Kelet-Magyarország, 1993. május (53. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-29 / 124. szám

1993. május 29. Ä 9(e.íct-Magyarország Hétvégi mdíékícte A lélek mentőöve: a hit Teológusok és orvosok véleménycseréje a betegség elleni küzdelemről Budapest ( MTI-Press) A statisztika lehangoló, ha ko­runk réméről, a rákról van szó. Világjelenségnek tekinthető a daganatos betegségek számá­nak szaporodása, és a magyar- országi adatok különösen el- keserítőek, hiszen nálunk a második leggyakoribb halál­okról van szó, évente 30 ezer honfitársunk hal meg e pusztí­tó kórban. Bár a rákról ma már sokat tud az orvostudomány, nem eleget ahhoz, hogy kivédhető és minden tragédia megelőz­hető legyen. A félelem gyakran szül pá­nikot, ha az orvos megmondja milyen betegséggel állunk szemben. Pedig az erőre akkor van leginkább szükség, hiszen soha nem szabad feladni a reményt az életben, a gyógyu­lásban. A beteg nagyon sokat tehet önmagáért, segíthet az orvos­nak, tudatos közreműködést vállalva a siker érdekében. A rák a test betegsége, de a lélek sokkja is egyben. És nemcsak a beteget tagiózza le ez a kór, hanem a hozzátar­tozókat, a családot és rokonsá­got is. A lélek terápiája külö­nös képességeket igényel, nem belenyugvást ajánl, hanem hitet és reményt sugároz, sok esetben segíti az orvos ered­ményes gyógyító munkáját. A Magyar Rák Liga új kez­deményezése, hogy az orvosi és társadalombiztosítási erőfe­szítések mellett a daganatos betegek világképét is szeret­nék alakítani, lelki problémá­ikban is szeretnének segítséget nyújtani. Mivel e súlyos be­tegség megköveteli, hogy a testet és lelket együtt kezeljék és gyógyítsák, az orvos segít­ségül hívja a legelhivatottab- bakat, a lélek embereit, a pa­pokat, lelkészeket, az önkén­tes segítőket. A közelmúltban teológusok és orvosok találkoztak, hogy tapasztalatot cseréljenek e té­máról. A különféle felekezetet képviselő teológusok elmon­dották, hogy a halál közelségét nem a fájdalom, a szenvedés teszi elviselhetetlenné, hanem a halálnak, mint témának a feldolgozása nehéz. Az ember úgy él, mintha halhatatlan len­ne, nem érti, vajon miért ép­pen ő került ilyen borzasztó helyzetbe, mit vétett, mivel érdemelte ezt ki, igazságtalan­ságnak, büntetésnek könyveli el a rászakadó betegséget. Az egészséget természetes állapotnak fogjuk fel. Nem vesszük tekintetbe, hogy el is veszíthetjük, egyik pillanatról a másikra. És mikor mégis bekövetkezik a nem várt tragé­dia, akkor elkeseredünk, vá­dolunk, dühöngünk, nem tu­dunk mit kezdeni a ránksza­kadt borzalommal. És akkor még ott a család, szeretteink, vajon ők miként fogadják, mellettünk állnak-e, vagy szétesik az addig biztosnak vélt hátország is, magunkra maradunk a bajban, egyedül kell megküzdeni a betegség valamennyi szörnyűségével? A környezet gyakran nem ké­pes megérteni és tolerálni a beteg embert, és többet árt, mint használ. Gyakorlott teológusok val­lottak arról, hogy milyen ne­héz kórházi ágyon, a halál ár­nyékában erőt adni, célt mu­tatni a betegnek, amiért érde­mes harcolni a végsőkig. Egybehangzóan mondották el: a hívő ember is fél a halál­tól, a pap is, akkor is, ha úgy tekinti, mint meghívót az el­számolásra. A beteg ember szinte eltár­gyiasul, rendkívül kiszolgálta­tott, úgy érzi magát, mint egy „munkadarab” az orvosok ke­zében, mely bravúrként vagy kudarcként kerül ki onnan, sokan úgy tartják, könnyű an­nak, aki hisz, a hit csodákra képes, a hívő ember méltóság­gal tudja elviselni a rá mért csapásokat, a halálos kórt is. Persze ez nem minden esetben történik így, nem mindig tudja megtartani emberi méltóságát a beteg, és a gyógyszerek sem csillapítanak valamennyi fáj­dalmat, a rák árnyékában meg igazán nem könnyű mintabe­tegnek lenni. A halál közelségében gyak­ran léket kap a lélek hajója, és r túl későn nyílik ki az a bizo- : nyos ejtőernyő, amit nevezhe- i tünk életösztönnek, hitnek, I akaratnak, lelkierőnek. ; A beteget nyomasztja a fe- ’ leslegesség érzése, és az érzé­■ sek kommunikációjának a hiá- i nya, hiszen ma nem sikk érzel- , meket, érzéseket kimutatni. A rákos beteg személyiség­■ típusát nemigen ismerik még a ■ közelállók sem, ezért nem tud­• ják a nehéz percekben, majd ■ túl a közvetlen veszélyen, a re­■ habilitáció idején milyen tak­tikát, milyen viselkedésformát : alakítsanak ki a beteg kömye­■ zetében. Mennyit mondjanak ' el a betegnek életesélyeiről, a • jövőről, az újrakezdés lehető­ségéről, a realitásról. A bete­■ gekben ugyanis él egy kép a • mindent tudó és mindenható r orvosról, és nem a betegséget ■ okolják, ha reményeik zátony- r ra futnak, nem is a betegséget . kialakító körülményeket, me­■ lyekért gyakran önmaguk is i felelősek, hanem az orvost, ■ vagy az egész orvostudományt t Pedig a csodatevő pap és a mindent tudó orvos képe csu- i pán hamis illúzió. A betegség l ellen közösen kell küzdeni, t okosan, céltudatosan, nem be- i letörődve a kudarcokba, csaló­■ dásokba. Nem szabad zöld ; utat engedni a halálnak, mert a • rák nem egyenlő a végzettel, főként, ha a tudomány és hit ■ egymást erősítve összeér, és : eljut a betegágyig. Jöttek, senki sem tudja honnan Magyar prédikátor először fejtette meg a cigányság indiai eredetét Fazekas Árpád Nyíregyháza —A hazai ci­gányság története egyik leg­főbb szakértőjének, Dr. Wlis- locki Henriknek 1893-ban kö­zölt felfogása szerint: „Jöttek, senki sem tudja honnan; men­tek, maguk sem tudták hová... A cigányok már Európába va­ló megérkezésükkor eredetük­re, őshazájukra nézve nem tudtak helyes felvilágosítást adni! Ez arra mutat, hogy ők már évszázadokon át távol voltak eredeti hazájuktól, mi­előtt Európában feltűntek.” Tény, hogy a cigányság a népvándorlás utolsó hullá­maként 1417 után hazánkból rajzott szét Európába. Előtte már azonban évszázadokon keresztül a Pelopóniszosz szi­geteken (Görögország) na­gyobb csapataik laktak, ame­lyek a törökök elől húzódtak Magyarországra. így válik ért­hetővé a cigányoknál előfor­duló Jóni családnév, amely valóban a Jón szigetekre illet­ve tengerre utal. Egy kitűnő olasz tudós, A. Colocci 1888-ban megjelent könyvében pontos térképe in is feltüntette, hogy hazánkba a főcsapat az Al-Duna mentén a Tisza-Maros szöglet érintésé­vel 1417-ben érkezett Budára, s már ebben az évben Győr, Kassa, Polgár, Szatmárnémeti és Léva városában is megje­lentek. Négy csoportjuk veze­tői: Szindel király valamint Mihály, András és Panuel her­cegek voltak. Későbbi kisebb csapatuk más útvonalon: az Olt mentén (a Vöröstoronyi szoro­son át) érkezett 1423-ban Iglóra. Ezek* természetesen vala­mennyien vándor vagyis sátoros (kortorár) cigányok voltak. Európa egyes országaiban eleinte barátságosan fogadták csapataikat, sok esetben szent­földi zarándokoknak gondol­ván őket elhalmozták ajándé­kokkal; azonban rövidesen bűnözésük miatt üldözni, sőt öldösni kezdték a cigányságot. Különösen Franciaországban! Ilyen előzmények után igazán nem mondható magától érte­tődő, egyszerű ténynek, hogy Vályi István (Almás, Komá­rom vármegye) református prédikátor még Leydenben, egyetemi hallgatóként és nyel­vi alapon megfejtette a cigá­nyok indiai származását! Az esetnek Szatmár megyei vo­natkozása is volt, mert Szat- már-Némethi Pap István nyomdász adatai alapján ke­rültek a tények az Anzeiger aus den sammtlichen k.k. Erb­landern c. bécsi lap 1776, 87- 88. old. számába. Károlyi Antal gróf nagyká­rolyi nyomdájának a vezetője Almás községben magától a prédikátortól hallotta a részle­teket. Eszerint Vályi István felfigyelt Leydenben arra, hogy 3 indiai származású (malabári) egyetemi hallgató anyanyelve szerfelett hasonlít kifejezésre nézve a magyar cigányokéhoz... Több mint ezer malabári szót feljegyzett jelentésével együtt... midőn Vályi hazájába visszatért, malabári szójegy­zékét felolvasta győri cigá­nyoknak és minden egyes szó jelentését megkérdezte, s a cigányok csaknem minden egyes szó értelmét meg is tudták mondani. Nos, Szat­mári Nagy Pap István nyom­dász ezt a történetet beszélte el 1763 november 6-ai vendé­geskedésekor egy Székely nevű kapitánynak, aki latin nyelvű levélben közölte az említett újsággal, 13 év múlva. Sajnálatosan a bécsi újság­ban közölt ezen olvasói levél tudománytörténeti jelentősége ellenére is elkerülte a tudósok figyelmét. így a cigányság indiai ere­detének nyelvészeti alapon történt megfejtését a tudo­mány F. A. Pott hallei nyel­vész-professzornak tulajdonít­ja­Szatmári Nagy Pap István nagykárolyi nyomdászt eddig elsősorban úgy tartották szá­mon, mint aki a kuruzslás el­leni magyar nyelvű felvilá­gosító irodalom egyik első könyvét: „A néphez való tudó­sítás" c. munkát nyomtatta (Tissot svájci professzor fran­cia nyelvű könyvét nagytor­nyai Marikowzki Márton vár­megyei főorvos fordította ma­gyarra.) Kitűnt azonban az előbbiek­ből is, hogy az akkori nyom­dászok nemcsak ügyes kezű mesteremberek, hanem egy­ben a művelődésügynek is lel­kes zászlóvivői voltak. Múzsák, ha találkoznak Éltes Enikő: Ahol a szabadság... Ahol a szabadság nem vállal közösséget a renddel, s hangja mint veszett állat üvöltése, rettegéssel tölt el. Ahol az isten is politikusok tenyeréből bíráskodik élők és holtak fölött. Ott csak dalolni lehet, kitartón, csendesen. Sigmond Géza: Jelenetek a sárkány életéből Angyal Sándor Tisztelt Levélíró! Szívesen nevén szólíta­nám, ha sorai alá nem felej­tette volna odaírni, ám hiába kerestem a gondolatok pa­pírra vetőjét, csupán annyi derült ki, hogy a levelet Kisvárdán adta fel. Sajnálom ezt azért is, mert úgy érzem, hogy valójában mi egy véle­ményen vagyunk a kormány adócsomagtervével kapcso­latban. Erről jelent meg egy kis dolgozatom lapunk múlt­heti számában, s Ön, tisztelt névtelen levélíró, kritizálni próbál, de valójában osztja a véleményemet. Ön azt írja: „Nem tarto­zom az anyagi javakban dúskálók közé”, s én ezt el is hiszem, mint azt is, hogy amije van, azt kemény, ne­héz munkával, sokszor a szombatot és a vasárnapot is feláldozva szerezte meg. Megbicsaklik érvelése, ami­kor azt úja: .Akinek több van, az többet is dolgozott érte” — amihez zárójelben hozzáteszi, hogy természete­sen vannak kivételek. Nyil­ván Ön az előbbiekhez tar­tozik, s akikről, mint „dús­gazdagokról” szólt a Szabó Iván pénzügyminiszter nagy vihart keltett parlamenti fel­szólalását kommentáló írá­som, ők tartoznak a zárójele­sek közzé. Mert azt — gon­dolom — mindketten vall­juk: nem mindig annak van több, aki sokkal többet dol­gozik, mert jócskán akadnak — főleg napjainkban — szélhámosok, ügyeskedők, rafináltak, rendeleteket kiját­szók, vakmerőén kockázta­tók, akik átgázolnak máso­kon, akiknek „nincs idejük dolgozni” — mert akkor nem tudnának pénzt keresni. Vélhetően az ilyen vagyono­sabb rétegre is gondolt a miniszter, akinek a vélemé­nyét csupán továbbítottam a lapban, s nem fogadtam el egy az egyben. Erre utaltam azzal: „naívság a miniszter és a kormány ama kérése, hogy számít a vagyonosabb réteg megértésére, önkéntes­ségére, (tehát arra, hogy le­mond mások javára jövedel­me, nyeresége egy részéről). Ezért tartom én fontosnak, hogy térképezzék fel: kinek, honnan, milyen úton szár­mazik jóléthez a jövedelme; kik azok, szemben az adózó nagytöbbséggel — gondo­lom Önnel is, tisztelt névte­len levélíró —, akik elfedik a hasznukat, s ezért megrövi­dítik a költségvetést. Teszik ezt annak ellenére, hogy egy adott ország gazdasági lehe­tőségein belül boldogulnak, s jutnak hozzá a javakhoz a kötelezettségek teljesítése nélkül. Azt úja: „a gazdag és gazdagodó réteg viheti előbb­re az országot, ne felejtse már el!”. Nincs okom kételkedni benne, hogy minél több a gazdagodó ember, annál előbbre tart az ország, de ab­ban sem, hogy „minden se­gélyért kuncsorgó” jobban élősködne az állam nyakán, mint az, aki eltitkolja az adó­hatóság elől gazdálkodásá­nak eredményét. Tehát én a tisztes szigorú­ságot sürgetném; például azt, amit az utóbbi napokban örömmel vettem észre: ked­venc piaccsamokom elárusí­tóhelyem kézzel írott blok­kot adtak, amikor kenyeret és tejet vásároltam, mert kö­telezővé tették a forgalom regisztrálását. Mindez mit sem von le ab­ból, hogy elismerést és meg­becsülést érdemelnek azok, akik valóban erejükkel, tehetségükkel, teremtő munkájukkal szerzik meg a jólét anyagi feltételeit. Még­is, megismételném: a vállal­kozás feltételeit kellene to­vább javítani és nem az adó­prést szorítani, hogy kilábal­junk bajainkból. Iskolai gyalogtúrák „Szegényen élünk. Ezért jó lenne, ha az iskolaigaz­gatók legalább az év végi osztálykirándulások mérté­két szabályoznák, hogy azok minél kevesebbe kerüljenek. Az egynapos, közeli kirán­dulások is lehetnek tartalma­sak, szép élményeket nyúj­tók. Esetleg gyalogtúra for­májában...” Ne kívánja a Tisztelt Ol­vasó, hogy felfedjem a levél íróját, aki 16 gépelt sorban keresztmetszetét adta a mai magyar valóságnak. Ide­kívánkozik ezért még né­hány sor idézet: „Gyermek­nap, pedagógusnap, osztály- kirándulások és legtöbb he­lyen most kell kifizetni a jövő évi tankönyvek megnö­vekedett árát is... Ez egy 2-3 gyermekes családnál nem kevés összeg, figyelembe véve az elviselhetetlenné vá­ló árakat, életkörülménye­ket. Tudom, ez a biztos és a jó jövedelműeknek banális téma, de egyre több az olyan család, ahol egy kereső van, esetleg mindkettő munkanél­küli.” Nagyon sok ember ír­hatná le mindezeket, s bi­zony, aki csak kívülről szemléli a munkanélküliek, a segélyért sorban állók meg­keseredett életét, talán fel sem fogja, hogy mit jelent nélkülözni az élet legtermé­szetesebb feltételeit. Mert az iskolás gyerek nem érti — nem is értheti —, hogy miért telik az előtte, a mögötte vagy a mellette ülő­nek drága cuccokra, gazdag tízóraira, nyugati autóra és mellényzsebből kifizethető kirándulásokra, s miért nem telik neki. Aki a méregdrága luxusáruházban finnyáskod- va válogat a holmik között, az fel sem fogja, mit jelent egy munkanélküli-családban élő 18 éves lánynak, ha szól­ni sem mer egy új harisnya- nadrágért, a szakadtat meg szégyenli. Szívszorító a kö­vetkező mondat a jelzett le­vélből: „Segélyért pedig az átlagember, ha hátbataszít- ják sem folyamodik...” Jó, ha tudjuk, hogy ilyen átlagem­berekből tevődik ki a társa­dalom, s nem kevés közöttük az olyan, akik csak egymás közt vallják meg maguknak: ,lassan a lábunk állunkig ér a takaró alatt.” Már csak azért is figyel­met érdemel ennek a szülő­nek az intelme, mert soraiból nem süt ki az irigység, nem vádolja a tehetősebbeket, csupán a maga életével fog­lalkozik. Ezért apellál arra, hogy ne nehezítsük akkor is a sorsunkat, ha az rajtunk múlik. Bár múlóban a néhány év előtti licitálás bizonyos isko­lai költségek tekintetében, ez a mostani sóhajtás mégis fi­gyelemre méltó.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom