári fegyelem: gyakran azért kell elhalasztani tárgyalásokat, mert valamelyik vádlott vagy tanú nem jeHován Árpádné dr. Szekeres Tibor felvétele lenik meg, illetve nem egyszerre jelennek meg a szembesítésekre. □ Ezek szerint az állampolgárok is tehetnek az ügyek elhúzódásáról? — Akkor igen, ha vádlottként, ügyfélként vagy tanúként nem jelennek meg a bíróság előtt, mert gyakran e miatt kell elnapolni, — akár hosszabb időre is — a tárgyalást. Egyrészt érthető azok rosszallása, akik mások miatt kénytelenek bejönni fölöslegesen, másrészt sokszor mérgesek azok, akiket tanúként idézünk meg. Pedig arra is gondolniuk kellene, hogy esetleg máskor ők várják majd el: tanúként segítsenek ügyüket tisztázni ismerőseik. □ Gondolom, az sem túl előnyös, hogy több esetben — legyen az büntető vagy polgári ügy, — az érintettek egy része nem magyar állampolgár... — Valóban. A büntető ügyek vonatkozásában amellett, hogy nőtt a számuk, (másfélszer annyi lett) időt vesz igénybe, míg kiértesítjük a külföldi érintetteket. Az előzetes letartóztatások elbírálása szintén plusz feladatokat jelent. A polgári ügyekben a közigazgatási bíráskodás, a cégbírósági tevékenység, a vállalkozásokkal és a munkaügyekkel kapcsolatos perek szintén jelentős terheket rónak ránk. Itt is jelen vannak a külföldiek, mint vegyes vállalatok (rész)tulajdonosai. A kereset- levelek és idézések kézbesítése jelentősen meghosszabbítja az eljárást, de így kell tennünk, hogy jogszerű legyen. Nyilván az állampolgárnak fontos, hogy mielőtt rendeződjön a dolog, hozzájusson a pénzéhez, de az eljárás rendjét be kell tartanunk. De említhetném a közüzemi vállalatok fizetési meghagyásait is, melyekkel foglalkoznunk kell, bár az állampolgárok anyagi helyzete miatt eredményt nem nagyon lehet elérni. S ha bérlakásban lakik — mivel az alapvető bútorok mentességet élveznek a foglaláskor — még elárverezni sincs mit. A bírósági eljárás során tekintettel kell lenni a demokrácia játékszabályaira is: az emberek jogainak védelmére, így minden körülményt a lehetőségekhez mérten fel kell tárni. Q Van-e visszajelzés a munkájukról? — Nemcsak levélben vagy telefonon, de a panasznapokon is gyakran jönnek hozzánk az ügyfelek, elég nagy számban. S mondják gondjaikat: nem kaptak (mondjuk mint egy kft. dolgozói) munkabért, nem fizették utánuk a társadalombiztosítási járulékot, és még sorolhatnám a panaszokat. Az említett esetekben például, vagy más munkaügyi kérdésekben hiába ítélünk a javukra, ha tönkrement a munkaadó cég. S hiába jár nyugati autón a (volt) tulajdonos, vezető, karján és nyakán arany ékszerekkel, és lakik szép nagy házban: többnyire nem az ő nevükön van, nem lehet tőlük lefoglalni semmit. □ Számos kritika éri a bíróságokat: enyhe büntetéseket szabnak ki. Mennyire érzi megalapozóinak e megállapítást? — Mi jogalkalmazók, s nem jogalkotók vagyunk, a törvény adta keretek, az enyhítő és súlyosbító körülmények határozzák meg az ítélet súlyát. A próbára bocsátás vagy a felfüggesztett büntetés is fokozata ennek, általában akkor alkalmazzák a bírók, ha csekély súlyú a tett, vagy célszerűbbnek látszik a vétkest nem kiemelni környezetéből. Néha a végrehajtható börtönbüntetés károsabb lehet. Egy-egy törvény megalkotása illetve módosítása előtt kikérik véleményünket, de hogy aztán ezt mennyire veszik figyelembe, az a törvényalkotók dolga. □ Van-e félelem a bírókban, mennyire befolyásolhatják őket a külső körülmények? Hisz éppen a közelmúltban történt meg az egyik megyében, hogy ki kellett üríteni a tárgyalótermet a vádlottak rokonsága viselkedésének következményeként. — Itt az igazságot kell kideríteni a rendelkezésre álló adatok, bizonyítékok alapján. Sok minden múlik a bíró magatartásán. Én azt hiszem, ha eltalálja a megfelő hangnemet, kellő határozottsággal bír, akkor nem lehet gond. Mindig pem lehet, s nem is szabad a veszélyhelyzetre gondolni, bár bizonyos szempontból nem hálás szakma a miénk. Vannak teremőrök, a tárgyalótermekben jelzőcsengők baj esetére: szerintem összességében biztonságban érezhetik magukat. Általában nem jellemző, hogy atrocitásnak vannak kitéve. □ Miképp értékelhető a megye bíróságainak, bíróinak munkája? — Én összességében úgy ítélem meg, hogy eredményesen dolgoznak. Á létszámgondok, a jogszabályváltozások és egyéb nehézségek ellenére viszonylag jó eredményeket tudunk felmutatni az időszerűség tekintetében és az ítélkezés gyakorlatában is. Ez a jó csapatmunkának és hozzáállásnak, a kollégák tenniakará- sának köszönhető. S itt nemcsak a bírókra gondolok, hanem a segédhivataliak munkájára is a jegyzőktől a takarítókig. Köszönet jár nekik ezért. □ Köszönöm a beszélgetést. A TARTALOMBÓL: • Öregnek lenni nagyon rossz • A férfi, aki tetszik nekünk • A valóság túltesz az álmokon KM galéria Qarofäia népművészetien Házioltár a XVIII.-XIX. századból Nyugat-Ma- gyarországról Balázs Attila felvétele zgyarország része voft ‘Európának már JVL affpr, amikor az erőteljes művészeti stílus- irányzat, a laroíf Hatása a népi művészetien megjelent. Ütysztißusall ez a Hatás a magyar íqiftúráSan a más nemzetedet ért Hatásnál, eztpéldázzáda nyír- 6átorimúzeumBan megrendezett A laroßüa magyar népművészetlen című kiállítás tárgyai, céHdoíqimen- tumoÍQ kerámiád faragások A gyűjteményes lemutató az év végéig megtekintlető. Baraksó Erzsébet A kutya se törődik velünk, amióta Gorbinak mennie kellett— legyint lemondóan az idősödő asszony, hajdan nevezetes művészeti együttesünk egykor oszlopos tagja. Először nem világos, mi köze a volt orosz pártvezérnek a mi kis Megmenteni az értékeket szatmári falunkhoz, de azután fényt derít az összefüggésre. Azelőtt, mondja, a régi időkben, ha fesztiválra kellett menni, küldték fentről a pénzt, megcsináltattuk belőle a régi viseletét, pántlikás szoknya, pruszlik, ingváll, fel tudtunk szépen öltözni, jött a tsz járműve, azzal szállítottak bennünket, még ebédre is tellett a közös költségből. Most meg? Senkinek se fontos, él-e a csoport, vagy nem, a szép ruhák még ott vannak a szekrények mélyén, de a társaság szétszéled, nincs utánpótlás. Az öregek sírba viszik tudományukat, művészetüket. Hej, pedig akármerre mentek, mindenütt megcsodálták a műsorukat, mert olyan dalokat, olyan népszokásokat más együttes tagjai nem tudtak felmutatni, mint amilyenek ebben a világtól elzárt településen megmaradtak. Hiába, mindez el fog tűnni, mert nincs pénz az együttes fenntartására. Kérdem a nénét, a vezetőjük miért nem ad be pályázatot? Igen csodálkozik, láthatóan tőlem hall először arról a lehetőségről, hogy most fordítva működik a támogatás rendszere. Most nem felülről mondják meg, melyik csoportnak, milyen műsorral, hol kell fellépőmé, hanem a dolgok rendje úgy kezd alakulni, hogy a népdalkor, vagy más közösség vezetői, ha éreznek magukban elég tehetséget, pályázatokat nyújtanak be olyan helyekre, ahol erre a célra pénzt lehet szerezni. Vannak népművelők, akik munkaidejük egy részét a szakmai közlemények rendszeres tanulmányozásával töltik, ugranak minden alkalomra, azonnal írják a pályázatokat, s a jó pályázatok készítői nyernek is rendesen. Persze megtalálhatók a pályán a másik véglet képviselői is, a nagyon szerény, tolakodni nem szerető művelődési szakemberek is, akik ha egy pályázatot már benyújtottak, restellenek egy másikkal is kopogtatni. Márpedig a tapasztalatok azt mutatják, és ez a magánvéleményem is: zörgetni kell minden olyan helyen, ahol kuratóriumok, alapítványok, bármilyen szervezetek, vagy intézmények támogatni kívánják a mélypontra zuhant kulturális ágazatot. Ismerjük a mondást: Néma gyermeknek az anyja se érti a szavát. Mert mi történhet, ha a meghirdetők nem találják díjazásra érdemesnek a pályázatot? Ha a pályázónak nincs szerencséje? Legfeljebb kárba ment egy papírlap. Meggyőződésem, nem lehet tartósan a szerencse kérdése, kik azok, akik fennmaradnak, hiszen ily módon is ki- válogatódik, melyek az életerős közösségek, kik találják meg a szalmaszálakat, melyekben megkapaszkodhatnak. De aki csak legyint és panaszkodik, még mindig felülről várja, hogy fogják a kezét? Egyebek között a megyei ön- kormányzat is segíti pályázati úton a nehéz helyzetbe került népdalköröket, amatőr művészeti csoportokat, persze, erejéhez mérten. Az országban megalakult már néhány egyesület, szövetség, hálózat a köz- művelődés támogatására, s rendelkezik pályázható összegekkel. A napokban számoltunk be lapunkban arról, hogy megyénk tíz településére mintegy 3 és félmillió érkezett a központi Művészeti és Szabad- művelődési Alapítványtól, nagy része hagyományok ápolására. A z összegek talán nem olyan nagyok, mint korábban voltak, amikor számo- latlanul lehetett szórni a pénzt, de vannak, akiknek ez a gyorssegély a gyógyító injekció erejével hat, és életben tartja azokat a csoportokat, melyek nemzeti értékeinket őrzik. Magyarországon egyelőre még nem jellemző az, ami a polgári demokráciákban természetes: az állampolgárok önmaguk hozzák létre civil szervezeteiket, de addig is, amíg ennek az ideje eljön, jó lenne megmenteni ezeket az értékőrző közösségeket.