Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-09 / 7. szám

1993. január 9. Tenyérnyi fehér falaink Horváth Arany Éjféli időben harangzúgásra ébredtem. Azt hittem, álmo­dom vagy hallucinálok. Kitár­tam az ablakokat, s hallgattam kincses Kolozsvár legnagyobb harangjának mély, szomorú hangját. — Tűz van — futott át rajtam a félelem, és percek alatt felöltözve szaladtam a Fő tér felé. Ijedtségemet fokozták a mellettem elhúzó szolgálati kocsik. Az eget kutattam az éjszakában. Vajon hol vörös az ég alja? A templomot vagy már a szépművészeti múzeu­mot, a Bánffy-palotát nyaldos­sák-e a lángok? Jaj, elégnek a képek, a műkincsek — visított bennem a rémület. Csak üsz­kös falak maradnak. Hol is lát­tam ilyet? Aztán beugrott a kép. Drezdában mementóként állnak a leégett fekete falak a Zwinger Múzeum körül. Sze­rencsére egy embercsoportnak az őrületben is megmaradt a józansága, mert eldugott bar­langba menekítette a képek egy részét. Kik elől menekítet­ték? Romboló emberek elől, a hadsereg elől, bár a katonák is mindig valamelyik népé. Csak más-más cezáromániás diktál­ta a menetet, lázította egymás ellen őket. Évek múlva a Drezdát elfoglaló nép restau­rátorai visszaszolgáltatták a múzeum vagyonát, hogy a vi­lágon mindenki gyönyörköd­hessen bennük. Sajnos megtanított a törté­nelem: a falak leéghetnek, le­dőlhetnek, de mésszel, s ha az nincs, agyagos habarccsal új­raépíthetek, míg a művészeti alkotást még egyszer nem tud­ja senki újrateremteni. Ady Endre szerint a mű­vész, az emberlélek két-útisá- gának Herkulese... viaskodva álmodja, vagy álmodva vias- kodja át az életet. A művész kálváriát jár, és hol viaskodás- ból, hol az álomból hoz elénk többet, hogy felmutassa az élet nagyszerű teljességét. Nos, azon az éjjelen nem égett le semmi Kolozsváron, elektromos meghibásodás zengette a harangot. De ben­nem fészket vert a félelem, borzongva tértem haza a ki­etlen utcákon ilyetén gondola­tokkal: mi lenne, ha az élet kálváriájában mégis tűz mar­talékává válna a ránk hagyott és külön-külön őrzött mű­kincs? Végigtekintettem a Monostori út nyugatra vivő, s onnan keletre irányító aszfalt­ján. Művészek a remény szé­lébe kapaszkodva menetelnek, tőlünk messze és eltávolodva ezen az úton. Az ecsetek és paletták már ócskapiaci áruk­ká váltak: szép Erdélyünk zsibvásárain áron alul kelnek el a festmények, mert a kéz, mely tüzes színeket és érzése­ket rakott fel a vászonra, bő­röndökbe kapaszkodva rázza le magáról fájdalmát s gyer­meknevetését népének. Menekülni, avagy menekí­teni? — dühöng a kérdés. — Mert az, hogy kik vagyunk s maradunk, tovább építkezünk, viaskodunk vagy túléljük az idők viharát — nem lehet két­séges Európa előtt. Akinek nincs ege, amelyre felnézzen, annak nincs ég a fe­je fölött. Nincs, amire felte­kintsen, márpedig a feltekintés nem azonos az előrelátással. Gyönyörű szép ég borít be minket, éjjel kikönyökölnek rá az erdélyi csillagok. A nagyok fényes ragyogással, a kicsikék az összekötő lámpások fé­nyével égnek a mi egünkön. Nem az önbuzgóság könyök­lői ezek a csillagok, hanem az emberi gondolkodás és meg­mérettetés aggatta oda őket, hogy a feltekintés szükségét sugallják felénk. Egünk fejünk fölött, és utol­só erőnk a föld, amelyen ál­lunk. Erről írnak íróink, ezt mondja el a képzőművész szo­borban, képben. Betűk száz­ezreit őrzik a fiókok... Akkor keressünk fiókokat az írások­nak és falakat, tereket a kép­zőművészeti alkotásoknak. Gyűjtsük össze szavaink hom­bárjába a suttogora fogott, tö­redékre szaggatott boldog­boldogtalan gondolatainkat, és mint csodálatos, kiírhatat- lan élősdi növényt, futtassuk fölfelé tenyérnyi fehér fa­lainkra a színek harmóniáját. Megkerestük hát a konkrét helyet, hol a múlt és jelen szomszédsági viszonya össz­hangban van. Ti pedig felzár­kóztatok, barátaink, kik a his­tóriai gazdaságok történetét tudjátok. Gyertek! Fogódd- zunk össze e helyen, és ün­nepeljük együtt a szabadságot, mit magunkban hordozunk, amit művészi alkotásotokban tükörként tarthattok elénk. Biztassatok, művészek! Ne hagyjátok, hogy a patrióta ne­vet kompromittálják, sem kik gyáván, álhősként magunkra hagynak, sem a dühödt haza- fiság betegei. Ti csak mondjá­tok az igazat, mert nem a jogászok hirdetnek ítéletet az emberiség történetében: az igaz lelkiismeret szónokai döntik le a gyilkosok szobrait. Hiszen nem oly rég még a hu­manizmus bíborpalástjában díszelgő diktátor nevét áhítat­tal suttogták, és nem kellett matuzsálemi kort megérnünk, hogy a közös kultúra, az em­beri szellem feltétlen szabad­sága felé fordítsuk tekintetün­ket. Ne hagyjatok, művészek! Köntösötökbe kapaszkodunk, mert önmagunkban kételke­dünk. Szomorúan kételke­dünk, ha nem festitek, nem áb­rázoljátok arcunkat — azt a sajátos formájút — e világ előtt, hogy „látva lássanak”, hogy számon tartsanak. Hi­szünk bennetek, művészek! Lám itt a bizonyíték: az ország több tájáról csatlakoztatok egyetlen kérésre. Váradról személyesen küldönc hozta, a Gyergyói-medencéből képző­művészet-rajongó orvos sie­tett művésztől művészig, hogy összegyűljenek az adomá­nyok. Fellelkesültek a kolozs­váriak, és természetesen helyt­állónak a háromszékiek. A műalkotások számba vétele után azon gondolkoz­tam: vajon mennyivel láto­gatják kevesebben ezt a tárla­tot, mint valamelyik városi múzeumban? Lehet, hogy nincs igazam, de Csemáton- ban egy tájegység fog megis­merkedni legalább a képi ábrázolással. Itt vésődik be a tudatukba, lelkűkbe egy mű­vész neve, munkája. Itt megta­nulják őket. Tele van nagyszerű jellel a világ. E gyűjteményt is világ­jelnek szántuk: itt vagyunk, jelen vagyunk, megmaradunk. Ahogy lehet, ahogy tudunk... De ha tűz ütne ki, mindenki fi­gyeljen a harangra, és siessen errefelé. Hátunkon, ölünkben, halálgázas barlangainkba kell menekítenünk egybegyűjtött vagyonúnkat. Testünk porból lévén porrá válhat, és akara­tunktól függetlenül megren­dezett temetésen a nem min­ket gyászolók nem értünk szóló zsoltárokat énekelhet­nek fölöttünk. Mellettünk csak a szellem, az erkölcs bizonyí­tékai fognak tanúskodni. Az pedig az utókor dolga, hogy megmérettetésünk után a he­lyezést is megadja. A hadadi kastély Szatmárban A kastély a kert felől Nagykároly (Nagy László) — Szatmár megye délnyugati peremén, a Bükk és a Meszes hegyvonulatai között áthaladó kereskedelmi út mentén, a Fö- vényes nyergen terül el Hadad (Hodod). Tekintve a kereske­delmi út fontosságát, már a XIV. században a Jakcsi csa­lád várat épít itteni birtokán, mely a XVI. században a tö- rökdúlás idején a végvár sze­repét tölti be. A XVII. század­ban a Wesselényi család birto­kába kerül és hősiesen védeke­zik a labancok támadásai el­len. 1710-ben Csáky István át­adja a várat a labancoknak, amit III. Károly idejében fel­robbantottak. A félig-meddig épen maradt bástyának kő­anyagát a Wesselényiek a ké­sőbbi kastély építéséhez hasz­nálják fel, így a várnak még a romjai is eltűntek. 1761-ben Wesselényi Fe­renc szerződést köt Josef Litz- mann debreceni kőművesmes­terrel egy hét szobából, ebéd­lőpalotából, sütőházból és konyhából álló, kényelmes, rangjának megfelelő épület felépítésére. A kastély alaprajzát szem­ügyre véve meglepő a hasonlat a J. L. Hildebrandt osztrák ba­rokk építész által tervezett rác­kevei kastély alaprajzával, melyet 1702-től kezdett építe­ni Savoyai Jenő herceg számá­ra (több ilyen épült Pest kör­nyékén is). A tervrajzok, bár a kastély földszintesre épült, emeletes épülethez készültek. A nyújtott téglalap alaprajzú, lekerekített sarkú kastélynak Litzmann 9 tengelyes homlok­zatot tervezett, melyet közép- és sarokrizalitokkal tett válto­zatossá. 1770-ig, Wesselényi Ferenc haláláig, a kastély építéséből kevés valósult meg, így a munkát fia, Wesselényi Farkas folytatja Franz Gintner ko­lozsvári építőpallérral 1772 november 20-án kötött szerző­dés alapján. A kastély építési terveit Wesselényi Farkas igé­nyeinek megfelelően módosít­ják, de a földszintes változat mellett maradtak. így a kony­hát és sütőházat különálló épü- letszámyban helyezik el, az épület új beosztása egysége­sebb és harmonikusabb lett. Gintner újra tervezte az épület homlokzatát is. Az építkezés ugyan 1773 tavaszán elkez­dődött, de Gintner nem fejezi be, így Wesselényi 1774. no­vember 8-án a szatmári kömű- vespallérral, Szoldáti Antallal köt új szerződést a munkálatok folytatására, aki 1776-ban be is fejezi a kastély építését. A mellékszámy építésére — konyha, sütőház, személyzeti szobák, istálló — csak később, 1783-ban kerül sor Josef Le­der mester irányításával. A munkát 1784-ben fejezik be. Az udvar rendezését 1787-ben ugyancsak Leder vállalja. Ha az építőpallérok más­más városokból kerültek Ha­dadra, a többi mesterember, kik a kastély építésén dolgoz­tak egy kőfaragó mester, a zsi- bói Augustin Flecher kivételé­vel, kolozsvári mesterek vol­tak. így az asztalosmunkát és a hiányzó bútorok készítését Cristian Bahr, a lakatos- munkát Johann Wilke, az üve­gezést Johann Peter Hermann végezték, a kastély faragott köveit később a kolozsvári Bánffy-palota mesterei Josef Edlinger és Josef Hoffmayer faragták. A bejárat feletti kombinált címert és a kétoldalt elhelyezett feliratos köveket az akkori Erdély legjobb barokk szobrásza, Anton Schuchbauer faragta. Az épü­let tetőszerkezetét Anton Überlacher kolozsvári ács­mester készítette. A kastély végleges építésé­nek munkálatai 1788 tavaszán fejeződtek be. Az erdélyi barokk építészet­ben, bár változatos kiképzésű, elegáns rokokó épület, a hada­di kastély nem foglal el külö­nösebben kiemelkedő helyet. A kastély a falu közepén, a fa­lut átszelő út mellett áll, bejá­ratát kétfelől magas poszta- menseken álló késő barokk stí­lusú vázák díszítik. A kastély homlokzata az ud­var felé néz. Az ablakok ki­képzése egyforma, fejezet és lábazat nélküli lizénák vá­lasztják el egymástól. A kö­zéprész előtt négy pilléren nyugvó, nyomott árkádíves portikus áll, mely mögött két ablak és egy ajtó van. Az ajtó keretes, fölötte volutás szem­öldökpárkánnyal. A két szem­be forduló voluta között a Wesselényi- és Bethlen-címert kitárt karú angyal öleli össze; a címerek fölött korona van, alattuk egy puttófej, mely megtöri az ajtó kőkeretét. Az épület utcai homlokzata is kilenctengelyes. A félkör­íves középrizalit háromtenge­lyes, erősen kiugró, kőkeretes ablakai félköríves lezáródá- súak. A belső helyiségek két, illet­ve hárommenetesen sorakoz­nak egymás mögött, a szobák kolostor-, illetve tükörboltoza- túak, egyszerű párkányzattal, a dísztermet stukkódíszes ku­pola zárja le. A nagyteremben és az előtérben faragott kan­dalló áll. A szürke palával fedett ma­gas manzárdtető a rizalitoknak megfelelően tagolt, a tetőcsú­csokat XVI. Lajos korabeli bá- dogumák díszítik. Mivel a kastély építése elég hosszú ideig tartott, tervein és kivitelezésén a késő barokk építészet többféle stílusirány­zata figyelhető meg. így az osztrák barokkból inspiráló­don Litzmann tervén kívül a Gintner kolozsvári stílusirány­zata, Szoldáti egyszerű késő barokk terve, majd a mellék- épületekben, Léder terveiben a kolozsvári barokknak már a klasszicizmusba is átnyúló ké­ső formái fedezhetők fel. Ép­pen ez teszi a kastély egyedi jellegét, hozzá hasonló építé­szeti alkotást nem találni a ko­rabeli erdélyi kastélyok kö­zött. Ha utunk arra visz, érdemes közelebbről is megtekinteni a hadadi kastélyt. Rácz Olivér A nagy, fekete szám­lapos faliórára pil­lantott. Még egy­re egész testében reszketett. Maga sem tudta, a haragtól, a meg­döbbenéstől, mitől? Az utálat­tól. Az apróhirdetésre gondolt. „Jó házból származó, fiatal (18-25) lányt keresek tizenöt éves kislányom mellé, és ki­sebb házimunkák elvégzésére. Megfelelő javadalmazás, tel­jes ellátás. Útiköltséget meg­térítjük.” „Eredj és nézd meg”, ta­nácsolta az anyja. „Útleveled van, menj el. Alig nyolcvan ki­lométer. Olykor, hétvégeken talán még haza is járhatsz. Nézd meg. De vigyázz: ne ugorj fejest semmibe!" Hát eljött, megnézte. Ked­ves, fiatalasszony fogadta, jó­val fiatalabb, mint a mamája. Divattervezőnő. A férje ügy­véd. —A házimunkával nem lesz sok gondja — biztosította az asszony mosolyogva. — Bejá­rónőnk van: bevásárol, főz. Remek teremtés. De magának, Édit, nem lesz sok dolga vele. Maga elsősorban a kislányom barátnője lesz, Edit... Ez úgy hangzott, mintha az asszony az ő társadalmi hely­zetét, a családba történő beso­rolását óhajtaná félreérthetet­lenül tisztázni. — Az uram és a kislány fél négy tájban jönnek haza : ak­kor ebédelünk. Jöjjön: addig megmutatom a szobáját. Szépségesen szép kis szoba volt: beépített szekrények, füstszínű üveglappal borított asztalka, remek ágy, minden. A szobából pompásan beren­dezett, kis fürdőszoba nyílt. — Tetszik? — kérdezte az asszony aggódva. — Nagyon — szakadt ki be­lőle önkéntelenül, lelkesen. — Akkor jó. A javadalma­zást majd az urammal beszélik meg. De tájékoztatásul elárul­hatom, milyen összegre gon­doltunk. Megmondta. A lány beleszédült. Fejben gyorsan átszámította, hazai pénznemre, aztán megpróbál­ta helybeli vásárló értékre fel­becsülni. így is beleszédült. — Természetesen ez csak az első néhány hétre érvényes — mondta az asszony sietve. — Ha meg leszünk egymással elégedve, te is meg leszel elé­gedve a végleges összeggel. Ugye, tegezhetlek? Te pedig szólíts Grétének, és ne merj nénizni! Tegezz vissza! Aztán kérdések tömkelegé következett az otthoni viszo­nyokról, nagy tapintatosan, de célratörően. — Szóval, nem vettek fel a főiskolára?... Szegénykém!... De hiszen még olyan fiatal vagy: egy-két év múlva majd itt beiratkozol. Tökéletesen beszéled a nyelvünket... S végül: — Ugye, elvállalod, Édit? Pontosan ilyen kislányra gon­doltunk, mint amilyen te vagy! Ugye, maradsz, Édit? Édit — ezúttal immár Édit — zavartan elmosolyodott. — Azt hiszem, igen — mondta szerényen. Akkor érkezett meg a férfi a kislánnyal. A fétfi magas volt, jóképű, kisportolt. Megcsókol­ta a feleségét, aztán nyomban megkérdezte: —Nos, megegyeztek? Közben éles, gyors pillantó­Apró sok, alapos felmérés. De nem kellemetlenül. Néhány tárgyi­lagos, kurta kérdés, s végül a férfi erőteljesen megragadta a kezét. — Remek! Pompás! Kezet mosok, és asztalhoz ülhetünk! Az ajtóból még visszafor­dult, kedvtelve harsogta: — Örülök, hogy megálla­podtunk! Isten hozta kis csalá­dunkban, kedves Édit! A lány kábultan nézett utá­na, s önkéntelenül arra gon­dolt, újdonsült kenyéradója inkább látszik teniszbajnok­nak, mint ügyvédnek. 0, a férfival nem volt semmi baj. A kislánnyal — addig a percig meg sem szólalt — an­nál inkább. A kislány nyomo­rék volt. — Gyere, öleld meg az új barátnődet, Ilse! — kiáltotta az asszony erőltetett vidám­sággal. — Öleld meg. A neve — Edit! Ilse, ferde csípőjével, ferde vállával kényszeredetten a lányhoz bicegett, félszegen megölelte. — Édit? — kérdezte közöm­bösen. — Szép név. Edit—is­1 2 [ Ä Kríet-Mqflttarorszáfl hétvégi meíCékfete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom