Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-17 / 89. szám

141 A Ó\e(et-üílagyaroTszág hétvégi metíéífieU A KM vendége Üzlet és mosoly Tóth Kornélia Nyíregyháza (KM) — A meg­jelenése európai, az udvarias gesz­tus hamisítatlan ázsiai benyomá­sát kelti. A vá­lasztékos magyar­sággal beszélő Cao Kegong sze­rencsésen ötvözi magában kelet és nyugat gondolko­dását. A Kínai Népköztársaság budapesti nagy- követségének cao Kegong műszaki-tudomá­Balázs Attila felvétele nyos ügyekkel foglalkozó el­ső titkára és ebbeli minősé­gében nem kisebb feladatra vállalkozott, mint összehozni az együttműködésre kész partnereket a két országban. A nyíregyházi mezőgazdasá­gi főiskolára sem véletlenül jött a napokban, hanem kö- vetségi munkatársaival a gazdasági, kereskedelmi, ok­tatási kapcsolatok szülőatyjai kívánnak lenni. — A kínaiak ismerik a ma­gyarokat, legalábbis Petőfi Sándoron keresztül — kicsit távolabbról kezdi a közös sors egybefonódó szálait ele­mezni. Közben társai betű szerint idézik és szavalják: Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem... Mintha ma­gyarórára csöppennénk, s megszólal a lelkiismeret, ha­sonló helyzetben honfitársa­ink tudnának-e kínai költőtől idézni? — Szóval, népünk törté­nelme, világjáró kedve éke­sen bizonyítja, hogy a kínai­ak mindig is élénken érdek­lődtek más népek, kontinen­sek, civilizációk iránt. Nem restelljük felvenni magunkat és másutt tapasztalatot sze­rezni, hisz az végülis a mi szellemi _ gyarapodásunkat szolgálja. így fehér foltnak tűnt évszázadokon át Kína és Magyarország viszonya. A földrajzi távolság miatt jó­szomszédságot a szó konkrét értelmében nem mondha­tunk, ám annál jelentősebb a szellemi érdeklődés. Noha egy napon nem em­líthetjük az 1,2 milliárd né­pességet számláló és az össz- vissz 15 milliót felmutató maroknyi népet, és a terüle­tünk sem éri el egy ottani me­gye nagyságát. Mégis, a sze­lek szárnyán eljutottak a hí­rek rólunk Kínába. Ismertsé­günket a jobb napokat megélt mezőgazdaság alapozta meg. A táj és az ember együtt munkálkodásának példája le­het a tokaji bor, amelyet is­merős márkaként üdvözöltek a vendégek. Emellett információt sze­reztek a növényvédős pilóták képzéséről, magas szintű munkájáról. Rögtön azt latol­gatták, hogy a végeláthatat­lan rizsföldeken, a szántó­kon, a gyümölcsösökben mi­ként tudnának állást kínálni magyar repülőgépvezetők­nek? De felmerült bennük az is, hogy saját diákjaikat kül- denék el magyar egyetemek­re, főiskolákra, hadd lessék el itt a tudományok alapjait. A szándék fogadtatásra ta­lált. A házigazda szerepét vállaló mezőgazdasági főis­kola félévszázadra nyúló ok­tatásfejlesztési programjának része a külföldi tapasztalat- szerzés, a hallgatócsere, az információátadás. A kölcsö­nös előny reményében pedig örömest szövetkeznek a jószándékú jelentkezőkkel, hisz megannyi tennivaló ad közös hasznot. Cao Kegong és munkatár­sai, noha először jártak Nyír­egyházán, nem érezték ma­gukat idegennek. Különöseb­ben nem kellett deklarálniuk a baráti szándékot, hisz ma már valamire való üzletem­ber legfeljebb egy mondatot szán az érdeklődés, a barát­ság kinyilvánítására. Sokkal inkább azokat a pontokat ke­reste, amelyek egybekap­csolhatják a két ország ki­bontakozó együttműködését. Rögtön jött az ötlet: a me­gyeszékhelyen nincs kínai konyha, s köztudottan szeret­jük az ínyenc falatokat. A vendéglátók tapintatosan te­relték arra a szót, hogy az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők számára is meg­fizethető kínai konyha lenne az igazi áttörés. Szóba jött Sóstó vagy akár a város belterülete is. Villám­gyorsan rögzítette az agy­komputerben a vendég a fi­zetőképes keresletről szóló, felbecsülhetetlen értékű in­formációt. Piackutatás volt ez a javából. Bár a földrajzi távolság és a drága utazási költségek mi­att az idegenforgalom, a népi diplomácia bizonyosan várat magára, legfeljebb egy szűk rétegnek hagyva meg a lehe­tőséget a helyszíni tapaszta­latszerzésre. Május 10-ig Budapesten látható a New Yorkban élő japán művész, Yoko Ono kiállítása MTI-Press A westernhős estéje, avagy a műfaj harmadik halála Hamar Péter Hogy a burleszk amerikai műfaj-e, azon lehet vitatkozni, de hogy a western az-e, vitán felül áll. Sokáig úgy vélték, annyira amerikai, hogy másutt utánozhatatlan, megteremthe- tetlen. Aztán jött egy Sergio Leone nevű úr, és hamisítatlan amerikai westemeket készített Olaszországban. A műfaj ak­kor halt meg először, amikor az Egy maréknyi dollárért a mozikba került. Szertefoszlott egy mítosz. Műfajtörténeti fejtegetés dióhéjban — maga a képtelen­ség, ezért érdemes vállalkozni rá. Nálunk a western soha nem volt igazán népszerű. Amikor az lehetett volna, akkoriban mi a Bátor embereket néztük (szocialista eastern?), vala­mint a termelési film erkölcs­nemesítő hatásán nevel­kedtünk (ami korosztályomon meg is látszik). Amikor meg szabad lett a gazda, túl nagy lett más műfajok konkuren­ciája. Mintha itthon nem jutottunk volna el annak megértéséhez, hogy a western Eszak-Ameri- ka történelme, vagy legalábbis születésének mítosza. Európai szemmel nézve furcsa történe­lem ez, amely az újkorral kez­dődik, s erről végképp nem tu­dunk semmit. Az Államok tör­ténete sokáig azonos az ősla­kosság kiirtásának és a föld birtokba vételének történeté­vel. Erről szól a western. Meg arról, hogyan alakult ki az amerikai morál. A vadnyugati filmhősnek még emberi arca volt, ám a mai amerikai horro­rok és egyéb, a kegyetlenség szellemét terjesztő műfajok fi­guráinak emberi arca csak lát­szat, álarc. A felhőkarcolók és a szupertechnika világában, az ezredforduló küszöbén a wes- temmorál anakronisztikus, bár primitív lelkülettel lehet ra­gaszkodni hozzá. A western másodszor A Missouri gázlóival halt meg. Ahogy a farmerré váló revol­verhős költözni kényszerülvén a tyúkjai után rohangál, az ma­ga a vég. A technikai civilizá­cióval elszáll a vadnyugati ro­mantika, a Jack Nicholson for­málta főhős mögül eltűnik ez a társadalmi háttér, amely nél­kül nincs western. De a műfaj újra feltámadt, Clint Eastwoodnak sikerült feltámasztania egy pillanatra még a Nincs bocsánattal, hogy harmadik halála végérvé­nyessé tegye azt, amit már ko­rábban hihettünk: tematikailag végképp beszűkült a vadnyu­gati történetek világa. Parádés, megható, méltó búcsú egy szép napokat megélt műfajtól. (Egy zárójeles bekezdés, ha már műfajtörténetet ígértünk: kultúrtörténeti szabályok sze­rint most kellene kezdődnie a westrenparódia korszakának, de ezen már túlvagyunk, s nemcsak amerikai filmek cí­mével hozakodhatnánk elő, hi­szen ott volt Lipsky legendás Limonádé Joe-ja is. Mindez arra vonatkozó jelzés, hogy a „temetési szertartás” korábban és többször is megtörtént.) Aki nem szereti a szóban forgó műfajt, annak nehéz bi­zonyítani, mitől nagyszerű Eastwood filmje. Vagy talán nem is nehéz, mert analóg pél­dát könnyen találunk. Ha vé­giggondoljuk a Toldi estéje hatásmechanizmusát, biztos sikerül felfedeznünk a hason­lóságot. Nem akarom a rende­zőt (aki egyúttal a főszerepet is játssza) azzal gyanúsítani, hogy ismeri Aranyt, azt vi­szont feltételezhetjük, hogy mindketten jól ismerik az em­bert és azt az élethelyzetet, amikor valami elmúlófélben van, és még egyszer meg kell mutatni, bukásában is, hogy nagyszerű volt. A Nincs bocsánat úgy épül fel, mintha benne A Missouri gázlói folytatódnék. A préri közepén tengeti életét az egy­kori revolverhős (Eastwood arcának ráncai hozzáigazod­nak a szerephez), beteg disz­nókat kerget, sárba bukik, apró gyerekeit neveli, és szinte gló­riát formál feje fölé a lenyug­vó nap, amint felesége sírjá­hoz vadvirágcsokrot visz. A film groteszk konfliktusa (kurvák ajánlanak fel szolida­ritásból vérdíjat megszabdalt kolleganőjük megbosszulásá- ra) azonban fokról fokra ma­gához szippantja a szolid far­merlét útját járó főhőst, és az egykori vadnyugat erkölcsi parancsa, a „Nincs bocsánat!” működni kezd, amikor vétlen cimboráját a kegyetlen seriff (Gene Hackmann) agyonveri. A befejező nagyjelenet, a kocsmai lövöldözés különle­ges stílusbravúrt teremt. Ahogy a groteszk és a pátosz együttélnek ebben a helyzet­ben, az pontosan kifejezi a múlt és jelen ellentmondásos viszonyát, s a műfaj kedvelői számára egyetlen helyzetbe sűrít megannyi filmélményt az El Dórádétól a Délidőig. Ne higgyük, hogy az Amerikai Filmakadémiának a legjobb filmért odaítélt idei Oscarja méltatlan kezekbe jutott! Ismét lesz rajzfilmfesztivál Aligha akad Magyarország négy éven felüli lakosságának körében valaki is, aki ne tud­ná, hogy a vízipók az egy cso­dapók. Arra talán már sokkal kevesebben figyelnek, hogy a légnadrágot viselő állatka a Hírős Város, Kecskemét szü­lötte. Mint ahogy a népi motí­vumok gyorsan futó indáiból kibomló énekes madár, ame­lyik a Magyar népmesék soro­zatot hirdeti világgá, ugyan­csak ott született. Mi tagadás — és ezért senkit nem érhet szemrehányás — a rajz­filmeket néző, élvező gyerek és felnőtt közönség ritkán fi­gyel az alkotóműhelyekre. Kecskemét pedig az elmúlt években valóságos rajzfilm­város lett. Jelenleg négy stúdió, műterem áll a tisztelt megrendelők szolgálatára, de az igazi, amelyik osztódással szaporodott néggyé, az a Kecskeméti Animációs Film­stúdió. Most már ugyan Kecs­kemét Film kft. a hivatalos nevük, de szó, ami szó, ők is „osztódás” útján jöttek létre. Több mint egy évtizeddel ez­előtt a Pannónia Filmstúdió Budapesten már nem bírta ka­pacitással a sok megrendelést (akkor még volt pénze a Te­levíziónak!), ezért a rajzfilm- gyártás kicsit lélekölő, favágó feladataihoz — fázisrajzolás, kihúzás, kifestés — hozta lét­re Kecskeméten a maga fiók- intézményét. Az már más kér­dés, hogy az ide letelepült al­kotók, közöttük a már mester­nek számító Szoboszlay Péter és a műtermet kitűnően me­nedzselő Mikulás Ferenc, úgy gondolták, hogy ők nemcsak a kiadott munkák végrehajtá­sára alkalmasak, hanem önál­ló szellemi műhelyként is életképesek lehetnek. Könyvespolcunk Tévelygések az Állattemetőben Mester Ági Panem et circenses — köve­telte Róma jó néhány század­dal ezelőtt, s nemcsak kenyér, de cirkusz nélkül sem juthatott volna oly messze és magasra a birodalom — és az emberiség — ahol most mi, késő utódok — mit is csinálunk? Követel­jük, kiharcoljuk, illetve élvez­zük saját kenyerünket és cir­kuszainkat. Árénában szétté- petett rabszolgákra persze már nincs szükségünk ehhez, hisz ott a mozi, a videó s a köny­vek, amelyek segítségével biz­tonságos távolságból élvez­hetjük a legválogatottabb bor­zalmakat, melyek mélyén azonban ott a lelkünket meg­nyugtató bizonyosság: a vér nem valódi, a mészárlás csak trükk, s minden szörnyűség megtörténhet, de csak itt belül, önmagunkban, ami senki más­nak nem árt. Stephen King vitathatatla­nul legnagyobb mestere a ret­tenet szavakba öntésének. Könyvei átlagemberekről szólnak, akik valamilyen, nem is olyan elképzelhetetlenül kü­lönös helyzetbe kerülnek, am­ilyenbe akár mi is kerülhe­tünk, s ott megtörténik velünk mindaz, amitől a legjobban féltek. Ahogy mivelünk is megtörténhetne. Nem a borza­lom puszta leírása teszi azon­ban Stephen Kinget a horror­történetek királyává, hanem az a képessége, hogy a rettegő, sorsával küszködő, félelemtől ködös angyal gondolkodni próbáló embert rajzolja meg hátborzongató pontossággal. S ez a — bennünk is megjelenő — félelem a rettenetes, nem a baltával hadonászó férj, nem a habzó szájú bernáthegyi, nem a sírból kikelt halott. Bár sírból kikelt halottak is épp elegen vannak Stephen King: Állattemető című köny­vében. Ez az a könyv, amelyet maga is olyan rettenetesnek ta­lált, hogy egy ideig vonako­dott befejezni. Talán ez az oka, hogy egy ponton túl a tör­ténet horrorparódiába fordul át. Mert minden lónak két ol­dala van, s a túl nagy lendület könnyen átalbillenti az em­bert, néha még a bestsellerírót is. Épp legzseniálisabb fegy­verét veszíti el akkor, ha a tör­ténet hihetetlenné válik, ha — hogy is mondjam — elhara- pódznak benne a zombik és az indián mitológia egyéb ször­nyetegei, ha vérben tocsogó, gusztustalan hollywoodi rém­mesévé alakul át a kellemesen borzongatónak indult sztori. De az ember gyarló, s a si­kerkönyvek elolvasásától semmiféle kritika nem képes visszatartani — mondom én, aki még csak nem is „hivatal­ból” kértem kölcsön az Állat­temetőt az ismerős könyvárus­tól. Mindenesetre vigyáztam a gerincére, ne kelljen végül ki­fizetnem érte a 360 forintot. A jóillatú házikenyeret viszont, amit közvetlenül a könyvsátor mellett árul két — a római kori történelemben feltehetőleg jártas — fiatalember, becsüle­tesen kifizettem. 1993. ápri(is Í7. "l S? »its C:y-r, RtV igKtefc iaSS VON ÍSIÍS_________ FRIVOL VALLOMÁSOK {TWENTY- ONii SZÍNES. SZINKRONtZAlT ANGOL fllN ________ feniiaze D&?) BOYP RSatfECbeiv. P/ISV Kluji i________

Next

/
Oldalképek
Tartalom