Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-05 / 129. szám

1993. június 5. A ‘Keíet-Magitarország hétvégi meUékCetc 1 3 Három korsó sör mellett Jókedv, derű, lírai múltidézés a Móricz Zsigmond Színház utolsó bemutatóján A három jóbarát (Juhász György, Schlanger András és Gados Béla) Harasztosi Pál felvétele Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — A Krúdy Színpadon kora este is olyan meleg volt, hogy alig lehetett levegőt venni. Iri­gyeltem a színészeket mégis, mert térültek-fordultak, te­leengedték a korsót frissen csapolt sörrel, és lehűltek egy kicsit. Ivó Krobot parányi színpadi kiskocsmáját látva felidéződ- tek prágai emlékeim: napokat bóklásztam az óvárosban, s amikor elfáradtam, betértem a legközelebbi kiskocsmába. A pincér nem kérdezett semmit, csak letett az asztalomra egy korsó sört. Körben az asz­taloknál csendesen beszélget­tek az emberek, nyugodtak, derűsek voltak. S bennem is lecsendesedett a háborgó lé­lek, nem gondoltam arra, hogy prágai tartózkodásom első napján minden pénzemet el­lopták. Ivó Krobot 1987-ben az Őfensége pincére voltam rendezésével szinte berobbant a nyíregyházi színházi életbe. Az addig csendesen folydogá- ió színpadi játék egyszerre fel­gyorsult, a tárgyakkal, a testtel való játék lett belőle. Azóta láthattuk az ő rendezésében az Ivanovot, a Szigorúan ellenőr­zött vonatokat, s most — talán egy korszak lezárásaként — ismét Hrabal-darab kelt életre a Móricz Zsigmond Szín­házban. A Gyöngéd barbárok nem igazi dráma, műfajelméleti szempontból legalábbis. Sok minden van benne, ami ellene dolgozik. A legfontosabb, hogy Hrabal apró képekben látja a világot. Nem a drámai összeütközésekre kíváncsi, hanem azokra az emlékekre, amelyek valaha a hősök egyé­niségét kialakították. A három egykori jóbarát — Vladimír, Egon és a doktor — felidézi huszonöt évvel ezelőt­ti önmagát. Az önmegvaló­sítás mámoros hitét, a világ birtokba vételének sodró len­dületét. Ebben a felfogásban drámaidegen a doktor (Hra­bal) narrátori szerepe, hiszen óhatatlanul elmondja a nézők­nek azt, amit azoknak a lát­ványból kellene megérteniük. Mindez abból ered, hogy a Gyöngéd barbárok forrását nem a dráma, hanem a líra táján kell keresnünk. A darab legfőbb erénye — ebből kö­vetkezően — a líraisága. Ugyanaz a láttató erő ez, mint Krúdy Gyula prózájában. Vladimír figurájában Hrabal megteremtette Boudník mí­toszát. A saját útját kereső, fia­talon elhunyt festő emlékét idézik a barátok, miközben a saját életútjuk is kirajzolódik. Schlanger Andrásra ezért is nehezedik kettős teher. Meg kell formálnia a mítosz mögött egy embert, az érzékeny lelkű művészt, másrészt azt is érzé­keltetni kell, hogy a teljesség felé sok-sok kicsi és nagy bu­káson keresztül vezet az út. .Schlanger játéka azt is érzé­kelteti, hogy szeretettel kell közelednünk az emberekhez, meg kell értenünk, hogy min­den élet a lényegnek egy meg­jelenési formája. Schlanger- nek sokféle eszköze volt en­nek a megmutatására, s bírta erővel, hittel. Egon nem tartozik az igazán kiemelkedő tehetségek közé. Ő a vonulat a hegycsúcsok között. De szeretne azzá válni, s ha kudarcot vall az elhatáro­zó szándék, bizony gyakran kétségbeesik. Erőlködése azonban egyál­talán nem teszi őt nevetséges­sé, inkább szeretetre méltóvá. S hogy ez így van, abban nagy szerepe van Gados Bélának. Gados láthatóan belülről for­málja meg ezt a figurát, a ma­ga húsát, vérét kölcsönözve neki. A doktor Juhász György alakításában a játékmester szerepét tölti be. Ő az, aki élet­re hívja a múltból Boudník sorsának egyes állomásait. Juhász György kitűnő színész, a játékában azonban van vala­milyen nem hrabalos feszes­ség, keménység. Minden bi­zonnyal az egyéniségéből ered, hogy nem tud a szín­padon „lírai módon” kitárul­kozni. Mindig racionalista ma­rad. Az előadás egyik legemlé­kezetesebb alakítása Bárány Frigyes nevéhez fűződik. Egyetlen felesleges mozdulata sincsen, minden gesztusa a figurából táplálkozik. Az öreg kocsis visszátér férfikora egy­kori munkahelyének szín­terére. A lóistállóban most kocsma van, mégis jó meg­mártózni a múltban. Annál is inkább, mert a festő ráérez az elmúlt élethez kötődés fontos­ságára. Tetszett Csorba Ilona a csaplárosné szerepében, mert csupa melegség volt. Anya helyett anya, aki megoldja a kocsmába járók lelki prob­lémáit. Aki segít mindenkin, mert a legemberibb emberek közül való. Csorba Ilona mindezt jósággal, derűvel köz­vetítette. A Gyöngéd barbárokban jó szerep jutott Sándor Júliának, aki Tóth Károly oldalán egy ébredező szerelmet fogalmaz­hatott meg. Sándor Júlia kel­lően csábos, szükségesen cigá- nyos volt, jól viselte a né­zőkkel való testközeli játékot is. Tóth Károly a szorongásos segéd szerepében rendkívül hiteles volt. A Gyöngéd barbárok jóízű jelenetek sorából áll. Ezekben az epizódokban láthattuk még Bajzáth Pétert, Gábos Kata­lint, Horváth László Attilát, Kocsis Antalt, Korcsmáros Gábort, Megyeri Zoltánt, Sza­bó Tündét, Venyige Sándort. Az ő alakításukról is csak jót lehet mondani. Ivó Krobot rendezéseinek egyik nagy eré­nye éppen az, hogy a lényeget tekintve nem ad nagy és kicsi szerepet, mert mindegyik egy­formán fontos. Az előadást a rendező há­rom művész emlékének szen­telte. Vladimír Boudník 44 éves korában halt meg. Kaposi Tamás, a Szigorúan ellenőr­zött vonatok szép plakátjának alkotója huszonöt évesen lett autóbaleset áldozata. Jiri Bu- lis, akinek a zenéje ezen az előadáson is felhangzik, s aki­nek a muzsikáját minden Kro- bot-rendezésen hallhattuk Nyíregyházán, negyvenhét­évesen hunyt el. Az előadás jóízű derűje azt sugallja, hogy az élet szeretete a halállal való együttélést is je­lenti. asztalosok szók egyik új autótípusához fából kanyarítja a fém szilárd­ságával vetekedő, meleg ta­pintásérzetet keltő kormány­kerekeket, műszerfalakat. És a patikusi pontosságigényű né­metek repülőgép múzeumának ő a propellerreparálója, ami révén a vásárhelyi építésű sár­kányrepülőgépeknek a légcsa­varkészítő mestere. Nagyobb vállalkozásaikban összekarolkóznak Petrov And­rás asztalosmesterrel, és mes­terszintig felnőtt két fiával, Andrással, Tamással. Boltíves ajtók, ablakok, bank és boltberendezések so­rakoznak ki műhelyükből. A céhvilág minősítésével szólva remekes mesteri munkák. Nem érte őket váratlanul az oltárépítés ügyében való meg­szólítás. Nem kilincseltek, nem ültek a küszöbön a meg­bízásra várva. Életük során tán erre szed­ték össze minden szakmai tudásukat. Két-háromszáz év elsuhan, mire a sors kirendeli, hogy mai asztalos ilyen mun­kát művelhet a gyalupadján. Nem ül dicsfény az arcukon, hogy ezúttal céhbelinek, a ná­záreti ácsnak, az egykori fában kenyerét keresőnek címére készül az oltár. Magas fordu­latszámmal működő, muzsiká­ló gyalugépük, cirkulájuk az én fülemnek is szép, de nem magyarázok bele gregoriáno­kat, vasámapdélutáni litániá­kat. Ők sem ábrándoznak ef­féléket, ám tudják, alkotásuk hosszú időre szépséges megje­lenésében az áhitatkeltés kö­zéppontjában áll majd. Oltalomkeresés, nyugalom- lelés, megbékélés, megvi- gasztalódás zajlik majd nagy csöndben körülötte. Kisebb regény terjedelme il­lene ahhoz, hogy érzékelni tudja az olvasó, milyen gon­dossággal mérték fel a szem­ben lévő mellékoltárt, amely tükörképe volt az elpusztult­nak. Minden szögletét, kiugró­ját, díszítményeit, faragványa­it, domborulatait mai techni­kával úgy megmunkálni, hogy a réginek a hajszálpontos má­sa, a liturgiái előírásoknak pontosan megfeleljen. Mennyi színvázlatot nem sajnáltak, hogy mai festéssel a régi hamisítatlan hatását elér­jék. Hogy netáni rikító, elütő színeikkel templomi riadalmat ne okozzanak. Márványt utánozni a faosz­lopon annak, aki tudja, nem kunszt. De olyan márványt bű­völni, amelyik akár a valódi, a fölszín alól visszacsillog, az már varázslat. Az oltározás különböző stá­diumában hívatlanul is beesek műhelytemplomukba, s bará­taim munkájuk látására. Érde­kelt régóta minden műveske­désük, akármilyen matériák­ban sikongott is gyalujuk. Beszélni a gépek zenéjében nem sok alkalom adódik. Ma­gamban studírozom. Talán nem vagyok velük elfogult, ha azt gondolom, tévutakon buk­dácsoló társadalmunk egyen- getését az asztalos szakma re­mek mestereire kellene bízni! Az asztalos mesterség nem ismeri a politikusi lárifári módszereket. Ami kiesik a de­rékszögből, az hibás. Ami nincs vízmértékben, az kajsza, ha elfűrészelik a fakötés raj­zát, csavarodik a szerkezet. Ha szájtépős nyállal enyveznek, egy percig nem marad együtt az összekötni való anyag. Szó­noki fordulatokkal, ígéretek­kel, nem lehet oltárt építeni! H anem ezeket, amikor ebédre leállnak a gépek, a ránk szakadt csöndben sem merem nekik elmondani. Bizonyosan ki­dobnának barátságuk kegyko­sarából, hogy a lábam se érné a földet. Menjen el politikusnak? Nem tudták, hogy ekkora el­lenségük vagyok. Ártottak ők nekem valamikor? Ilyenek a tanárok Vasy Géza D iákkoromban — 1956 előtt és után — nem­egyszer volt alkalmam ta­pasztalni és hallani a ténye­ket arról, hogy nem szeren­csés dolog tanárnak lenni, hi­szen a tanár mindenkor és mindenki szolgája, a hatalom kénye-kedve szerint bánhat vele ideológiai vagy egyéb kívánalmai szerint, s ráadá­sul még meg sem fizetik, fér­fiember például nem enged­heti meg magának azt a fényűzést, hogy tanár legyen, mert nem tudja majd eltar­tani a családját. Tapasztalata­im testközeliek voltak, hi­szen édesanyám is tanár volt, aki a latin és a német szak mellé még az oroszt is elvé­gezte, hogy egyáltalán le­gyen mit tanítania 1949 után. Próbált ő is lebeszélni engem a bölcsészkarról, végül is si­kertelenül. Tanár lettem én is, tanár is, hiszen kezdettől fogva egyetemen tanítok, nem a közoktatás katonái közé tartozom közvetlenül, a tanítás mellett van időm és energiám kutatni, írni is. Azt tehetem, amit szeretek. Mostanában gyakran eszembe jutnak hajdani em­lékeim, a családbeliek is, meg az iskolaiak is. Nem az egyébként megérthető nosz­talgiázás miatt, hanem azért, mert már nem egyszer olvas­tam, hallottam idézni olyan leírt és elhangzott vélemé­nyeket, s bizony elég harcias hangnemben, amelyek a ta­nárokat egységesen elítélik a szocializmus évtizedei alatti tevékenységükért, mondván, hogy kiszolgálták a rend­szert, hamis dolgokat tanítot­tak, nem viselkedtek értelmi­ségihez méltó módon, s ezért szinte alkalmatlanok most arra, hogy tanítsanak, igen szigorú önbírálatot kellene tartaniuk, radikálisan átké­pezve magukat, szinte teljes személyiségátformálódásra vállalkozva. Az én személyes emlékeim távolabbi diákkorba nyúlnak vissza, viszont éppen az öt­venes évek voltak a legkiéle- zettebbek a vitatott ideoló­giai-jellembeli okok szem­pontjából. Azt hiszem, nagy­jából átlagos sorsom volt, mégis szép emlékek légióját, kiváló tanárok tucatját őrzöm elevenen emlékezetemben. Kell-e mondani, hogy az 1956 körüli idő igencsak jel­lempróbáló volt? Az egyik tanár a Zrínyi szózatát taní­totta nekünk, örökre belénk vésve a „ne bántsd a ma­gyart!” gondolatát. A másik a Petőfi Körről, az írógé­pekről mesélt. A harmadik arról, hogy 1944 őszén hogyan menekült Erdélyből. A negyedik ’56 őszén elesett fiát gyászolta. Az ötödik, a hatodik, ha nem is „politi­zált”, igen tisztességesen megtanította nekünk a tár­gyát. 1948-ban kezdtem iskolá­ba járni, s egy év múltán már tudhattam valamicskét arról a bizonyos felnőtt életről, hi­szen a „fordulat éve” felfor- dította az iskolákat is. így amikor 1958-ban szóba ke­rült az osztályban, hogy nincs még mindig egyetlen tagja sem az egyetlen ifjúsá­gi mozgalomnak, nem arra gondoltunk, hogy az osztály­főnök jó pontokat próbál sze­rezni magának az igazga­tónál — bár tudtuk azt is, hogy kényszerhelyzetben van —, hanem arra, amit érdekünkben mondott: ugye egyetemre szeretnétek men­ni? Végül is ez hatott: belép­tünk, hogy tanulhassunk, s mérnökök, orvosok, tanárok lehessünk. De nemcsak mi, s nemcsak az akkori és későb­bi tanárok „léptek be”, azaz fogadták el az egypártrend- szer szigorú, majd fellazuló játékszabályait, hanem gya­korlatilag az egész társada­lom. Nem annyira a karrier­értelemben vett érvényesü­lésnek, hanem egyáltalán az átlagos, a normális életnek volt ez előfeltétele. A kivé­telek száma elenyésző volt. A játékszabályokat kívülről és felülről hozták meg, s eze­ket még a „másik” tábor, a Nyugat is elfogadta, sőt 1956-ban szinte nehezmé­nyezte is a szabályok felrú­gásának kísérletét. Ezen a földgolyónyi sakktáblán ép­pen a tanárok lennének a fő­bűnösök? K érem, akkor ki nevelte fel azokat a nemzedé­keket, amelyek végül még­iscsak végrehajtották a nagy fordulatot? Ki ne tanított ma­tematikát, anyanyelvet, ter­mészet- és társadalomtudo­mányokat, művészeteket? Persze magyar módra, nemes és esendő hagyományaink által röptetve és béklyózva is egyúttal, de mégis: ilyenek vagyunk mi. Az iskola ön­magában nem ismételheti meg Münchausen báró csodáját: nem húzhatja ki a bajból az egész nemzetet, bár sokat tehet ezért. De az or­szág és népessége mássá vál­ni csak egészében tud, min­den élő nemzedék együttmű­ködésével, támaszkodva az elődökre is. Mindez nem megy máról holnapra, dió­faültető türelemre van szük­ség, s jó talajra, jó oltványra és jó időjárásra a Kárpát-me­dencében. Hazánk tanárai­ban képesség, elszántság és türelem van e diófaültetés­hez. Gáncsoskodás helyett inkább segítség kéretik mun­kájukhoz. századi római katolikus Krutilla József: XIII-XV. templom — Nyírbéltek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom