Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-06 / 55. szám

1993. március 6.

Ä 'Kpíet-Magyarország hétvégi mettéf&te. ] 1

Haragudhatunk-e az anyanyelvűnkre?

Beke György

Béklyó a kisebbségi sors: rögeszmékhez kötöz? Erdélyben, a Vajdaságban, Kárpátalján, mindenütt a magyar történelmi dráma Kárpátok koszo- rúzta színterein, az anyanyelv megőrző hit és érintetlen szentség. A kisebbségi létharc mindig a nyelvi megmaradás küzdelme. A kisebbségtartó hatalom türelmetlensége a másajkúak nyelvére támad először, de ez is ébreszti ezeket a harc szükségességére. Szociológiailag kimutatható, hogy Trianon után a kisebbségbe szakadt magyar nemzetrészek körében, olyan írókban, művészekben támadt fel a nyelvművelés igénye, akik addig alig gondolták végig, hogy mit is jelent, számukra az anyanyelvűk. Eltek vele, mint a levegővel, amelynek értékét csak a hiányából észleljük, de akkor a halál döbbenetével.

Ez magyarázza, hogy például Kolozsvárott ma is elismerten szebben, szabatosabban beszélnek magyarul, mint mondjuk Budapesten. Pedig Erdélyben hetvenkét esztendős a kisebbségi helyzet, a román nyelv napi használata hivatalokban, kereskedelemben, üzemekben, nem ritkán a közvetlen lakószomszédok között is, kikezdhetné a nyelv épségét. Nyilván, a két nyelv

párhuzamos életének maradnak lenyomatai, ezek azonban elsősorban a köznapi beszédben jelentkeznek, és főként átvett szavak, idegen kifejezések, amelyeket Arany János leveleknek tartott — jó érzékkel — a nyelv fáján, amelyek a levelekhez hasonlóan elszáradnak, lehullnak, majd újak nőnek helyettük. Igazi erőt a nyelveknek a gerincük, nyelvtani szerkezetük ad, ez — megint Arany Jánostól veszem a hasonlatot — a fák hajszálgyökereihez, legfinomabb élettereihez mérhető, s ha megsértjük, akkor vész ki a fa.

Budapesten, az anyaországban Krőzus módjára herdálhatjuk anyanyelvűnk kincseit, ezek úgyis hűségesek maradnak hozzánk, elkísérnek a bölcsőtől a sírig. Még akkor is velünk vannak, ha megtagadjuk őket, hiszen hűtlenségünket is csak az ő segítségükkel, szavakkal, mondatokkal fejezhetjük ki. Lám, magyarul érkezik el hozzám egyik pesti nyelvész vélekedése, hogy anyanyelvűnk tulajdonképpen gátja boldogulásunknak, mennyivel egyszerűbb lenne, ha mondjuk valamennyien németül beszélnénk. Lehet, hogy a nyelv tudósa valamiért haragszik anyanyelvűnkre, ezért hajítaná el a nemzet közös kincsét. Talán szűk szakmai szempontok szerint vizsgálódik, mintha műszaki feladat

megoldásán töprengene. A nyelvben így aztán nem lát egyebet, mint szavak és szabályok sokaságát, amelyek — ezt mindenképpen el kell ismernie — tökéletes rendet alkotnak, különbet a legtökéletesebb ember alkotta gépeknél. Vajon ismeri-e vagy eleve megmosolyogja Kosztolányi Dezső rajongó írásait a magyar nyelvről, azzal az előítélettel, hogy író eleve ne avatkozzék bele a tudományba. Csakhogy a nyelv — bármely nyelv — nemcsak a tudósok birodalma. Legalább annyira az íróké is. Mindenkié, akiknek a nevében Kosztolányi megfogalmazta: „Benne van a múltam, a jelenem és a jövendőm. Benne van az életem. Benne van a halálom is. Benne van a sorsom.”

Szigorúan nyelvész szemmel még inkább meg lehet mosolyogni a kisebbségi magyarság nyelvvédő túlzásait. A valóban korszerűtlen és szegé- nyítő purizmust. De egy Kosz- tolányi-ihletésű és aggodalmú erdélyi költő, Szemlér Ferenc számára az anyanyelv védelmét jelentette az, hogy lapjában, a Népi Egység-ben 1945- ben minden idegen kifejezést — ha csak módja volt rá,— magyarral helyettesített. így lett lapjában a statisztikából számhasonlítás, a reakcióból pedig az ódon visszavonás. Szemlér írásaiban nem telefonált, hanem távbeszélt. Ez a lap, talán egymaga az egész korabeli magyar sajtóban, a Szovjetunió helyett Szovjetszövetséget írt. Szemlér lapja nemcsak az idegen szavak elkerülésével kívánta szolgálni a nyelvápolást. Indulatos esz- székben és türelmes tanulmányokban hirdette a nyelvtisztaság jogát és helyét szellemi életünkben. Nagy történelmi fordulót ért meg akkor a világ, és minden korváltásnál veszélybe kerülhet a kicsiny nemzetek anyanyelve.

Az 1945-ös sorsforduló idején egy újabb Kosztolányi, újabb író, Déry Tibor kelt leghevesebben a magyar nyelv védelmére. Esszéjében nem

kívülálló, hanem magyar nyelvész ítéletével szegült szembe, mivel az illető, történelmi megrettenésében, a nyelvvédelmet egyenesen a fajvédelemmel azonosította. „Ezt a gondolatot tisztelettel elvetem — tiltakozott Déry Tibor, megismételve, hogy az író egyben nyelvművelő, tehát nyelvvédő is. Súlyos vádakat szórt Déry írótársaira, újságírókra, arra a németes nyelvi hatásra, amely szerinte szerkezetében kezdte ki a magyar nyelvet. Mintha Arany Jánost hallanók újra! Vajon sovinizmus-e a védekezés a henye- ség, a tudatlanság, a magyartalanságok ellen? Ennek a megvizsgálásához Déry Tibor önmagát kínálta fel kísérleti alanynak, aki talán szélsőséges eset, de épp ezért rajta keresztül fel lehet bontani a kérdést mélyebb eredőire. Megvallja, hogy „internacionalista”, aki hat nyelven olvas, három nyelven beszél tűrhetően, élete negyedét külországokban töltötte, s „a délibábos magyar rónát nem tartom okvetlenül szebbnek Umbria dombjainál, mégis a magyar nyelvet tekintem legnagyobb földi kincsemnek, s minden porcikámmal tiltakozom megrontása, csúffátevése, elárulása és kisemmizése ellen. Mesterségem szerszáma, tisztának, tündöklőnek s tökéletesnek szeretném látni; gondolataim televénye, gazdag, mély és termékeny legyen; képzeletem kertje, ezért nyesegetem, oj- tok, dugványozok benne, s igyekszem áttekinthető rendet teremteni lélegző sűrűjében. Az egyetlen helyt- és időtálló közösség nemzetemmel, amelynek tagjaitól száz különféle érdek választhat el, bűbájos játék, amely olykor egy- egy békés órára érdekellentéteinket is feloldja, légies híd egy osztályon kívüli, magasabb állapotban. A férfi egyetlen méltó fegyvere, utolsó s legnemesebb játékszere. Nyelvemben hazafias vagyok, s így fűzöm egybe végleteimet.”

Ki mondhatna erről ma is többet, szebbet és igazabbat?

Közelebb a földhöz

Bényei József

A

zon a tavaszi hajnalon az öregember jó messzire eltávolodott a város szélétől. Követte kóborló kutyáját, és átsugárzott bele valami a felkelő napot váró határ nyugalmából, a tisztító fényességből. Ment, ment, egyenesen a kertek közé, ahol a féltenyérnyi telkeken az ember magot ültet magának, hogy örvendezhessen az aratásnak.

És akkor meglátott egy embert. Kimért ritmusban lépegetett a fekete földön, jobb kezét maga elé húzta, majd kitárta ősi szóró mozdulattal. Az az ember valamit vetett. Úgy, ahogyan az ősei ezer esztendőn át vetettek. Maguk elé kötötték a vetőmagos zsákot, és pontosan kimért lépésekkel mentek a földön, kezükkel szórták a földbe az életet.

De hát mit vethet most? Csak tavaszi búzát vagy tavaszi árpát, mert ezeknek van az ideje. És ahogy az öregember közelebb ment, egyre tisztábban látta az apját, akitől megtanulta ezeket a mozdulatokat. Lépni, szómi, lépni, szórni, de úgy, hogy egyetlen lépés se legyen hosszabb vagy

rövidebb, hogy egyetlen ma- rékba se kerüljön egyetlen szemmel se több élet. Mert akkor vagy sűrű lesz a búza, vagy ritka. Ha nincs gép, hogy segítsen, az embernek nagyon pontosan kell tennie a dolgát.

Lépni, szómi, lépni, szórni. Ez az emberi teremtés legősibb jelképe. Mennyire tudta, érezte Móricz Zsigmond, hogy ezt a mozdulatot kell jelképül választania magyar irodalmi antológiájához!

És az öregembernek hirtelen vállába, derekába sajdultak azok a régi mozdulatok. Amikor például kukoricát vetettek. Az apja vágta kapával a fészket, neki, aki mögötte haladt, kicsit oldalvást, bele kellett tennie a fészekbe három-négy szem tengerit, de olyan ritmusban, hogy a következő kapavágással kiemelt föld visz- szahulljon az előző fészekre, és eltakarja a szemeket.

— Hajolj lejjebb — mondta az apja.

a gyerek dereka ugyanis nem akart engedelmeskedni az emelkedés, lehajlás ősi törvényes mozdulatainak, gondolta, jó lesz az úgy is, ha egyenesen állva dobja a szemeket a fészekbe. Az apja azonban hátulról is észrevette.

— Le kell hajolni! — ismételte.

— Miért? így sokkal köny- nyebb.

— Az lehet — állt meg a kapa egy pillanatra, — de ha nem hajolsz le, kipattan a fészekből a szem, és nem lesz egyenes a sorja. És akkor nehezebb egyelni, kapálni, töltögetni, tömi.

— Valami kéne — okoskodott a gyerek, — valami, amellyel állva is elérem a fészket.

— Ne okoskodj — lett szigorúbb a hang. — Ezt így kell csinálni.

Ez aztán törvény volt. Apelláta nem lehetett.

— Egyébként is — tette hozzá az apja —, a földet tisztelni kell. Az előtt meg kell hajolni az embernek.

Tudná még, bírná még azt a mozdulatot? Vagy a krumpli ültetését? A széna forgatását? Azt a finom taktikát, ahogyan egyetlen villaalányúlással úgy tudta megfordítani a széna egy csomóját, hogy pontosan a hátára essen, és hogy a sor végén visszanézve ugyanolyan egységes legyen a rend, mint ahogy a kasza levágta?

Tudná még? Bírná még?

Az öregember nézte egy kicsit a ritmusra lépő, szertartást végző idegent, aztán fütytyentett a kutyájának, és elindult hazafelé. Szégyellte, hogy a sírás fojtogatja. Azok a könnyek, amelyeket azokért a régi mozdulatokért kellene hullatni. Az elfecsérelt, elpazarolt és elfelejtett mozdulatokért. Amelyek ezeréves törvényeket hordoztak, és amelyeket a legnagyobb kincsként hagyott rá az apja.

Csak ő már nem adta tovább. Nem tudta, nem akarta? Ki látja már be az ember eltévesztett útjait?

Próbált arra az ütemre lépni, ahogyan vetni kell a mellére akasztott zsákból. Lépni, szórni, lépni, szómi. Hasztalan. Az a búza. amelyet ő vetne, hol ritkás lenne, hol csomósodott. A ritkásban szaporodna a pipacs, az aranka, a búzavirág, a sűrűben meg aprócskák maradnának a kalászok.

Keleten, a látóhatár peremén kinézett a Nap.

A

z öregember még mélyebbre engedte amúgy is görnyedt vállait. Most, ezen a hajnalon az ősi törvények elfelejtett mozdulatai húzták a föld felé.

Mert ha vetni nem is tudott már, egyre közelebb hajolt a földhöz. Az hívta magához. És a földet tisztelni kell.

Jövőképtelenség

Szőke Judit

K

ezembe került egy, a nyolcvanas évek elején született összehasonlító vizsgálatról szóló írás. A számokból kiderült: míg a francia fiatalok természetesnek veszik, hogy Franciaország megmarad a következő évezredben is, addig magyar kortársaik jövőképében országunk léte bizonytalan. Mint minden valamirevaló felmérés, nálunk erőteljes kritikai kereszttűzbe került (nyilván főként ideológiai megfontolásból). A védelem azt hozta fel mentségül, hogy hibák ide vagy oda, egy biztos, már nem zeng úgy a „Magyarország nem volt, hanem lesz”.

Bár azért ez a felemelő, több mint 150 éves jövőkép a nemzettudatban bizonyára létezik. S nem fakult túl sokat. Keveredett az egyenlőséget, a kizsákmányolás- és konfliktusmentes, jótékonyan dübörgő gyáripari gyakorlattal, a nagy jólétet ígérő szólamokkal, és azzal a jóízű valóságharapással, amit aztán nagy csalódás követett. Mint kiderült, romlott volt a tejszínhab, és odakoz- mált a csokikrém.

Számos jövőkép keveredik az emlékeinkben. A nagy egész és a személyesség szintjén egyaránt. Magyaros merengéssel ki-ki választhat magának múltbeli jövőképeket. En még túl sokat nem tudok felidézni, de egyre biztosan emlékszem. Volt egy időszak, előre lehetett tudni, melyik család mikor megy beutalóval a Balatonhoz, melyik évben cseréli le a Trabantot Wartburgra, a gyerek melyik iskolába fog járni, ott mit fog tanulni, hogy a szülők melyik üdülőtelken élvezik majd a gondtalan nyugdíjaséveket... A merengés azonban nem jó semmire. Mint ahogy csupán félrevezetésre voltak jók azok a bizony- gatások, hogy nem kell gazdasági bajainkat olyan borúlátóan megítélni. Élég csak javítgatni dolgainkon, megvagyunk reform nélkül is. A bizakodókból a kishitűség és nem az optimizmus beszélt. Hamis is lett a derűlátás.

A lélektan tudósai szerint a személyes időélmény szerveződésétől függően az emberek figyelme és lelki energiája különbözőképpen oszlik meg a múlt, a jelen és a jövő között. A szakemberek számára patologikus tünet, ha egyetlen időzónára korlátozódik az időélmény. Pláne, ha pátoszos. Úgy látszik, ez a kór sem kerül el bennünket.

Mi a jövőkép, melyet — mellesleg — hiányolok. Prófécia? Prófécia, de mégsem jóslás? Az emberi célok képzetes formája? Terv? Nem, semmiképp nem ugyanaz, hiszen több mint stratégiai pontok és taktikai lépések. Értékalapú, vonzó vagy riasztó valami. Érték, az adott valóság és a részletező terv együttesen. A vízió, a jövőkép, a célképzet megléte s annak minősége egy személy, egy embercsoport, de egy ország állapotát is jelzi. Elég ösztönfilozófusnak lenni ahhoz, hogy beláthassuk: valamilyen jövő mindig van. De olyan jövőképek kellenek, melyek visszhangosak, vitalitást kölcsönöznek a petyhüdt izmoknak, életképessé tesznek, megmozgatják az emberek fantáziáját is. Hogy visszatekintve rövid földi pályafutásunkra, ne azt kelljen mondanunk: pardon, átmeneti malőr.

A jövőkép nemcsak a remények tára, hanem tartalmaz félelemmorzsákat, vágytörmelékeket. Melyek a mindenkori jelen tapasztalataival elegyülnek. Vajon, ha végigkérdeznénk ma a fél országot, a fiatalokat, hogyan képzelik el életüket közvetlenül az ezredforduló után, milyen válaszokat kapnánk? Parfűmösen nagyvonalúakat, izgalmasan ködösöket, szürkéket, ámbár józanokat? Hogy is van az a félig humoros, félig filozofikus Sándor György- mondat? „A fiatalságé a jövő — majd ha megöregszik.” Tévhit, hogy ornamentika a fiatalok számára a perspektíva. Kötelező. Itt és most. Hogy ne legyen életük egyenirányított, energiájuk lefojtott. Problémáik nem lehetnének terhek. Gondjaik nem gyömö- szölődhetnének margó mögé. Mert ez egy demokrácia. A különböző csoportok jövőképe korántsem a saját életpályát vezérlő személyes célok összege. Ezek ugyanis már ideológiai és politikai színezetűek. Ha társadalmilag ható elterjedt képzetekről szólunk, melyek fenntartó jellegűek, akkor egyszersmind óhatatlanul a politikát is érintjük. És akkor a politikusok hivatásos jövőképfestők.

Jövőképet persze hóbortból, szenvedélyből, ősi tehetségből egyénileg lehet pingálni is. Akár egy ország számára. Ami mindamellett, hogy nagyrabecsülendő, kiváltképp felelősségteljes. Két szélsőséget emlegetnek ezzel kapcsolatban: a zárt, dogmatizmusával még a terrornak is falazó jövőképet és a mágneses iránytű nélküli, a távlatos célokat a lehető legvilágosabban meg nem jelölőt, mely sodródásnak teheti ki az országot. Tudomásom szerint csak szórványos áttekintése van jövőképrendszerünknek. Azt lehet tudni, hogy a múltra-je- lenre-jövőre vonatkozó honi kép töredezett, s konfliktusos. A tarka-barka történelemkép felesel a jövőképpel. De ez semmiképp nem zűrzavar. Arra azonban figyelmeztet, hogy — tekintettel a forrongó külvilágra és a kialakult belső politikai tagoltságra — józan ésszel egyikünk sem várhat olyan jövőképet, mely közmegegyezésnek örvendhetne.

T

alán azért azt elmondhatjuk: odáig eljutottunk, hogy mára már nem érvényes az a Krisztus előtti valamelyik században megfogalmazott szöveg, mely így szól: „Az egyszerű magánemberek közügyekre vonatkozó álmai érvénytelenek és érdektelenek.”

Asztalos Zsolt: A kiállítás installációjának részlete