Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-17 / 89. szám

1993. április 17.

A minőség otthonává válni

A művészi hitelesség erejével, ízlésformálással, kisérletezéssel hatni a közönségre

Papp Tibor

Nehéz helyzetben a Nyíregyházi Városi Galéria. Egyedül maradt! Városunk reprezentatív kiállítóhelyei közül egyetlenként próbál megfelelni a legkülönbözőbb követelményeknek, mert a múzeumnak egészen más (volna) a funkciója. A „hely szelleme” a letisztult, kiforrott életművek bemutatását kell, hogy preferálja, s néhány kivételtől eltekintve ezt is teszi.

A kortárs hazai és külföldi minőség otthona lehetne a Galéria, előtérben (primus inter pares) a bronzművességgel és egy határozott koncepcióval. A többi, a kísérlet, a helyét kereső áramlat, az egyéni kezdeményezés, a bizonyítás, a baráti vagy nemzetközi gesztus, az alkalmi mecénás elvárása, a szinkron közönségkapcsolat egy kiállítóterem feladata lenne.

De Pál Gyula Terem már nincs, s tort ülnek fölötte a fé- nyeshomlokú döntéshozók. De a kertiszékek biztonságban vannak.

A főiskola rajz tanszéke, és a művészeti szakközépiskola erőlködik.Itt is, ott is tudják, a rendezett kiállítások látogatottsága nem mérhető egy nyitott intézményével. A magára hagyott, érteden szemekkel nézett művészeti élet kapaszkodik. Hátha... A Galéria eklektikus (színvonal és tematikai eklektika) kiállítási programját csak egy alternatív kiállító teremmel lehet megváltoztatni, rugalmas elképzelésekkel összeállított programú, néha meghökkentéseket, mor- mogásokat is vállaló, interar- tisztikus művészeti ponttal, amely egy jól működő belvárosi bemutatóterem lenne. DE NINCS.

Művészeti esemény azonban így is van. Fajó János kiállított néhány szitát a Városi Galériában. Miért olyan fontos ez? Mert Fajó olyan következetes, meggyőződésből fakadó konoksággal alkotó művész, akinek az idő exponenciálisan növeli a súlyát. Emlékezetes a 80-as évek közepén lefolytatott már-már súlyos sértéseket is tartalmazó vita, amely a MŰVÉSZET c. folyóirat hasábjain zajlott le. Fajó rárontott a divatlovagokra, a nyugat-böngészőkre: „Egyre világosabb előttem, hipnózis alatt vagyunk, a múltból maradt információéhségünk áldozatai leszünk, ha nem vigyázunk. Mindenki érez valami bizonytalanságot az új divatok megítélésében (új fauvizmus, új

szenzibilitás — az ősemberé mennyivel újabb! —, transza- vantgarde stb.), de senki sem mer kételyeinek hangot adni: lebénultunk. Aki netán megmoccanna, odáig vetemedne, hogy kételyeit közölje (ha van hol), rögtön konzervatívnak, haladásellenesnek bélyegződnél

Négy-öt „művészeti lemezlovas” fene nagy átélőképességgel és szorgalommal csattogtatja fejünk fölött „divatslágereit”, szemérmetlenül mindent el akar fogadtatni velünk, amit átvesz, kigondol. Teljesen magatehetetlen, „éntudat” nélkül csordának néznek bennünket, művészeket. Lassan már ott tartunk, hogy művészet az, amit ők annak gondolnak.” (Művészet, 1984. július)

írásával mint a meztelen mellen széttépett inggel szem- befordult egy jelenséggel. Elítélte a hitnélküli másratekin- tőket, a szóförmedvényekbe búvó kritikusokat, akikről talán (az amerikaiaknál mindenesetre) Tom Wolf rántotta le a leplet a leghatásosabban. Bemutatta a helyezkedők kialakuló diktatúráját és szembeállította velük a maga és néhány társával együtt kiküzdött (Keserű Ilona, Bak Endre, stb.) konstruktív szemléletét.

Félreértés ne essék, nem az önmegvalósítás sokféle lehetősége ellen szólt akkor, hiszen ez a művészet alapja, csupán a külső manipuláció által irányított hitetlenségeket utasította el.,

Mostani képei a Galériában (rajtuk az évszámjelzések folyamatossága pl. ’75—’89) azt jelzik, igaza volt. A régről ismert alkotások ma is élnek. A világ absztrakt megragadásai ezek, ahol a narratív esetlegességeket, a szín vagy fonnai blikfangokat a lényegretörő már-már csak fogalmi szinten közvetítő feszes, teremtett konstrukció váltja föl. A legszebb példa talán a REKVIEM című szita. Mind a színek; fekete, mélybama, lila, mind a millimétemyi elmozdulásokat prezentáló négyzetek és metszések, olyan nem verbalizál- ható feszültséget hordoznak, amelyek a néző legmélyebb gondolati rétegeiben indítnak meg mozgásokat. Stúrm Orsolya kerámiái már nem mutatják nekem ezt az elemi tisztaságot. A térbeliség fölhasználása (különösen a Fajó képek mellett) nem erősítette hanem inkább „megtámasztotta” az elképzelést. A kiállításon láthatók még Matkócsik András fotói és Kéry Adám fotográfiái, valamint dekonstrukciói.

Kortárs művészet — ú] helyszínen

Vaja László: Diaszpóra II. (1992)

Budapest (MTI - Press) — Hogy kerülnek a modem magyar képzőművészet alkotásai a Hadtörténeti Múzeumba? — kérdezheti az elmúlt évtizedek gyakorlatához szokott látogató. Aki úgy tapasztalta, e múzeum nem ad teret a szigorúan értelmezett hadtörténeten kívüli témáknak.

Nem volt ez mindig így. A század elején, a huszas években a nemzeti kiállítások színhelye volt az épület. Az utóbbi esztendőben újra kitárta kapuit a múzeum az önálló képző- és iparművészeti kiállítások előtt. így kapott helyet most az Art-ma művészeti alapítvány által rendezett Megbékéléseink című kortárs képzőművészeti kiállítás, amelyet 1993 március végéig tekinthet meg a látogató. A hosszú nyitva tartás idején programokkal tartják életben a kiállítást, árveréssel, happe- ninggel, s tavasszal szabadtéri szobrok felállításával. Hat termet, 700 négyzetmétert töltenek meg a mai magyar képző- művészeti alkotások. Az Art- ma alapítvány felhívására 105 művész küldte el 180 festményét, plasztikát, falitextilt, korábbi és egészen friss munkákat. Ismert és sikeres művészek és néhány ígéretes tehetség.

Miként a művészek, a stílusok, irányzatok is sokfélék. Absztrakt és újrealista, geometrikus és újfigurális, eklektikus és szubjektív megoldások sorakoznak a falakon, a posztamenseken.

Műfajokban is a sokféleség dominál. Van itt grafika és olaj kép, akvarell és bronz

szobor, szintetikus mobill és rézkarc, fa és márvány, üveg és kóc, szerigráfia és porcelán, textil és fotografika. S természetesen mindezek keveréke is, vegyes technika címen.

Ha nem is ad a kiállítás teljességet a kortárs magyar — meg a pályázatra beküldött bulgár, chilei, ukrán, kolumbiai és örmény — műalkotások révén az illető ország művészetéről, mindenesetre érdekes színfolt. Egy szelet a mai művészetből.

Hiszen itt van egymás •mellett Deim Pál és Kurucz D. István, Szabados Árpád és Siflis András, Gerzson Pál és Tenk László, vagy a textiles Bakó Ilona és Huber András különös formációja.

A kiállítás címében jelzett megbékélés éppen ezt a sokféleséget, a különböző gondolatok egymás mellett élését, s az egymásrahatás lehetségességét sugallja. Vélhetően nem hiába.

Tizenkét dudás egy hazában

Budapest (MTI-Press) — A közelmúltban alakult meg

Magyarország első dudazenekara. Ifjabb Csoóri Sándor kiváló muzsikusokból toborozta társulatát. Éppen az utolsó pillanatban, hiszen a dudások kihaltak, ám örökségüket — szerencsére — már van, ki továbbvigye.

— A másfél évtizede, Csíkvár József rendezte szennai dudatáborok hoztak össze bennünket — meséli ifjabb Csoóri Sándor, aki az Ádám István emlékzenekarban, és a Muzsikásban is játszik. — Már akkor kitaláltam egy olyan síprendszert, amely jó a dudához, s lehetővé teszi, hogy hangolni lehessen. Reprezentatív együttest szerettem volna alakítani a dudazenére.

□ Van-e megfelelő kottairodalma a dudanótáknak.

vagy magatok gyűjtitek az anyagot?

— Igazából hangfelvételekről tanulunk. Eredeti anyagot mutatunk be. Régebben összeállítottam egy gyűjteményt a dudanótákról, ezt a Somogy megyei Művelődési Központ adta ki. Ebből, valamint a Magyar Tudományos Akadémia régi felvételeit átvéve tanuljuk a dudanótákat. A Felvidéken is találkozhattam két dudással; Somogybán pedig a csurgói Jankovics bácsitól gyűjt- hettem. Sajnos, már mindhárom halott.

□ Milyen hagyománya volt régen a dudálásnak?

— Majdnem minden pásztor dudált. Amikor gyerekkoromban tanultam dudálni az ipolysági Paláston, azt mesélték az öregek, hogy a századelőn még tizenkét dudás volt a parányi faluban.

Ugyanezt mondta Jankovics bácsi is, s Malonyai Dezső szintén erről számol be. A pásztorokhoz hozzánőtt a duda, a dudaszó.

□ Ki készíti a hangszereiteket?

— Magunk csináljuk, házilag.

□ Terveitek?

— A világkiállításra olyan zenekart szeretnénk, amely megmutatná a világnak: ha nem is oly hangosan, de hallatszik még a dudaszó itt, Európa közepén.

□ Ki finanszírozza működtetéseteket?

— Tettem egy alapítványt, mert kellene venni tisztességes szűröket, ruhákat. Nem állhatunk ki farmerben a közönség elé. Amit most viselünk, az nem a miénk. A skót dudások sem sportcipőben lépnek színpadra. Ezért van a

„Dudaszó hallatszik” Alapítvány; nevében egy felvidéki népdal sorát őrizve.

□ A közönség vastapssal fogad benneteket, hiszen nem mindennapi zenei élményben van részük.

— Ez mindenhol kuriózum, hiszen a skótokon, s rajtunk kívül nem hiszem, hogy a világon van még dudazenekar. Én úgy vélem, ez az előadásmód és műfaj része lehet a hiányzó magyar büszkeségnek.

□ Lesz-e utánpótlása a dudazenekarnak?

— 1977 óta tanítok dudát Óbudán, a népzenei iskolában. Nagyon népszerű. Zenekarunknak tizenkét állandó tagja van. Arra ösztökélem társaimat, hogy mindegyikük foglalkozzon két-három gyerekkel, s akkor folyamatos lehet az utánpótlás.

Nevető elődeink

A T. Ház humora a régi időkből

Az 1867-es kiegyezés után hazánkban erőteljes gazdasági fejlődés vette kezdetét. A látványos eredmények mellett a politikai élet is megélénkült. Sorra alakultak az új pártok, s a politikai pluralizmus legfőbb színtere az Ország- gyűlés lett. A törvényalkotást nemcsak éles viták, politikai csatározások kísérték, de a T. Házban az élcelődés, a csípős humor is jó talajra lelt. Anekdotáink a képviselők hétköznapjaiba adnak betekintést.

x

1872-ben, a Lónyai-kor- mány bukása után a király Pesten járt a válság megoldását szolgáló tárgyalások érdekében. Mikor visszautazott Bécsbe, sok képviselő ment ki elé a pályaudvarra tisztelegni. Zichy Manó gróf is. Neki mondta a király:

— Remélem, Önnel a jövő képviselőházban is találkozom.

— Nem leszek többé képviselő, feleség, mert nincs már több Deák-párti ember, csak három.

— S ki az a három?

— Az egyik én vagyok, a másik Deák Ferenc, a harmadik felséged. Ez pedig kevés.

x

Eötvös Károly lement egy Veszprém megyei községbe, hogy fellépjen képviselőjelöltnek. Barátságosan fogadták a községi elöljáróságon. A bíró azzal szakított véget a társalgásnak, hogy mennie kell az állomásra.

— Kit vár ott, bíró uram? — kérdezte Eötvös.

— Hát az ellenjelöltet.

— Ejnye, hát csak nem akarnak velem szemben ellenjelöltet?

— De akarunk. A választáshoz legalább kettő kell. Hogyan válasszunk egyből?

x

Wahrmann Mór, a magyar parlament első zsidó tagja okos ember volt. Az volt viszont a gyengéje,

hogy amit egyszer állított, attól nem állt el a világ minden kincséért sem. Egy alkalommal így szólt hozzá társa:

— Kedves barátom, veled nem merek vitatkozni. Okosabb vagy az istennél is.

— Már mint én? — kérdi Wahrmann, nem tudva, hová akar kilyukadni a barátja— Persze, hogy te. Mert az isten mindent tud, de Wahrmann Móric mindent jobban tud!

Urbanovszky János neve, munkássága már feledésbe merült. A neves anekdotagyűjtő, Tóth Béla jóvoltából csak annyit tudunk róla, hogy országgyűlési képviselő volt a század végén. Viszont fennmaradt egy mondása, amely máig tanulságos. Ő mondta, az elfeledett honatya:

— Szeretném látni azt a kormányt, amelyet én ne támogatnék!

x

Az ülés végén a T. Ház ruhatárában a szolga tévedésből Lónyay Menyhért egykori pénzügyminiszter felső kabátját adta Deák Ferencnek. Az öregúr csak nézegeti a felöltőt, éppen olyan mint az övé, felveszi. Kis idő múlva leveszi, mert látja a tévedést, és visszaadja a kabátot.

— Hasonlít az én kabátomhoz, de nem az. Igaz nagy a zsebe.

x

Bánffy Dezső miniszter- elnök korábban így szólt Herczeg Ferenchez, aki akkoriban szabadelvű párti képviselő volt:

— Ugyan kérlek, mi lehet az oka annak, hogy az ellenzéki lapok mind érdekesek, a kormánypártiak pedig csapnivalóan unalmasak?

Herczeg így válaszolt:

— Az ok igen egyszerű, kegyelmes uram. Az ellenzéki lapokat a közönségnek írják, a kormánypártiakat teneked, kegyelmes uram.

Magyar ex-libri$eket tartalmazó kép jelent meg. A képen: Kozma Lajos grafikája