Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-17 / 89. szám

1993. április 17. Ä “Kelet-Magyarország hétvégi műélfcte ] 5 Fények és árnyak esőben Réti János E sős, párás, ködös időben, még tavaszi reggelen sem volna szabad elindulni az ismeretlenbe, nehogy az idő­járás hatására borúsan lássuk a dolgokat. Vagy épp ilyenkor jó nekivágni, hiszen nem tölt­het el bennünket a napsütötte határ tündöklő látványa, a ker­tek friss illata több derűlátás­sal a kelleténél. Nyírgelse felé menet a vonaton mindez már nem kérdés. Esik. Az ablakon túl minden nedves. A nehéz pára mint súlyos fátyol nyúlik el a táj fölött. Az égből való­sággal lelóg a szürkeség. Az állomástól a falu felé ve­zető út mentén az udvarokból jövő halk mozgások jelzik, hogy kezdődik a nap. Téli álomból előnyalábolt szerszá­mok vasán vízcseppek gyüle­keznek, ázott, bizalmatlan ku­tyák rohangálnak fel-alá a ke­rítések mögött és bőszükén ugatják az arra járó idegent. Az útra lovaskocsi fordul. Hajtója útbaigazítja a kérde- zősködőt, sőt felajánlja a he­lyet maga mellett a bakon. — Ha nem sietős a dolga — told­ja hozzá. A jövevény, mi taga­dás, körülményes kászálódás- sal kapaszkodik fel gyermek­kora sokszor áhított magasla­tába. A nagytestű igavonó, Gabi — így hívják a lovat — egykedvűen bandukol fogatá­val a falu központja felé. Gaz­dája, idősebb Huszti Károly szerint erős, de lomha, a saját ritmusából alig kizökkenthető jószág. Még ostorral sem bír- ható tartósan nagyobb sebes­ségre. - Néha megugrik, de amúgy lassú, nyugodt, te­herbíró. — Lám milyenné lesz egy ló Magyarországon? — gondolja az utas. Takaros — a falu egyszerű, tiszta, rendezett házaihoz illő — a polgármesteri hivatal épülete, amiről látszik, hogy nemrég újíthatták fel, sőt je­lenleg is még amolyan félkész állapotban lehet. A váratlan, bejelentetlen vendég türelme­sen vár a polgármester elő­szobájában. Figyelve a hivatal forgalmát arra gondol, mi is lenne az emberekkel a sokat bírált tisztviselők nélkül, akik így vagy úgy, de mégiscsak intézik ügyes-bajos dolgaikat. Az irodából férfihangok hal­latszanak, mondatfoszlányok a vasárnapi bajnoki mérkőzés­ről, aztán nyílik az ajtó, a pol­gármester pedig betessékeli a jövevényt és bár útra készülő­dött, mégis szentel időt a be­szélgetésre. — A legnagyobb baj nálunk is a foglalkoztatás - fog bele Földesi László. — A termelő­szövetkezet, ami Nyírbogánál közös volt, szinte biztos, hogy eddigi formájában nem műkö­dik tovább. A nálunk lévő fűrészüzemet bezárták, dolgo­zóit elküldték. Az intézkedés mintegy harminc helybeli megélhetését veszélyezteti. A hutőház és léüzem, a másik munkahely április elsejével bocsátott el embereket. De a legfájóbb talán, hogy többen már munkanélküli segélyt sem kapnak. Harmincra növeke­dett azok száma, akik a jöve­delempótló támogatásra szo­rulnak. Az összeg ötven száza­lékát az önkormányzatnak kell fedezni és bizony, nem köny- nyű kigazdálkodni egy hátrá­nyos helyzetű településen. — A hátrányos helyzet itt közelebbről hogyan értendő? — kérdez közbe a látogató. — Korábban Nyírgelse köz­igazgatásilag Nyírbogát nagyközséghez tartozott, ott volt a központ. Önálló hivatal is csak 1990 januárjától műkö­dik a faluban. Ez a szegény kis település szinte a semmiből te­remtette meg mindazt, ami azóta létesült. Ha az önálló­ságnak, az összefogásnak nem lennének eredményei, talán már nem lennék polgármester. Engem az éltet, hogy eredmé­nyét látom a munkámnak. Sorra vesszük az adatokat: Nyírgelsének 1250 lakosa van, ami hozzávetőlegesen 450- 460 családot jelent. Gyermek, vagyis 14 éven aluli 204 él a faluban, nyugdíjkorhatár fö­lött 306-an vannak. Ezeknek a számoknak ismeretében már az idegen számára is elgondol­kodtató, de méginkább elszo­morító a 170-es nagyságrendű munkanélküliség. Amennyire első látásra megállapítható: Földesi Lász­Az önállóság jelképe a községháza A SZERZŐ FELVÉTELE ló nem az az ember, aki meg­ijedne a saját árnyékától, ami­kor nehézségekkel találkozik. Bár bevallja, nem gondolta, hogy olyan nehéz lesz a feladat, mint ami­lyenné alakult. Végzettségét te­kintve techni­kus, korábban Máriapócson dolgozott ép­ít é s v e z e t ő beosztásban. Egyike volt azoknak, akik a leginkább szor­galmazták Nyírgel­se önállósulását. — Mindent elölről, nulláról kellett kezdeni. Egy hölgy volt itt, Tölgyesiné, amolyan kiren­deltségvezető, egy íróasztal, meg egy írógép. Fotókat is ké­szítettem az akkori állapotok­ról. Azóta készül a díszterem is. Ahogy megtudom tőle, a gelsiek szolid, mondhatni sze­gényes körülmények között élnek. Ez lemérhető a vásárlá­sokon, a boltok forgalmán is. Földet sokan igényelnek, de nem nagy területet: 1-2-3 hol­dat, ha megművelnének saját erőből. A kisembereknek nincs tőkéjük az induláshoz, joggal tartanak tőle, hogy nem tudják megvenni a magot, vagy elvégeztetni a gépi mun­kát. Mindehhez még a piaci bizonytalanság: hiába termel akármit egy gazda, mire elér­kezik az értékesítés ideje, ad­digra abból az áruból szinte biztos, hogy telítve lesz a piac. Mindig azzal, ami a szabolcsi­aknak is megterem. — Ennek ismeretében pró­bálunk mindenben résztvenni, beszállni, amitől remélhetjük, hogy valamilyen módon a te­lepülés felemelkedését, a la­kosság foglalkoztatását szol­gálja. Figyelmembe ajánlja a község történetének ku­tatóját, akinek házához maga viszi vendégét egy Aroval. Útközben még az ered­ményekről és a tervekről beszél: az is­kola és a köz­ségháza bő­vítéséről, a művelődési ház át­alakításáról, a gázpro­gramról és a Mihálydi irányá­ba építendő összekötő út meg­építésének fontosságáról. A krónikásnak szerencséje van: Enyedi János tanár úr — ő az alpolgármester is — épp szembejön az úton, mikor a portája előtt megáll a kocsi. Mint kiderül, füstölésből tart hazafelé. Feleségével együtt már az ünnepre készülnek. Nyírgelse történetét feldolgo­zó munkáit mutatja és mesél. Alapos felkészültség, hatal­mas ismeretanyag bontakozik ki a megszállott falukutató, helytörténész szavaiból. Közel hétszáz év története. A XIII. századtól napjainkig. A török időkkel, Rákóczi korával, a háborúkon és ’56-on át egé­szen az önállósulásig. — Gelse történetében a leg­sötétebb dátum mégis 1978. Akkor kezdődött a kis falvak elsorvasztása. Még szerencse, hogy az iskolát meg tudtuk menteni. Hála istennek már ez is a múlté, de az árnya még kí­sérni fog egy darabig bennün­ket. A mai napig nem történt meg a vagyonmegosztás Nyír­bogánál. Valóságu n le V közelképbe n Próféták által szólt régen Nagy István Attila A mikor még naivan közeledtem a világ­hoz, és csak az ér­dekelt belőle, amit még nem ismertem, úgy gon­doltam a prófétákra is, mint valamiféle rendkívüli lények­re. Tudják az igazságot, de nem rejtik véka alá, sőt min­dent megtesznek azért, hogy mindenki megértse: vannak a legkisebb energiával bejárható utak. Olyanok, amelyeken ér­demes végighaladni, mert nem várnak rajta gyötrelmek, kí­nok, kudarcok. Kitárulkozhat az emberi lélek, szabadon, szorongások nélkül. Tiszteltem őket, én is sza­kállat akartam növeszteni, mert úgy gondoltam, hogy a próféták mind szakállasak, uj­jaik közé veszik és morzsol- gatják, miközben bölcs gondo­latokat fogalmaznak meg. (Eszembe se jutott még akkor, hogy mindnyájan bölcsek le­szünk egyszer, ha lesz elegen­dő bátorságunk szembenézni a világgal, s levonni azokat a kézenfekvő tanulságokat, amelyeket az élet dob elénk.) Akkor ámyalódott valame­lyest a kép, amikor Babits Jó­nás könyve című művét meg­ismertem. Megértettem: nem elegendő tudni az igazságot, még az is kevés, hogy a meg­győződésünk párosul a szóki­mondás bátorsága mellé. A magunkévá tett igazság hite egy idő után belőlünk sarjad- zik és táplálkozik, a minden­napi kenyerét mi kölcsönöz­zük neki. Hozzánk tartozik, mint a tüdőnkhöz a levegő, mint a szerelemhez a tavaszi ébredezés, az önfeledt mámor és a kilépni önmagunkból szomjas kívánsága. Mindezek szükségesek, de nem elegen­dőek. A bölcsességhez a türe­lem is nélkülözhetetlen. An­nak a megértése, hogy nem gondolkodik mindenki úgy, mint Jónás vagy a többi prófé­ta. Hit nélkül nem érdemes cselekedni, nem érdemes élni, de a másság elismerése leg­alább annyira hozzátartozik a bölcsesség lényegéhez, mint az, hogy akár a máglyára is megyünk, ha a meggyőződé­sünkről van szó. A hatvanas éveket szokás a puha diktatúra esztendeinek is nevezni. Annyi minden ki­mondható, megfesthető, lefil­mezhető, megírható volt. Ha­ladtunk előre a jóléti szocializ­mus irányába. Ha nem is mi jártunk az élen. Talán jobban éreztük a szabadság levegőjét akkor, amikor csupán fuvallat volt, mint most, amikor a tágra nyitott ablakokon nemcsak a friss levegő jön be a lakásba, hanem huzatot is kapunk. Akkoriban kezdtünk gon­dolkodni önmagunkról. Mert ha tapasztalatokat szerezhet­tünk a világról, ki állhatott a gondolkodás útjába? Vissza­néztünk a mögénk került né­hány évtizedre, s azonnal ki­derült, nem minden úgy történt, ahogy apáink tanítot­ták. Az új ismereteknek meg­van az a „hátrányuk”, hogy megváltoztatják a jelent szem­lélő ember optikáját is. Erről a csalódásról szólt még 1965- ben Somogyi Tóth Sándor kis­regénye, a Próféta voltál szí­vem. Szabados Gábor, a mű újságíró főhőse nem tudja összhangba hozni az elméletet a gyakorlattal, illúziói zátony­ra futnak. Idegösszeroppanás­sal a kórházba kerül, s ott mondja a kezelő orvosának: „Tudja, én afféle próféta vol­tam. Népi próféta. Holnapra megforgatjuk az egész világot. Fölszállott a páva... Ismeri? Micsoda mozgalom volt, bá­tyusként, micsoda mozgalom. Na, de ne politizáljunk, nem akarom én a magam bűneit a politikára kenni. Csakhogy nem egyedül voltam próféta. Prófétáltunk, harcoltunk, folyt a hátunkról a veríték. Aztán egyszer csak körülnéztem, na­gyon figyeljen, dottore. Most is elfog a röhögés, ha arra a látványra gondolok. Képzelje, meghíztak körülöttem a pró­féták. Látott már kövér pró­fétát? Nagyon ronda látvány.” A kövér próféták a fizetett forradalmárok voltak, akik az új világ eljövetelét hirdették éjjel-nappal. Alig maradt ide­jük önmagukra. Ezért sová­nyak lettek, nyúzottak. De a szemük a hitet ragyogta. Az­tán már nem gyalog jártak, ha­nem állami autó került a fene­kük alá, titkárnő az előszobá­ba. Ha mentek valahová, a biz­tonsági emberek előkészítet­ték az utat is, az éljenzést is. Úgy jártak-keltek, mint Má­tyás király. A próféták a nép közül emelkedtek ki, és a nép szó­szólói voltak. Ihletett embe­reknek tartották őket, olyanok­nak, akik rendkívüli módon hatásos fellépésükkel tanúsá­got is tudnak tenni arról, hogy nem a maguk, hanem Jahve nevében beszélnek. Nincs új a nap alatt, mondhatnám némi cinizmussal. Csakhát ez több­ezer évvel ezelőtt volt. Vagy a pártfunkcionáriusok akkor is olvasták a Bibliát, amikor a „széles néptömegek” számára még tiltott olvasmány volt? Megtanulták, hogy az em­berek ösztönösen, de tudato­san is vágynak az igazmondás hitére. Szívesen hallják azt, amit hallani szeretnének. A hatvanas évek után jöttek a hetvenesek, a nyolvanasok. Számtalan próféta tűnt fel „ha­zánk égboltján”. Mindegyik azt mondta, hogy ő az igazi, aki előtte volt, kivétel nélkül mind hazudott. Nagyon gya­nús volt a dolog, mert ha előtte mindenki hazudott, akkor ő is az utána jövő előttije. Követ­kezésképpen hazudik. Kétsé­ges lett a prófétaság őszintesé­ge. Napjaink politikusainak te­kintélyes része úgy gondolja, hogy ha szót kap, akkor feltét­lenül okosakat kell mondania, s főképpen biztosítania kell a hallgatóságát arról, hogy ha alaposabban belenéznek a zse­bébe, akkor a bölcsek kövét is megtalálják. Nincs igazság azon kívül, amit hirdet. Lehet keresni másutt is, de nem érde­mes. Ezért aztán játszi könnyedséggel nyilatkoznak a nép nevében. Bizonyára arra gondolnak: ha Petőfinek lehe­tett, nekik miért ne? Dörgedel­mes szónoklatokat hallunk, vagy éppen ellenkezőleg: a szónok csöndes, kulturált mo­dorban, az észre hivatkozva megfélemlít. Ha nem követ­jük, bizony úgy járhatunk, mint a magyar történelemben annyiszor már: Európa pere­mére sodródunk, mindenna­pos lesz nálunk a balkaniz- mus. Hallgatom a szónokot, azt gondolom, hogy lengető karja buta asszociációt indít el ben­nem csupán. Nincs itt semmi baj. Inkább nevetséges, mint félelmetes. Eszembe jut An- csel Évának egy frappáns gon­dolata: „Ha tiltakoztam ama próféták ellen, akik át akarják formálni az embereket, nem azért tettem, mintha nem tud­nám, hogy változásra nagyon is képesek... Az ember köny- nyebben alakítható, mint a lágy viasz, csak az istenért, elé ne álljanak, mondván, hogy most pedig meg fogják változ­tatni. Az ember folyamatosan változik. Nem természete, nem lényege az állandóság. Fönnmaradásának éppen ez a mozgás a biztosítéka. Csak meg kell adni neki az önfela­dás nélküli cselekvés lehető­ségét. A döntését, amely nem elnyomorít, hanem felemel. Az ember szeret végigmenni azon az úton, amit maga vá­lasztott. Akkor is, ha számta­lan buktató várja, ha a keserű­ség könnyeit is kell nyelnie út­közben, ha a kétségbeesés számtalanszor térdre rogyaszt- ja, ha elátkozza százszor is, hogy útra indult. Minden ke­serű pillanat önmaga becsülé­sének a lehetőségét gazdagítja. Az ember szereti, ha okos em­ber a társa, mert tudja, hogy olyan ismeretekkel ajándékoz­hatja meg, amelyekkel ő még nem rendelkezik. A szerelemben is fel­nézünk kedvesünk arcára, megmártó­zunk benne, de nem szolgálni szeretnénk, hanem azt, hogy a társunk legyen, hogy a közös égbolt alatt ki­bírjuk a havat is, a szelet is, meg a ragyogó napsütést is. Felemelt tekintettel.

Next

/
Oldalképek
Tartalom