Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-09 / 7. szám
1993. január 9. A ‘Kekt-Magyarorszaq Hétvégi meííeíjíete ] 3 Agyaglovacska Megcsonkított vármegyék Történelmi kistükör (11.) A szabolcsiak is meghozták a maguk véráldozatát az első világháborúban Elek Emil felvétele Chicago (AP) — 4300 esztendőre tehető annak az agyagból készült lószobrocskának a kora, amelyet Szíria északi részén régészeti ásatások során hoztak a felszínre. A piciny, mindössze 7,6 centiméter magas és 5 centiméter hosszú lelet óriási régészeti jelentőségű. A szobor a Krisztus előtt 2300 körüli időszakból származik, 500 évvel korábbról annál, amikor — az eddigi fel- tételezések szerint — elkezdődött a lótenyésztés a térségben. A kis állatfigura sörényén és fülein szíjakat ábrázoló vékony agyagcsíkok láthatók, amelyek valószínűleg arra utalnak, hogy a lovat háziállatként tartották. Ezt támasztja alá az is, hogy az állat orrában egy lyuk található, amely egyértelműen a kantárgyűrű helyét jelzi. A ló finom kidolgozásából következik, hogy ezt az állatot nagy tisztelet övezte abban az időben — magyarázta Thomas Holland, a Chicagói Egyetem ötfőnyi kutatócsoportjának vezetője. A Damaszkusztól 322 kilométerre északkeletre lévő Teli Es-Sweyhat település ókori közössége Felső-Mezopotá- miában élt, amely térség több korai világbirodalom bölcsője volt. A lovak alapvető fontosságúak egy birodalom kifejlődésében. Lovak húzták a szekereket, tették lehetővé a gyors szállítást és kölcsönöztek erőt a hadseregeknek — mutatott rá Juris Zarins, a Missouri Állami Egyetem antropológiaprofesszora. A kutatócsoport az agyagszobrocskát egy épület udvaráról ásta ki, amely feltételezések szerint közigazgatási központ volt. A kutatók egyelőre bizonytalanok a lelet funkcióját illetően, de többen közülük úgy vélekednek, hogy a szobor kultikus szerepet töltött be. Véleményük szerint: ezzel a kis lóval kívánták elősegíteni, illetve biztosítani lótenyésztéskor az állatok termékenységét. Reszler Gábor A tiszaeszlári vérvádhoz hasonlóan az 1905-ös kormány- válság nyomán kibontakozó „nemzeti ellenállás” kavarta fel a kedélyeket. Az 1867-es kiegyezéssel vidékünk vezető körei nem tudtak igazán azonosulni. A sok tekintetben pozitívnak, előrevivőnek bizonyuló kompromisszum az előjogait elveszítő szabolcsi, szatmári nemesség életfeltételein nem javított. Kormányválság A polgárosodás társadalmigazdasági kihívásaira nem tudtak pozitív választ adni, ezért a régi szép időket siratva szembehelyezkedtek a rendre, vagyonbiztonságra, a tulajdon szentségére és a törvény előtti egyenlőségre ügyelő kormánnyal. Az ellenzék fellegvárának számító Szabolcs és Szatmár évtizedeken át függetlenségi képviselőket küldött a parlamentbe. Az 1905- ben kirobbanó kormányválság alatt a pozíciókat vezető nemesi középosztály tagjai elérkezettnek látták a pillanatot megroggyant helyzetük erősítésére. A múltat azonban nem sikerült visszaforgatni. A vidék elesettjeinek körében felhalmozódó feszültség az 1897-98-as földosztó mozgalmak, majd az 1900-as évek eleji aratósztrájkok során fenyegetett társadalmi robbanással. Az erővel felszámolt mozgalmak után a nyomorban élők a kivándorlástól remélhették egyedül sorsuk jobbra fordulását. Ezrek váltottak útlevelet és hajóztak át Amerikába munkahelyet, megélhetést keresve. A „boldog békeidőkre” árnyék borult. A tornyosuló viharfelhőkről késve vettek tudomást a vidékünkön élők. Az 1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége ellen Szarajevóban elkövetett merénylet hírét megilletődve vették tudomásul a vármegyék tisztikarai és közgyűlései. Gyászlobogókat vonattak a középületekre, részvétükről biztosították Ferenc Józsefet, és azután ismét megszokott rendjükben követték egymást a hétköznapok. Tartott az aratás, a tisztviselők kivették szabadságukat, a diákok élvezték a vakáció örömeit. A háborús helyzetben foganatosítandó intézkedéseket előíró honvédelmi és belügyminiszteri akták áradata jelezte, hogy hamarosan gyökeres fordulat állhat be. Július 31-én rendelték el az általános mozgósítást. Megmagyarázhatatlan lelkesedés lett úrrá a bevonulókon, a frontra indulókon. A bátorság és hősiesség férfias próbájának tűnt a gyorsan világméretűvé terebélyesedő háború. A falevelek lehullásáig azonban nem sikerült kicsikarni a döntést, és egyre valószínűbb lett, hogy hosszan tartó háborúra kell berendezkedni, amihez a hátország nem rendelkezett megfelelő tartalékokkal. Már 1915 tavaszán zavarok mutatkoztak az élelmiszerellátásban, melyeket a jegyrendszer bevezetésével sem sikerült megszüntetni. Az elhúzódó háború előrevetítette az összeomlás árnyékát. Átalakulás A véráldozatok, a napról napra romló életkörülmények miatt érzett elkeseredettség, a változásokat szorgalmazó közhangulat felerősítette a dualista rendszer szociális, gazdasági, politikai és nemzetiségi ellentéteit. A Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékben élők többségét elsősorban a földkérdés foglalkoztatta. Az 1918 őszén polgári demokratikus átalakulást ígérő programoktól is az egészségtelen birtokviszonyok megváltozását várták. A parasztok a kérdés megnyugtató rendezéséig nem voltak hajlandók dolgozni, leálltak a burgonya, a kukorica és a cukorrépa betakarításával. Végül az 1919 februárjában kibocsátott földbirtokrendelet az ötszáz ka- tasztrális holdon felüli birtokok kártalanítás melletti kisajátítását tette volna lehetővé. A hosszadalmas eljárást ígérő törvény nem csillapította le a radikális megoldást igenlő közvéleményt. A politikai fordulat 1919. március 21-én következett be: kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot. E rövid írásban nincs tervünk ezen változás okainak, helyi hatásainak bemutatására. Csupán két tanulságra érdemes figyelni. Ha nem sikerül időben a társadalom széles rétegeit feszítő problémákat feloldani, akkor ez elképzelhetetlen ütemű radikalizálódáshoz vezethet. A másik, hogy az elveszett háború miatti területi bizonytalanságok vidékünkön is amellé a politikai erő — jelesül a szociáldemokraták, illetve a kommunisták — mellé állították a tömeget, amelyik a szociális ellentétek megszüntetése mellett az ország katonai védelmének határozott felvállalására is kész volt. A tanácshatalom lényegében egy hónapra korlátozódott megyénkben, mert 1919. április 16-án megindult a román fegyveres támadás. A megszállás több mint tíz hónapig tartott. 1920. március 20-án vonultak ki a román csapatok a fehérgyarmati, csengeri és mátészalkai járásból. Az országnak akkor még nem volt nemzetközi egyezményben rögzített határa. Áz 1920. június 4-ei trianoni békediktátum az országos átlagot meghaladó mértékben sújtotta vidékünket. Bereg és Szatmár vármegyék kettészakadtak, a régi közigazgatási központok Csehjzlovákiához illetve Romániához kerültek. A magyar- országi megyerészeken 1923- ban szervezték meg Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét Mátészalka székhellyel. A vásárosnaményi járást 1938 és 1944 között átmenetileg visszacsatolták Bereg vármegyéhez. Szabolcs vármegyéhez Ung megye töredéke kapcsolódott. A területi veszteségek a korábbi hagyományos gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok elsorvadásával, megszűnésével, a munkamegosztás rendjének teljes felbomlásával jártak együtt. Az alapvetően új helyzet nyomot hagyott a vármegyék élén álló rétegek politikai mentalitásán, pártállásán. Mint utaltunk rá, a világháború előtt Szabolcs és Szatmár vármegyékben kormánypárti programmal nem lehetett választási sikert aratni. Annál szembetűnőbb, hogy a Monarchia felbomlását követően a megcsonkított megyék a kormány támogatóivá váltak. Pálfordulás Alapvetően igaz ez a húszas években Szabolcsra. A választásokat elemezve Vin- nai Győző arra a megállapításra jutott, hogy a vármegyét irányító nagybirtokosok és középrétegek a háború okozta változások miatt és a forradalomtól való félelmükben fenntartások nélkül követték és kiszolgálták kormányukat, mert csak attól remélhették hatalmi pozícióik megtartását. A dualista Magyarország gazdasági és politikai szerkezetének összeomlása vezetett a szabolcsiak politikai pálfordulásá- hoz. hirdetés mételte meg hangsúlytalanul, és kibicegett a szobából. — Csípőficammal született — suttogta az asszony, elfel- hősödő pillantást verve a becsukódó ajtóra. — Későn vették észre. De sokat javul — mondta sietve. — Remélem, ez nem zavar téged, Edit? — O, dehogyis—válaszolta a lány, igyekezve megszabadulni kínzó zavarától, mert csak akkor értette meg, hogy az asszony mindaddig miért beszélt olyan feltűnően keveset a kislányáról. Elvállalta az állást. Most már büszkeségből és együttérzésből is. Az első néhány hét nem is volt olyan nehéz. Igyekezett odaadó barátnője, nővére, szerető, minden kimutatott sajnálattól mentes, nagyon természetes testi-lelki támasza lenni a kislánynak. A kislány megszerette. Szülei elhalmozták Editet — Editet — ajándékokkal. Edit édesanyja sírva fakadt a boldogságtól, amikor Edit, az első hónap vége felé ajándékokkal, finomságokkal megrakottan hazalátogatott, amikor beszámolt az életéről, a szobájáról, a keresetéről, házigazdái jóságáról, kedvességéről. A kislány nyomorék- ságát elhallgatta. Az első napok múltán megszokta, nem érezte terhesnek. Viszont, pontosan az első hazautazás előtt, homályosan felsejdült benne, hogy a kislány kezd féltékenykedni rá. Egyre gyakrabban vette észre, hogy lopva, hosszan figyeli őt. Egyszer váratlanul rányitotta a fürdőszobája ajtaját, amikor ő éppen a zuhany alatt állt. — O, elnézést, Edit! — kiáltotta mentegetőzve, de nem húzta vissza az ajtót: keserű, ellenséges pillantással, tetőtől talpig végigmérte a nedves, meztelen testet. — Szép tested van! — kiáltott fel végül, és vadul bevágta az ajtót. Edit attól kezdve még oda- adóbban, még figyelmesebben, még több szeretettel bánt vele. Hasztalanul: a kislány féltékenysége egyre inkább elmérgesedett. Ez sajnálatot ébresztett Editben: pontosan meg tudta érteni az okát, de bármennyire igyekezett visz- szanyerni a kislány bizalmát és szeretetét, a kislány magatartása napról napra ellenségesebbé vált. És most itt áll a feldúlt szobában, a feldúlt ruhásszekrénye előtt, és értetlenül, hideglelősen bámulja a széthasogatott ruhákat, kabátokat, foszlányokká tépdesett fehérneműt. Újra a faliórára pillantott. Hat óra. Neki most tulajdonképpen nem is kellene itthon lennie: minden délután öttől fél nyolcig szabadja van. Sétálni járt, képtárakba, múzeumokba. Aznap véletlenül ve- tődött haza. Nem, ilyet még élete egész, keserves tizenkilenc esztendeje alatt nem látott. Még krimiben sem olvasott. , És akkor fordult a kinti zárban a kulcs, s odakint felsipított Ilse rekedtes hangja: — Nini! Édit itthon van! Nyitva van az ajtaja! Akkor már ott álltak mind a hárman a nyitott ajtóban. Az asszony kiáltott fel elsőnek! — Edit! Miért tette ezt? Nem volt jó dolga nálunk? — Ugyan! — szólt közbe a férfi felháborodottan. — Talán hallgassuk meg előbb, mi történt! Tolvajok jártak itt? Betörők? — Még hogy betörők! — kiáltott fel az asszony hisztérikusan. — Betörők? Feldúltak mindent, és nem visznek el semmit?! —Én mindig mondtam nektek, hogy gonosz — sipította Ilse őrjöngve. — Gonosz és őrült! Biztosan az útlevele is hamis. Biztosan nem is onnan jött, ahonnan hazudta! Valami balkáni cigánylány lesz! Hívjátok a rendőrséget! _ e Edit ezt már M 'X nem hallotta. § a Felkapta a kis ké- m M zitáskáját, az út- ^ levéllel, a pénzével, és az asszonyt félretaszítva kirohant a szobából, a házból, lélekszakadva, halálra válton, reményt és illúziót vesztve. Mint valami menekült, balkáni cigánylány. Szekeres Tibor: Levegőben ■¥..... I. .a, . ..........................................................................................
