Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-06 / 55. szám
12 [ Ä ö(e[et-9v(aflwrorszáfl hétvégi meíüfcfete 1993. március 6. A Széphalom újdonságai Vasy Géza 1990 óta radikálisan átalakulóban van a mű és a közönség közötti kapcsolat- rendszer. Megszűnt az állami monopóliumok, s ez így is van rendjén. Ezzel együtt azonban megszűnt az irodalom biztonságtudata is. Az alkotó mindig tudta, hogy melyik az a két-három kiadó, amelyet felkereshet, melyik az, ahol kedvező fogadtatásra találhat. A szerződés majdnem biztos garanciát jelentett a készülő mű megjelentetésére. Ma nincs ember, aki a kiadókat számon tudná tartani, mert mire a számlálás végére érne, az eredmény már nem volna érvényes. Közéjük tartozik a Széphalom Könyvműhely is, amelyet a magyar írók szak- szervezete hozott létre 1989-ben. Mintegy- nyolcvan kötetet adtak ki, a legtöbbet a múlt esztendőben. Ez a szám nem látszik magasnak, ha a hajdani két irodalmi kiadó éves termésével vetjük egybe. De igen tiszteletreméltó teljesítménnyé válik, ha megtudjuk, hogy mindez két-három ember — s nem is főállású — megfeszített munkájának az eredménye, s hogy a kiadó — a könyvalapítványok támogatásán túl — teljesen a saját erejére van utalva. S tovább növeli e könyvszámnak a jelentőségét, hogy döntő többségében az élő magyar szépirodalom alkotásait lelhetjük fel közöttük. Hiszen klasszikusokat — az üzleti haszon reményében — még csak-csak kiadnak mások is. A mai irodalom kiadása nem azért igényel nagy bátorságot, mert kevés a bizonyíthatóan jó és jeles munka, hanem azért, mert a könyvkereskedelem valóban az összeomlás küszöbére jutott, s ebből is következik, hogy a fogyatkozó vásárlóerő nem jut hozzá ahhoz, ami az övé lehetne. A jó színvonalra példa lehet az a húsz mű is, amelyet a Széphalom Könyvműhely a múlt év vége felé adott ki, számítva a karácsony előtt megnövő vásárlási kedvre is. E könyvek közül egyetlen egy képviseli — az is részben csak — a klasszikus irodalmat, s ez a csehszlovákiai magyar elbeszélők 1919-1989 közötti termését bemutató antológia, a Tudósítás egy ország elvesztéséről. Tóth László munkája folytatása és kiegészítése a két éve megjelent lírai antológiának. Nemcsak az elbeszélések körképe tanulságos, hanem a kötetben helyet kapó 43 szerző életrajza is. A két világháború közötti szakasz íróinak egy része elpusztult, egy még nagyobb része a történelmi kényszerítő körülmények hatására elhallgatott, vagy Magyarországra költözött, s né- hányan folytathatták munkájukat. A kiadó mindig nagy gondot fordít a költészetre: most is hét kötet tartozik ide. Van közöttük határon túli alkotó: a közismert Tolnai Ottó Szerbiából (Versek könyve), és a több figyelmet megérdemlő Gittái István Nagyváradról (Mozdulatok a ruhatárból). Helyet kap Hárs Ernő nagyszerű őszike-kö- tete (Szeptember tenyerén) és a két pályakezdő kötet, a tehetséges Borbély Szilárdé, amely újító jelleggel úgy kettős könyv, hogy egyik fele a verseké (A bábu arca), a másik — megfordítva és így újrakezdve a kötetet — a prózáé (Történet). Olvashatjuk a neoavantgard- posztmodem Kemenczky Judit újabb műveit (Az amerikai versek), a szűkszavú, ironikus és önironikus Fabó Kingáét (A fül) és a szabadverset fegyelmezetten maivá formáló Balázsovits Mihá- lyét (Az idő célkeresztje). A széppróza előtt essen szó a két esszékötetről is. Az egyik Oszip Mandelstam válogatott esztétikai írásait tartalmazza (Árnyak tánca), azét az alkotóét, aki egyike a legjelentősebbnek a bolse- vizmus által feledésre ítélt orosz alkotók közül. A másik mű Nagy Attila Kristóf monográfiája Komjáthy Jenő költészetéről. Hová lett Gyöngyössy Katalin? Gyöngyössy Katalin sikerei teljében, a 60-as évek végén Dolezsál László felvétele Eöry Éva — Két évtizede lényegében az első öt színésznő között voltál. Az utóbbi években pedig „eltűntél”, nem sokat szerepeltél. Mi ennek az oka? — A legfőbb okot a betegségeimben lehet keresni... Két éve például Győrben elütött egy teherautó... Még most is rosszul vagyok, ha csak rágondolok. Én voltam a hibás, jobban kellett volna figyelnem, de azért... Hát, erre majdnem egy évem ment rá. Aztán amikor felgyógyultam, kaptam egy pajzsmirigy-betegsé- get. Most már ebből is kilábaltam szerencsére, de hát ezek nagyon visszavetettek, megviseltek. De abban, hogy nem foglalkoztattak eleget, én magam is hibás vagyok, mert nagyon lassan mozdulok. Évekkel ezelőtt például egy nagyon jó színház hívott, de tétováztam, haboztam, nem döntök könnyen. Meg a családom is nagyon fontos számomra, miattuk nem is szerződhetek Pesttől túl messzire. □ És arra nem gondoltál, hogy szabadúszó légy? Úgy tudom, neked mindig volt színházi szerződésed. — Egyszer eljöttem a miskolci színháztól azzal, hogy szabadúszó leszek. Nem köny- nyen határoztam el, és tulajdonképpen a színház is meg volt bántva. De nekem nem ment a szabadúszás. Nekem kell a színházhoz tartozás. Fontos, hogy legyen szerződésem. □ Mindig vidéki színháznál voltál? — Igen. A főiskola után, 1963 őszén Szolnokra szerződtem, két évre. Nagyon jó társulat volt ott akkor, kiváló színészekkel, jó szerepeket is játszottam. Közben filmeztem is. A Nyár a hegyen című film lett a legnagyobb sikerem itthon, sőt külföldön is. 1966- ban szültem a lányomat, és 67- ben forgattuk ezt a filmet... Az nagyon jó időszak volt az életemben. Szolnokról aztán Miskolcra, utána meg Pécsre szerződtem. □ Miért nem Pestre, valamelyik fővárosi színházhoz? Hiszen ismert, sikeres színésznő voltál, ráadásul itt volt a családod, az otthonod... — Pestre hívtak 1969-ben. Volt egy sikerült beugrásom a Nemzetiben, melyet húsz előadás követett, a Bűnbeesés után című Arthur Miller-da- rabban. Végül a József Attila Színházhoz hívtak, mentem is, de a következő évben jött egy új főrendező, és lehetetlenné vált a helyzetem. Hát, ennyi volt az én pesti szerződésem. Most már több mint tíz éve a győri színház tagja vagyok. Kezdetben jól éreztem magam, de most már nem olyan a műsorterv, ami számomra ideális lenne. Túl sok az úgynevezett könnyű hangvételű darab. □ Nem sajnálsz valamilyen szerepet, amit nem kaptál meg? — Nem. Azt sajnálom, amikor megígértek valamit, és nem tartották be. Ilyen volt a Bovaryné, az Anna Karenina, a Cseresznyéskert... Ha mellettem elmegy egy szerep, majd lesz másik. Lehet, hogy ezt néha nehezebb kivárni. De ez egy ilyen pálya. Hullámhegyek, hullámvölgyek. És én soha nem is panaszkodtam, mert nem bírom elviselni, hogy sajnáljanak... De dicsekedni sem szoktam. □ Nem vagy harsány, nyitott ember. — Hát, nem. Jobban szeretek visszahúzódni, orvos férjemmel már sok éve élünk együtt, van egy nagy lányunk, aki már Amerikában tanul, huszonöt éves. Nem élünk nagy társasági életet. Amit igazán szeretek, az a természet, a növények, a közös nyaralások. Édesapám ismert kertész volt, úgy látszik, valamit örököltem tőle, mert nagyon szeretek kertészkedni... □ Lenne valami kívánságod? — Legyünk egészségesek. Aztán pedig minél többet szeretnék játszani. Nem vágyódom a fővárosi színházakba. Nagyon jó színházak vannak vidéken is, amiket nagyon szeretek, nézőként is. A nürnbergi ötvösség remekei Budapest (MTI-Press) — Még akik járatosak is az ötvösművészetben, akik szá- montartják a magyar gyűjtemények kincseit, azok is élvezettel szemlélhetik az Iparművészeti Múzeum kiállítását. Ahol például három Petzolt- serleg is látható egymás mellett. S mindhárom műtárgy a múzeum saját gyűjteményéből való. Hans Petzolt (1579-1635) azon jeles nürnbergi ötvösművészek egyike, akik nemcsak kortársaikat, hanem az elkövetkező századok mestereit- művészeit is magukkal ragadták. És nemcsak Németországban, Nümbergben, hanem az egész világon. Petzolt mellett Albrecht Dürer, a Jamnit- zer, a Krug, a Vischer család neve fémjelzi azt a korszakot, amellyel a Nürnbergi ötvösmunkák című kiállítás foglalkozik. A tárlat a XV. századtól a XIX. századig követi a nürnbergi ötvösség történetét, de éppen a fent idézett nagy neveknek köszönhetően a XV-XVI. században éli fénykorát a dél-német város. Ez a virágkor a harmincéves háború idejéig, a XVIII. század közepéig tart. Stílusokban a késő gótika, a reneszánsz majd a manierizmus van jelen, s ezt szorítja háttérbe az 1660- as években a barokk. Darvasi László A meteorológusok előrejelzése, valljuk csak meg, egészen váratlanul, bekövetkezett. Bár ezúttal valóban tévedhettek volna. De szürke és hasas hófelhőkkel csakugyan besüvített a sarkvidéki hideg, és a férfi nem tudta, dühös-e vagy inkább elkeseredett. Nézte állomásának hóbefútta, jégvirágos ablakát, és lassan ökölbe szorult a keze. Kint csípős, apró szemű hó kavargóit, s a jeges szél áthúzott a kicsiny forgalmistairodán is. Kattogott a rozsdás radiátor, de a férfit nem ez a zaj zavarta. Arra gondolt, hogy csak a tél tud fütyülni. Más évszak nem. Mert a tavasznak gyerekhegedűje van, a nyárnak gordonkája, az ősz hosszú és lágy futamokkal zongorázik, a tél pedig fütyül. Éles és kíméletlen hang ez, és még a feldíszített, zenélő karácsonyfából is kihallik. A vonatok sípja, persze, más. Az mélyebb, öblösebb, és mindig valamelyik ismerős vonatvezetőt hozza, mégha néhány pillanatra is, de hát a A menetrend vasúiban éppen az a legszebb, hogy tudjuk, éppen merre járnak a barátok. Kiinteget a rohanó tonnákról a szakállas, a kopasz vagy a gyerek. A barátaim, gondolta hirtelen a férfi, és ellágyult. Egyszer egy országos vasutastalálkozón fogadást kötöttek vele. O, ennek a jelentéktelen, bár mégiscsak fővonalon lévő kisállomásnak a főnöke mondaná el, hogy az adott pillanatban ki, hol jár. Merthogy annyit dicsekedett ezzel. Most akkor bizonyíthat! Mosolyogtak rajta, a vállát veregették. Időpontot, és szolgálatrendet kérek, mondta a férfi a szokásosnál halkabban, és amikor megkapta, gondolkodás nélkül sorolta az expressz-, gyors-, sebes- és személyvonatok tartózkodási helyét, a várható és bekalkulálható késéseket, az ügyeletes vonatvezetőket. Vagyis a barátait, akik ott ültek körülötte, és gondtalanok voltak, teli pofával falták a birkapörköltet, itták a langyos, alig habzó sört. De amikor elkezdte, hirtelen akkora csend lett körülötte, hogy a másik asztaltól is odanéztek, aztán a következőtől is, és így tovább, csönd lett a hatalmas teremben, még a zenekar is elhallgatott, és ötszáz vasutas és vasutasfeleség bámulta a férfit, aki pedig az asztal alatt belekapaszkodott a felesége remegő kezébe, és aztán már nem engedte el, egész este szorította, mert tudta, legalábbis így mesélte később, ebben a néhány pillanatban megtörtént az élete. És hajnalban úgy zokogott, hogy a felesége, mintha csak a gyereke lenne, átölelte, suttogott a fülébe, megrendülve csitít- gatta. Túlettem magam, mondta reggel a férfi, és nem nézett az asszonyra, aki zavartan simogatta az átázott nagypárnát. Es a tél nemcsak fütyül. Olykor felborít minden törvényt, szabályt, és okosan megtervezett emberi számítást is. Igen, gondolta a férfi, a télnek leginkább erre van hajlama. A töltéseken alattomos hóbuckák nőnek, fagyott fák szaggatják le a vezetékeket, a sínekre vastag jég tapad, a vonatok késnek, el sem indulnak, vagy vesztegelnek kinn a sík vidéken, netán éppen egy hóomlással fenyegető hágó alatt, és ilyenkor a menetrendek, már bocsánat, szart sem érnek, és ez az igazi vasutasnak, már bocsánat, olyan érzés, mintha kiderülne, a bibliának semmi köze Istenhez, azt csak úgy kitalálták, merő szórakozásból, az idő gondtalan múlatására. A férfi megremegett, ideges mozdulattal elzárta a recsegő rádiót, amin éppen a tízórás híreket mondták, aztán felkapta a fejét. Zajt hallott, gyanúsat, felingerlőt. Már be kellett volna zárnia a váróterem rozoga ajtajait, de azt gondolta, ilyen hidegben biztos nem téved erre csavargó. Rosszul gondolta. A rongyokba csavart idegen ott feküdt a kicsi terem egyetlen padján, bámult a légy szaros plafonra, és fütyörészett. A férfi elképedve állt meg az ajtóban, és amikor összeakadt a tekintetük, csak annyit reszelt ki a torkán: Takarodj! Az idegen, a csavargókra jellemzően bizonytalan életkoAsztalos Zsolt: Kompozíció II.
