Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-24 / 95. szám

10 Ä ‘Kekt-'Magyarország hétvégi mefCékfete 1993. ápriüs 24.

Hadtudományi egyetem

Budapest (KM) — Érdekes, sok fiatal érdeklődésére számot tartó információ hangzott el azon a tanácskozáson, melyet a szaktárca és a honvédség vezetése szervezett Budapesten.

A katonai oktatás reformja ’93 című konferencián elhangzott, hogy a biztonság- politikai és a honvédelmi alapelvek megváltozása fejlesztéseket igényel a katonai felsőoktatásban is.

A honvédelmi tárcánál döntés született arról, hogy a felsőoktatási törvény szerint működő, a hadtudományoknak otthont adó nyitott képzésre van szükség. Az egyetemi oktatásban a tudományegyetemekre jellemző alap-, szak- és tudományos diploma szerezhtő majd. Tervezik egy nemzetvédelmi hadtudományi egyetem felállítását, ahol civil biztonságpolitikai szakértőket is képeznének.

Ugyancsak fontos feladat — állapították meg a résztvevők —, hogy a katonai egyetem a kutató-, míg a műszaki főiskolák a magyar hadtudomány fejlesztőbázisává váljanak. A kutatás és a fejlesztés eredményeit az oktatásban, a gyakorlatban és a hadiiparban is hasznosítani szükséges.

A munkája a szerelme

Nyíregyháza (KM) —- A zöld-fekete gránitburkolat fekete hangversenyzongora melleti tenyérnyi darabja — ha sokáig tart a dolog — (és miért ne lenne hosszú életű?), ki fog kopni a széktől balra. Jobb lába a pedálon, a bal mellette a kemény anyagon veri veszettül a ritmust. Keze ügyében hamutartó, egy pohár narancslé. A hangszer fölé hajol, szinte belebújik — azt mondják, az a szerelme —, haja előre lóg. Szóval nemcsak a miliő jazz-szerű.

Szendrei Szabolcsnak, a nyíregyházi Pacsirta utcai jazzklub a munkahelye, az otthona, a korrepetitor-műhelye, néhány hete a mindene. Milyen szerencsés találkozás! Ok zongoristát kerestek, és hajszál híja volt, hogy ő meg el nem merült egy lebujbán. Mert valamiből meg kell élni. Huszonévesen meg pláne hogy nem baj, ha van egy kis zsebpénze az embernek. Még akkor is, ha művésziélek. Szabolcs a demecseri gimnáziumban érettségizett, de most már elindult a nyíregyházivá válás útján. Minden este hétkor kezdődik a munka, s tart hajnalig. Szerdánként felül a vonatra, hogy néhány órára újra diákká váljék. Binder Károly magántanítványa. A tényre — mit ne mondjak, rangra, hiszen csak meghallgatás után lehet hozzá bejutni — és a Mesterre igen büszke. Nagyon sokat tanult már az eddig eltelt egy év alatt az újabb hazai jazz-nemzedék legegyénibb hangú együttesalapítójától, jazz-zongoristától. Aki legalább olyan kiváló tanárnak is. Egyénileg foglalkozik mindenkivel, csak az összhangzattanórán vannak párban. Különben hét évig járt zeneiskolába.

Jövőre szeretne bejutni a jazz tanszakra, ami nem könnyű, mivel sok a tehetséges zenész. S a felvételi bizonyos részein többet kell tudni, mint a klasszikus zenére jelentkezőknek. Kottából játszanak, de a harmónia rájuk van bízva, s improvizációs gyakorlatokat is végeznek. Ehhez még hozzájön itthon a hét többi napjain a rendszeres 5-8 órai skálázás. De ő szorgalmas. Mert a tehetségen kívül nagy kitartás, ambíció és megszállottság is kell ehhez a zenei műfajhoz. A bátyja üzletében fel is kellett szolgálni, nem jutott idő a rengeteg gyakorlásra, ám most minden ilyen irányú kötelezettségét tudja teljesíteni. Esténként a maga összeállította repertoárral kezd, azután azonban a közönség összetétele, hangulata határozza meg a stílusmenetet. Sokan kedvelik a ragtime-ot, ő saját bevallása szerint a new age híve. Háromtagú zenekart alakítottak Standard Trió néven — ez egyedülálló kezdeményezés Nyíregyházán ebben a műfajban. Épp egy bőgőst próbálnak felkutatni.

Humorosan azt mondják róla, hogy vagyontárgy, az intézményben „önálló leltári száma van”. Ám ő érzékeny ember, akinek a zenéje, a technikája minden este más, attól függően, milyen a hangulata, belső egyéni érzésvilága. Számára a jazz varázslat, játékának töltése van, s láthatóan közel áll ahhoz, amit minden zenész szeretne elérni, hogy ne érezze a saját súlyát, amikor lelépked a látható avagy láthatatlan színpadról.

Iszonyúan szeretetéhesek vagyunk

Beszélgetés egy gyermekvédelmi szakemberrel az intimitásigényünkről és zűrzavarainkról

Dr. Herczog Mária Szekeres Tibor felvétele

Szőke Judit

Nyíregyháza (KM) — „Radikális álmodozó - azt mondják róla. Hivatalosan szociológus, tanár, a szociális munkások országos egyesületének aieinöke, módszertani osztályvezető, az Országos Kriminalisztikai és Kriminológiai Intézet tudományos kutatója.

Dr. Herczog Mária jelenleg fiatalkorú bűnelkövetők családi hátterének vizsgálatával foglalkozik. Gyermekvédelmi szakember. És nem utolsósorban háromgyermekes családanya. Szakmai kérdésekről, a készülő törvényről akartam faggatni, de már a kezdeteknél egészen másfelé (vagy nem is annyira másfelé?) kanyarodtunk.

— A kamaszok leválásába bele kell dögleni. A lányaim azt mondják, azt gondolod, hogy örökké itt fogunk lakni... Én meg arra gondolok, pont nekik kell elmenni? Borzasztóan nehéz korszak ez. S hiába tudjuk, hogy a gyerek számára a tisztességes szülői magatartás az, ha arra tanítom, hogy le tudjon válni... Iszonyúan szeretetéhesek vagyunk, borzasztó az intimitásigényünk, rettentően kellene a szövetség, mert annyira utálatos minden körülöttünk. Még nem beszélünk gyerekvédelemről, de az úgynevezett normál családokban ezek is lehetnek drámák. Egy holland vagy amerikai családban teljesen természetes, hogy 18 éves kora körül a gyerek leválik. Ott ennek megvannak az anyagi feltételei is. Lakást bérelhet az ösztöndíjából, a kezdőfizetéséből.

□ Nálunk nem csak az anyagi kondíciók mások a családok többségében...

— Igen, általános a zsaro- lósdi: „Fiam, lányom, ha tőlem kapod az apanázst, akkor pszt”. Mindenképp felmerül az a fontos kérdés, hogy mi a függetlenség. Ugyanis úgy függetlennek lenni, hogy egy havi tízest lenyomok otthonról

és hazaviszem a mosnivalót, sőt odaszólok, nem fordulna-e apa kocsival arra, mert nehéz a cucc... Attól olyan nagyon önállóak, hogy nem mondják meg, hová mennek és kivel? Semmi közöm semmihez, de finanszírozzam, és ha baj van, akkor tépés haza. Tisztában vagyok azzal, hogy nekik sem könnyű.

□ A magyar parlament is ratifikálta az ENSZ gyermeki jogi nyilatkozatát. Jog a családi élethez, az egészséges létfeltételekhez... Ezeknek be kellene épülnie a készülő gyermekvédelmi törvénybe is.

— Ehhez a fontos dokumentumhoz csatlakozott a parlament anélkül, hogy belegondoltak volna, hogy a felnőtteknek tizedennyi joga sincs nálunk. Nem az a baj, hogy aláírtuk, hanem hogy ebbe a kultúrába hogyan fogjuk bele- szuszakolni például azt, hogy a gyereknek joga van az őt érintő kérdésekben véleményt nyilvánítani. A nyílt örökbefogadás ügyében is lesznek nagy hisztik. Ebben az országban, ahol igen nagy az intimitásigény, egy lakótelepi vagy akár családi házas rendszerben az nem természetes, hogy privát légterek legyenek. Egy gyermekvédelmi intézményben, egy szociális otthonban nincs biztosítva, hogy az ott lakók becsukhassák az ajtót. Nekem fáj, hogy a legjobb vezető is úgy nyit be ott a

szobákba, hogy eszébe sem jut, hogy a bent lévő azt is mondhatja: „ne tessék bejönni”, vagy akár „menjen a francba”.

□ Nemcsak a családok zárkóznak be — ami nem biztos, hogy csak annak a bizonyos intimitásigénynek a jele —. hanem azok is, akiknek dolguk lenne e téren, a fülükre tapasztják a kezüket...

— Ezekről a kérdésekről nagyon sokat kellene beszélni, de sokan kérdezik, ebben a helyzetben pont most ez a fontos, holott ezek alapközérzet- meghatározó ügyek, bár az emberekben ez nem tudatos. Az otthoni kommunikáció sem tisztességes, a társadalmi szintű sem. Hiszek abban, hogy a kommunikációs eszközök segítségével lehetne jól szemléletet formálni. Az emberek nem hülyék, ellenkezőleg, igen fogékonyak és tanácstalanok nagyon sok téren, például a gyermeknevelésben. A gyerekeim — ha valami gond volt — azt mondták: mama, nézd meg a Spockot. Persze, nincs egyetlen helyes út, de azért fel lehet mutatni fontosakat, időtálló értékeket. Ebben a szabadságszerű rendszerben az az ijesztő, hogy nem egy abszolút igazság van. Mindenkinek azt kellene kiválasztani, ami a számára elfogadható. De nálunk az nem érték, tehát a kimondása sem szempont, hogy „én így szeretném csinálni, mert nekem

az jó”.

□ Csakhogy ezek átörökí- tődnek...

— Nemcsakhogy átmennek a gyerekekbe a bűntudatainkkal, a bizonytalanságainkkal együtt, hanem viszik tovább, illetve visszakínálják. Ezek az általános jelenségek — ha egy gyerek nem egy konszolidált átlagcsaládba, nem jó körülmények közé, nem perspektívába születik, hanem drámákba —, tovább terhelődnek, ezerszeresen jelentkeznek.

— Azt ne felejtsük el, hogy az úgymond gyerekcentrikus kultúrákban több évszázados organikus fejlődés volt. Az tény, hogy nálunk 1945 után az ország fejlettségéhez képest nem adekvát gyereknevelési szisztéma megvalósítása indult be.

— Belenyúltak a családok életébe azzal, hogy nagy méretű belső migrációt, mobilitást gerjesztettek, így összekeveredtek a társadalmi rétegek. Tehát a kérdés, hogy a mi társadalmunk gyerek- vagy családbarát-e, nem olyan egyszerű, mint amilyennek első hallásra tűnik.

□ Micsoda kavarodás lehetett, lehet a fejekben...

— Ha egyszer azt valaki megírna, hogy a mi generációnk mi zűrzavaron ment csak azzal keresztül, hogy a mamáknak megzavarták a fejét. Hallotta, hogy a családnak prioritása van, de saját gyereke vagy elment gyesre vagy nem, mindkét esetben bűntudatos volt. És most megint itt van a „vissza a fakanálhoz”. De akkor most melyik az érvényes? Én értem, hogy az elmúlt negyven évben belenyúltak egy organikus fejlődésbe, de az mégiscsak megváltozott, nem lehet mondani, hogy menjünk gyorsan vissza és kezdjük újra. Az egyik, amiért éri nagyon szomorú vagyok, hogy ennek a kutatására nincs pénz. Pedig ahhoz, hogy tisztességes szociál- és gyerekpolitikát lehessen csinálni, nem érzelmi alapon kellene viszonyulni.

Látták, vizsgálták, kiszámolták

Az oldalt összeállította: Szőke Judit

Nyíregyháza (KM) — Fiatal főiskolai oktatók, kutatók is beszámoltak tudományos tevékenységük eredményeiről nemrégiben az MTA megyei tudományos testületének szociológiai munka- bizottsága felolvasó ülésén.

A szakmai találkozó fő témája a régiókutatás helyzete, eredményei, és a módszertani lehetőségek bővítése volt. Fábián Gergely március elején nemzetközi konferencián vett részt Innsbruckban. Az egészségügyi ^főiskola tanársegédje a Három részre szakadt megye című kutatásról tartott előadást. Ennek alapján meghívást kapott egy nemzetközi összehasonlító vizsgálatot végző csoportba, mely a formálódóban lévő kelet-európai demokráciák munkaétoszát tanulmányozza majd a Würzburgi Egyetem szociológiai tanszéke és a Nemzetközi Demokráciakutató Intézet irányí- tsával.

Az értelmiségelméletek 1989-től új aktualitást nyertek Közép- és Kelet-Európábán — erről fejtette ki részletesen álláspontját dr. Fónai Mihály. Murányi István hasonlóan izgalmas témájú vizsgálat eredményeit összegezte.

Arra a véleményre jutottak, hogy a nemzet és a magyarság fogalmak két egymással ösz- szefüggő. de egymástól rendező elveiket tekintve mégis különböző modellekbe szervezik a Magyarországon élő magyarokat, németeket, szlovákokat, románokat, zsidókat, valamint a szomszédos országokban és a nyugaton élő magyarokat. A nemzet elsősorban, de nem kizárólagosan jogi-állampolgársági fogalom,

míg a magyarság elsősorban kulturális-identitásbeli fogalom. Mindkettő nyitott a másik irányába. A vizsgálati csoport tagjai között a tekintetben nem találtak különbséget, hogy úgy vélik: nem kell ahhoz Magyarországon élni és magyar állampolgárnak lenni, hogy valaki magyarnak számítson.

Giczey Péter nemrég tért haza Óxfordból, ahol a Közösségfejlesztők Egyesületének képviseletében a közösségfejlesztők ottani munkájával, a szociális problémákkal és azok kezelési módjaival ismerkedett meg egy magyar szakembercsoport tagjaként. Beszámolt élményei között arról, hogy az egyeteméről és sajátos oktatási intézményéről, a college-ről világhírű város nem is olyan tisztán egyetemi, ahol az ifjúság gondtalanul éli életét. A 160 ezer lakosú Oxford ugyanis jócskán terhelt szociális problémákkal, mégpedig a recesszióban lévő brit gazdaság miatt.

Az egyetemi „szolgáltató- ipar” áldásaiból nem részesülő munkáskerületek és városrészek klasszikus terepei az alacsony jövedelmű, egyre inkább elszegényedő és a kilá- tástalansággal hosszú évek óta küzdő munkanélküliek halmozódó gondjainak.

A problémák mérséklésében — az egyre vékonyabban csordogáló állami forrású támogatás mellett — nagy szerepet játszanak az önkormányzat működette közösségi központok és a nagy hagyományokkal rendelkező különféle állampolgári kezdeményezések, egyesületek, közösségi házak, szomszédsági központok.

Molnár Katalin: Magányos fa