Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-24 / 95. szám
1993. ápriíis 24. Feladott sziget Beke György Minél kíméletlenebb a lé- lekszorítás, annál hamarább jelképpé válhatik minden dacoló életmozzanat, legyen bár egyébként köznapi, jelentéktelen. Például egy aprócska sziget a Szamos közepén. Egy ilyen parányi szigetem van nekem Kolozsváron. Míg a Borjúmái oldalban laktam — hajdanán szőlőskertek voltak ott, a nagy peronosz- póráig —, onnan leereszkedve a Magyar Színház mellett, a keskeny gyaloglódon át értem el a hajdani Belvárost, a Ferencesek terét, majd a szent Mihály templomot. Tekintetemmel már az utca kiöblösödésétől kerestem a szigetet, és szerelmesen néztem, amíg el nem haladtam mellette. Észrevett, és mintha köszöntött volna: egy csapzott bokorféle rezzent meg a sziget szélén, félig a vízbe hajoltan, félig a szélbe kapaszkodva. Városba szorult falusi ember nosztalgiája ébredt meg bennem a sziget varázsában. Képzeletemben elragadtam, vittem magammal a szülőföldemre, a Feketeügy országába. Gyermekkoromban mindig szigetet akartam építeni a folyónk medrében, de a víz erősebb volt nálam. Jelképpé akkor vált ez a sziget számomra — addigi ködös álomképből —, mikor valaki más, számomra ismeretlen meghódította magának. Megtehettem volna ezt én is, ébredezett bennem az irigység, de ezt hamar legyőzte az elismerésem. Az ismeretlen hódító nem az álmait kergette a Szamos közepén, hanem a lehetséges termőföld hasznát látta meg, és kapaszkodott bele. Egy szép napon szabály- szerű ágyások tűntek fel a szigetemen, veteményes kertté alakult át a kopárság. A nyolcvanas évek közepén okos lelemény volt a különben veszélyes ötlet. A piacokon kevés és megfizethetetlenül drága a zöldségféle. Háziasszonyok vigyázattal hámozták a burgonyát, a hagymát szárastul belefőzték a levesbe. Férfiak felásták a tömbházak környékét, és virágok helyett konyhai zöldségféléket termesztettek az ablakaik alatt. A városvezetés nem ellenezte, hanem egyenesen ösztönözte ezeket a hódításokat, ily- képpen kívánta apasztani saját gondjait. Nem is hatósági tiltásban rejlett az előbb említett veszély, hanem a folyó kiszámíthatatlanságában. A Szamos ugyanis nem tanúsított különösebb megértést az emberi erőfeszítések iránt, s mikor már elevenen lobogott a kicsiny, zöld sziget, a havasok roppant áradást bocsátottak alá. Ismeretlen városi parasztomtól azonban elrabolta közös szigetünket. Egy éjszaka víz borította el a kicsiny földdarabkát ágyásai- val, növényeivel együtt. Az engem köszöntgető bokor sem látszott ki a vízből, pedig először azt kerestem tekintetemmel, míg a kicsiny gyalogúidon megálltam, bámészkodtam. A parton is álltak vagy öten-hatan kíváncsiskodók. Talán közöttük ismeretlen kertészem is, aki most közönyös arccal nézi a rombolást — nagy megrázkódtatások fásulttá tehetik a lelket! —, talán búcsúzik a szigettől, a romantikától és a gyakorlati haszontól. Elégtételt kellett volna éreznem, de csak fájdalom gyűlt bennem. Levonult a nagy víz a Szamos medrében, nincs örök pusztulás. Egy hét múlva kezdett felszikkadni a föld, a hirtelen melegben repedezett az ágyások háta, a vetemények helyén gyomok kaptak erőre. Szinte látni lehetett, amint megfojtják az értelmes élet maradványait. Mert a gyom mindig erősebb az értelemnél. De nem, mégsem! Az én emberem megint megjelent a szigeten. Számomra láthatatlanul, csak a keze nyomát fedeztem fel. Felásott, újra bevetett ágyások fogadtak. A hódító városi paraszt, jó gazda módjára, rövidebb élettartamú növényeket vetett, hogy őszig termést hozhassanak. Ekkor vált számomra igazán jelképpé ez a hódítás, maga a hódító, az ismeretlen városi, aki a természettel birkózik a civilizáció betonvilágában. Másfél esztendős távoliét után elsőnek a szigetem felé vettem az utat. Ereztem, újra fel kell töltődnöm bizakodással. Ha egyik gond múlik, nyomába serényen odalép a másik. Lelki kényszert éreztem, hogy belekapaszkodjak a jelképembe. Helyén a sziget, nem sodorták el az áradások. De a hódítóját, a városi parasztot igen. Eltűnt? Feladta? Éppen most? Kopár, szikkadt föld nézett rám, segélykérőén. De elfelejtett köszönteni: sehol nem volt a sziget szélén a lábát a vízbe lógató, remegő bokor. Még csak a helyébe sem léphetek az élelmes, józan ismeretlennek, akit ösztönösen a példaképemnek éreztem. Soha nem volt eny- nyire kifosztott a lelkem. Az Alföld jól tartja magát A folyóirat nem kerülheti el az átalakulást, de ami jó volt, azt megőrzi az új szerkesztés Kállai János Debrecen (KM) — Régiónk most negyvennegyedik évfolyamát jegyző folyóirata, az Alföld szerkesztősége ugyanott található Debrecenben, ahol évekkel ezelőtt is kereshettük. Látszólag minden a régi, jóllehet a fő- szerkesztői irodának a gazdája ez év januárjától Aczél Géza. Elődje, Márkus Béla a váltást követően a Kossuth Lajos Tudományegyetem docense lett. Ők ketten sokáig dolgoztak együtt, ezért a személyi elmozdulás vélhetően nem jár majd együtt a lap arculatának teljes átformálásával. Követnie kell a társadalmi változásokat Az új főszerkesztő, Aczél Géza és az általa jegyzett, legfrissebb Alföld-számok Harasztosi Pál felvétele □ Ennek ellenére mégis az fogalmazódik meg az emberben első kérdésként: milyen helyzetben vette' át az új „főnök” a folyóiratot, tervez-e valamilyen profiligazítást? — Azzal kezdem, hogy 1978 óta dolgozom a szerkesztőségben. Voltam rovatvezető, olvasószerkesztő, főszerkesztő-helyettes. A „helyismeretem” tehát megbízható. Maga az Alföld, mint az egész magyar sajtó, az átalakulások korát éli, és így érthetően követnie kell a társadalmi változásokat. De a folyóirat irodalmi- művelődési-kritikai hármasságának a dolgában alapvető módosulás nincs. Viszont fontos megemlíteni, hogy áprilistól alapítványi formában, önálló intézményként működünk, az Alföld Alapítvány kilenctagú kuratóriumának a védőszárnyai alatt. Anyagilag támogat bennünket a városi és a megyei önkormányzat, és pályáztunk részesedésre a művelődési tárca 140 milliós alapjából. Remélem, kapunk pénzt! □ A kisebb-nagyobb, nem országos olvasottságú folyóiratok megélhetési problémákkal küzdenek, de közismert pl. a Nagyvilág válságba jutásának a története is. Vajon az Alföld a sajtópiac keményedő feltételei között talpon tud maradni? Határainkon túl született művek — Hiszem, hogy igen. Bár a példányszámunk a korábbinak a felére csökkent: most 1500 körül tartunk, ennek a fele előfizető. A bizakodásom alapja többek között a szerkesztőség „megfiatalítása”. A stáb, magamat beleértve, öttagú: Ke- resztury Tibor és Mészáros Sándor szerkesztők, Bertha Zoltán és Szirák Péter munkatársak. Az Alföld a 80-as években vált karakteres folyóirattá, természetes, hogy ami jóvá,, egyedivé tette, őrizni akarjuk. A teljes magyar irodalomban gondolkodunk, ezért határainkon túl született műveket is közlünk: Marosvásárhelytől Londonig. Tradíciónak számít a házunk táján a fiatalokkal való megkülönböztetett törődés. Mészáros Sándor a József Attila Kör elnökeként nagyban hozzásegít bennünket ahhoz, hogy rálássunk a teljes, mai magyar — fiatal — irodalomra. Húsz éve működik az utánpótlás-nevelő Alföld Stúdió. Jelenleg a hatodik évjáratot bocsátja ki. □ A fiatalítás, a nemzedék- váltás természetes dolog, de ez csak egy momentum. Melyek azok az „irányjelzők”, melyek az Alföld további útját mutatják? — Értékekre összpontosító lap szeretnénk lenni. Nem irányzatokat követünk, sokkal inkább az értékek összebékíté- se a célunk. Aki minket olvas, az egymás mellett találhatja Nádas Pétert, Csoóri Sándort, Esterházy Pétert, Nagy Gáspárt. És ez a .jelenség” korántsem általánosan jellemző! Aztán: szeretnénk kitágítani a folyóirat elméleti tartományát. A korábbi irodalomtörténeti jelleg mérséklésével erősíteni az esztétikai, elméleti érdeklődést. A debreceni tudomány- egyetemen dolgozó Vajda Mihály filozófus és a köréje gyűlt fiatalok megpezsdítették ezt a „vonalat”. És az elméleti „blokkban” az irodalmi tematikán kívül helyet adunk más művészeti ágaknak: pl. a fotónak, a grafikának, a színháznak. Sohasem csökkent egyhar- mad alá □ Olvasva az Alföld utóbbi három számának a szerzői névsorát, előtolakszik az Ön számára már biztosan unásig ismert kérdés: mitől, kiktől debreceni, hajdú-bihari vagy regionális ez a lap? — A debreceniség örök vita tárgya. Eldönthetetlen, mikor használ az ember egy szűkebb tájegység szellemének, kultúrájának: akkor, ha mindent felvesz, ami „terem”, vagy akkor, ha csak az értékekre koncentrál. Egy biztos: a provinciális beszűküléstől óvakodunk. Azt hiszem, más, vidéki lapoktól ez is megkülönböztet minket. Egyébként, és ezt jó tudni, a helyi szerzők aránya az Alföldben sohasem csökkent egyharmad alá. A nagy kirajzások idején pedig jóval fölötte volt. — Amikor Csengey Dénes. Osztojkán Béla és Tar Sándor indult. Aztán a tőlünk elszármazott munkatársak — pl. Oravecz Imre vagy Kulcsár- Szabó Ernő szintén hazainak tekinthetők. Most is van a Kossuth Egyetemen 15 — 20 stabil ember, akire számíthatunk. Vagyis: annyira vagyunk jó értelemben provinciálisak, amennyire ezt értékfelfogásunk és céljaink megengedik. Azt hiszem, hogy megmaradásunk, továbbélésünk biztos garanciája is ebben rejlik. Csák Gyula Kitérő után férj kutatóorvos volt, de némi mellékesért időnként népszerű tudományos cikkeket írt, amelyekhez felesége rajzolta az ábrákat. —Mit szól, Muc?—kérdezte az asszony, kiemelkedve a dívány sarkából, férje felé mutatva a rajzot. — Magukra ismernek a kolerabacik? Műszálas nadrág feszült rajta, hozzá nagyon bő pulóvert viselt, mert így jobban művésznek érezte magát. A férj nem szerette, ha Mu- cusnak szólítják, és nem szerette feleségét sem. Pár hónapja kezdett hamvadni a hajdani tűz, de nagyon hamar hamuvá lett. — Bizonyára remekül csináltad — hadarta. — Ezt csak azért mondod, hogy lerázz — duzzogott az asszony visszasüppedve a párnákra. — Meg se gusztál- tad. — Máskor is mindig remekül csinálod. Az asszony félrebillentett fejjel tanulmányozta művét, és megjegyezte: — Ugye, imádod azt a szót, hogy: remekül? A férfi most feltekintett. — Baj? Összeakadt a szemük, s ettől mindketten zavarba jöttek, és gyorsan másfelé fordultak. — Ingerült vagy, Muc? Abbahagyta munkáját a férj, hátradőlt a széken, és rábámult a mutatós, de gyűlölt asszonyra. —Miből következtetsz arra, drágám, hogy ingerült lennék? Ingatni kezdte derekát az asszony, s mozgása ritmusa szerint énekelte újabb kérdését: — Hát amúgy, egyébként... Szeretsz még engem? Fellökte magát a székről a férfi, és megindult a szobában körbe-körbe. „Nem is vagy te olyan buta” — mondta magában, ámbár sokszor elhatározta, hogy nyíltan beszél kettejük megváltozott viszonyáról, de mindig gyáva volt a tetthez. Azzal mentette magát maga előtt, hogy úgysem értené felesége, ha egyben-másban értelmes is. Mindennek tudja például az árát, de semminek nem tudja az értékét. Úszik a történelmi árapállyal, és most hátára vette a dagály, s ezt, úgy látszik, érzi, ha nem is érti. A tettek mozgatója pedig az érzés, ami kölcsönös persze, és szembefordította őket egymással. Noha soha nem beszéltek róla, a férfi-nő viszony helyett kialakult közöttük az úr és a pór viszonya. „Nem tudja ez a liba, hogy a paraszt legalább olyan büszke a lelke mélyén, mintáz úr.” Hangosan azt mondta: — Furcsa kérdéseid vannak. Lesiklott a nő a heverőről, s a szekrényből blúzokat, szoknyákat, meg egyéb női holmikat markolt elő. Könnyed mozdulattal kibújt pulóveréből, kivonaglott szoros nadrágjából, s mezítelenül válogatott az elővett holmikban. Közben a talpig érő falitükörbe pilla itott, és csattogott a tenyere, amint paskolta hasát és fenekét. — A francba!’ Megint felszedtem valamennyit! Ráadásul minden új deka ide rakódik! Nézd meg, Muc! — Tőle szokatlan módon zavarba jött, és alig hallhatóan folytatta: — Ja-a-a... Te nem szereted a pucérkodást, ahogyan te fogalmazol. Ellenkezik paraszti szemérmességeddel. A férfi háttal állt. Homlokát az ablak üvegéhez nyomta, és mereven bámult a ház udvari földszintjére, ahol ajtaja küMolnár Katalin: Táj