Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-05 / 287. szám

1392. decmhrS. Másképpen lesz végre? Pecsenyesütők Kováts Dénes N em tudom, ki hány pél­dát tudna felhozni is­meretségi köréből, de az bi­zonyos: szép számmal talá­lunk a régi és az új rend hí­vei között pecsenyesütőket. No, nem azokra gondolok, akik a piacon, vagy más for­galmas helyeken a járókelők éhét próbálják csillapítani, hanem a saját pecsenyéjüket sütő, a közvagyonból ki-ki- csippentő, kisebb-nagyobb (vezető) beosztásban lévő emberekre. Akadnak közöt­tük a joghézagokat, kiska­pukat kihasználó ügyeske­dők; szemérmetlenül hará­csolok; nagyvonalúak és kisstílűek egyaránt. Azokra gondolok például, akik a termelőszövetkezetet vezetve, a tagságot alig, vagy sehogysem tájékoztat­va hatalmas területeket, ma­jorokat, gépeket és egyebe­ket szereztek meg maguk­nak; akik a vállalat pénzéből és eszközeiből hozták létre kft.-iket; akik a saját házu­kon, telkükön végzett mun­kákat, a beszerzett alkatré­szeket, eszközöket az álta­luk vezetett vállalat (intéz­mény) nevére, költségeinek terhére számolják el; vesz­nek és használnak bútort, té­vét, videót, és még sorolhat­nám. Bizonyára nem egy mesterember vagy pénzügyi munkatárs tudna története­ket mesélni. Ha akarnák, ha érdekük lenne. De vélhetően nem merik, s talán nem is ér­dekük. Pecsenyesütőink folytat­ják kisebb-nagyobb üzel- meiket, biztosnak tűnő szé­kük tudatában, vagy éppen azért, mert az inog alattuk. De sajnos tehetik az említett okok miatt. Pedig bizonyára sok esetben lehetne bizo­nyítékokkal alátámasztani a köz vagyonát saját gyara­podásukra használók tetteit: akik megérettek a leváltásra, felelősségre vonásra. Időnként jön a levél a szerkesztőségbe, csörren a telefon: ez és ez a vezető ezt és ezt az etikátlanságot, tör­vénytelenséget, galádságot követte el, meg kellene írni. De az esetek nagyobb részé­ben nincs, vagy olvashatat­lan az aláírás, névtelenségbe burkolózik a telefonáló. Nem akarja, vagy fél vállal­ni információit. Vagy azért, mert azok nem teljesen iga­zak, vagy mert félti — talán nem is ok nélkül — állását. így azonban mit sem ér az egész. Szerintem kell, hogy másképp legyen végre, hogy megszűnjön a kiskirályok, a pecsenyéjüket sütögetők uralma. Hogy a „kaparj kur­ta” elvét valló vállalat- és intézményvezetők ne foly­tathassák tovább üzelmei- ket, ne mérgezzék a munka­helyi légkört. A tényeket bi­zonyítékként összegyűjtve, a nyilvánosság erejével el lehet érni valamit. Össze­fogás szükséges ugyan a győzelemhez, de ez meg­teremthető. Csupán akarni kell. S akkor talán nem vál­lalati autó hurcolássza majd a családot, nem az intéz­mény pénzén vett videót né­zik otthon, nem a cég sze­relője javítja meg a cég pénzén vett alkatrésszel a csapot a főnök lakásában, nem vesznek fel fiktív munkáért pénzt a barátok, rokonok... A köz szolgálatában É rdekes lélektani-szoci­ológiai felmérést lehet­ne végezni, ha a közalkal­mazotti törvényről, s a vég­rehajtásának lehetőségeiről szóló véleményeket gyűjte- nénk csokorba. Minden bi­zonnyal számos megjegyzés mutatná: jelen pillanatban más az elképzelés, és más a valóság. Bár bizonyos esetekben a besorolás-rangsorolás szem­pontjai is vitathatók, az tel­jesen hiú ábrándnak tűnik jelen pillanatban, hogy a bé­reket az intézmények mind­egyikében a tervezett szintre tudják feltornázni 1994-re. Vannak ugyanis olyan dol­gozók, akiknek a jelenlegi és a tervezett bére között 15- 18 ezer forintos különbsé­gek vannak, s ez az eredeti­leg tervezett nulla (!) száza­lékos bérautomatizmus mel­lett reálértékét tekintve még nőhet is. Hiszen az inflá­ciótól kisebb béremelkedés egyértelműen ide vezethet. Aki most például — az or­szágos átlagtól így is el­maradva — egy vagy két diplomával húszezer forin­tos fizetéssel rendelkezik (másutt egy érettségizett tit­kárnő kap ennyit), annak bő egy év múlva 38 ezret kel­lene kapnia. De vajon si­kerül-e, miből, és mikorra eltüntetni ezt a hatalmas kü­lönbséget? Mert nehezen hi­hető, hogy hirtelen minta­szerűen spórolós gazdálko­dás kezdődik az intéz­ményekben, s kérdéses, az önkormányzatok mennyire tudják támogatni plusz pén­zekkel intézményeiket. Mert abban nem lehetünk bizto­sak, hogy hirtelen kiemelt állami támogatáshoz jutnak a bérfejlesztés megvalósítá­sához. Persze az is külön tanul­mányt érdemelne, miért ilyen alacsony a közalkal­mazottak bére megyénkben, ki ezért a felelős... Az nem lehet vita tárgya, hogy szükség volt a közal­kalmazotti törvényre, mert jó, hogy végre megszületett, csupán végrehajtásának fel­tételei nem látszanak bizto­sítottnak. Érdekes módon azért több olyan intézmény van, ahol a vezetői pótlékok fedezetét sikerült megterem­teni. Nekik, úgy látszik, mindenre jut. Vélhetően rá­juk is fért, de a szakadék még inkább nőtt köztük és a beosztottak között, ez már kevésbé elfogadható. Az egyenlőség még nem divat, ezt mutatja a gyakorlat. S ezért keserű sokak szája. Talán nem is azért, mert irigykednek, hanem azért, mert bizonyos feltételek megteremtése a beosztás függvénye. Van tehát egy jó szán­dékkal megalkotott törvény, előnyeivel és hátrányaival. Jó lenne azonban a végre­hajtás feltételeit is megte­remteni. Hősöknek való történelmi idők 40 éve, 1952. december 6-án halt vértanúhalált dr. Scheffler János szatmári püspök Archív-reprodukció Máriás József A boldog emlékű püspök 1942. június 17-én foglalta el az évek óta üresen álló szat­mári főpásztori széket. Viha­ros, háborús időkben, rend­szerváltások keresztútjain tel­jesíti hivatását az időlegesen újra kiegészülő, majd ismét szétszakadó egyházmegyében. Személyisége, felkészültsé­ge, elhivatottsága, nagynevű elődei, köztük Hám János püspök egyházépítő munkájá­nak méltó folytatására pre­desztinálja. Különös gondot fordít az egyház belső rendjé­nek erősítésére, az iskolahá­lózat helyreállítására és kibő­vítésére. Csakhogy a történe­lem gátat vet áldásos munkája kibontakozása elé. A „felszabadulást” követően az egyházmegye újból négy részre szakadt: Romániában 55 plébánia marad, Kárpát­alján 40, Magyarországon 27, Csehszlovákiában pedig 13. Papjaihoz az alábbi szavakkal fordult: „Hősöknek való törté­nelmi időben hívott bennünket az Úr szolgálatára. Legyünk hát az Ő szent szándékai sze­rint hősök és erősek az imád­ságban, a munkában, a min­denkinek segíteni akaró sze- retetben és a szenvedések vállalásában is.” Váteszi szavak. Gondoljunk csak a kárpátaljai lelké­szek és hívek kál­váriájára, a sváb la­kosság deportálá­sára, az egyházzal és intézményeivel szembeni megsem­misítő célzatú pro­paganda-hadjáratá­ra, amelyet az ad­minisztratív intéz­kedések követték. Tudós, bölcs em­ber volt. Felismer­te és hirdette az együttélő népek közti béke és meg­értés fontosságát, a kiengesztelődés és szeretet szükséges­ségét. Tevékenységét, egyházkormányzói munkáját mindin­kább korlátozták. 1948-ban elveszít­jük egyházi isko­láinkat, ami igen súlyos csa­pást mér a magyar nemzetiségi oktatásra, felszámolja például a Szatmári Irgalmas Nővérek Kongregációja száz éven át kiépített, áldásos munkát kife­jtő oktatási intézményeit. Ugyanaz év augusztusában ál­lami rendelet születik, mely magát a püspökséget is nem létezőnek tekinti, esperesi kerületté változtatja. 1949-ben feloszlatták a szerzetesrende­ket is. A kommunista hatalom szá­mára kényelmetlen és tűrhe­tetlen volt a Róma központú egyetemes egyház. Nemzetivé kívánta tenni azt, elszakítani a pápától. Az erre irányuló első lépés a békepapi mozgalom megteremtésében öltött testet. Scheffler János határozottan szembehelyezkedett vele, hiá­ba volt a zaklatás, hiába a kö­rösbányai száműzetés, nem vállalta, hogy a pápa nélküli katolikus egyház püspöke le­gyen. Érezte, tudta milyen sors vár rá. Esztendőkkel előtte Nagy­bányán mondta: „Könnyen le­hetséges, hogy közülünk né­melyek elpusztulnak, de pusz­tulásunk, bukásunk az új vilá­got termékenyítő áldozattá vá­lik.” 1952. március 11-én tartóz­tatták le, s hurcolták a Buka­rest melletti hírhedt Jilava (Zsilava) börtönbe. Ott érte a halál 1952. december 6-án. Földi maradványait 1965-ben szállították haza, helyezték örök nyughelyre a székesegy­ház alatti kriptában. Emlékének megidézésére nem csupán a kegyelet paran­csa, hanem az az igény indít, hogy az ő küzdelméből erőt merítsünk a magunk harcához, hogy életpéldája valóban meg­termékenyítse a mi gondolko­dásunkat, társadalmi, emberi magatartásunkat. Mert szüksé­günk van, nagyon nagy szük­ségünk van erre az erőforrásra, e szélfútta, viharos időkben. Az egyház megindította Já­nos püspök boldoggá ava­tásának perét. Emlékezünk rá kegyelettel, a hősöknek járó tisztelettel és főhajtással. Zsákutca-e a pályavalasztas Válasszunk iskolát gyermekeinknek Kuknyó János Bár kevesebben, de még mindig közel tízezren fogják elhagyni az általános iskola padjait e tanév végén. Elő­reláthatólag nagy részük to­vább szeretne tanulni. Többsé­gük nemcsak úgy divatból — mert hát kell valamit csinálni az embernek, ha már kinőtt a gyerekkorból —, hanem tu­datosan, talán kicsit belső in­díttatásból, kicsit a jövőbeli kenyérkeresés kényszeréből, és nem kicsit a cseppet sem nyugodt szülők szorongásaitól kísértve. Nehéz manapság ugyanis 14 évesnek lenni, helyesebben 14 éves fejjel pályát választani. Döntően nem csak azért, mert 14 évesen még nem eléggé érett az ember. Erre eddig sem volt érettebb. Hanem azért, mert a pályaválasztás két dön­tő faktora mind a munkaerőpi­ac, mind a képzési in­tézményrendszer képtelen helyzetbe került. Legalábbis ami a két terület közötti kom- munitást illeti, csaknem csönd van. Ugyanis a gazdaság „megrendelései” a képző in­tézmények felé sorra elakad­nak. Az iskolák pedig jelenle­gi képzési tartalmaikkal és képzési struktúráikkal aligha jelenthetnek Ííjabb alternatí­vákat a gazdaságfejlesztésnek. Ez utóbbi ugyanis megle­hetősen kényszerpályán vesz­tegel, mozgásteret, profilvál­toztatási lehetőségeit azon túl, hogy erőteljesen behatárolják intézményi realitásai (tan­műhely, tanári kar összetétele, háttérgazdaság) aligha tud mit kezdeni hangzatos gazdaság- filozófiákkal, gazdaságideoló­giákkal. Pontosabban ezek számukra csak annyit jelen­tenek, oly mértékben tudják saját javukra fordítani, ameny- nyire azt a fenntartóik gazda­sági ereje megengedi. Az pe­dig szegény, sőt egyre sze­gényebb. A profilváltás igen költséges vállalkozás, emiatt aztán régen dédelgetett tervek elnapolódnak, az iskolai kíná­latok néhány kivétellel pedig maradnak a régiek. A néhány új iskola, szak, szakma megje­lenése a rendszerben ezért is válik igen divatossá még ak­kor is, ha az érdekeltek döntő többsége vajmi keveset is tud róla. Másik gond, hogy a pálya- választás társadalmi kezelését még döntően meghatározza az a máig tisztázatlan kérdés, ahogyan az egész iskolarend­szer státusát kezeljük. Nálunk ugyanis — elsősorban köz­gazdász és szociológus kö­rökben — az iskolarendszert mint a gazdaság alrendszerét határozzák meg, aminek kö­vetkezménye az oktatás gaz­daságfüggőségének túlhang­súlyozása. Ez pedig az oktatás autonómiájának — az itt ga­rantált szabadságjogoknak — valamiféle ideologikus korlá- tolgatását is jelenti. Ezzel szemben, ha az iskola- rendszert mint önálló társadal­mi ágazatot, a gazdasági szfé­rával azonos státusba helyez­zük, akkor a tanulás a szak­maválasztás, tágabb értelem­ben a pályaválasztás is szaba­dabbá válik. Az iskola fokozatosan meg­szabadul a gazdaságtól, a di­rekt képzés máig élő pazarló gyakorlatától. Vagyis attól, amit már a 80-as években is statisztikákkal bizonyították, hogy pl. a középfokon végzett szakembereknek több mint 40%-a nem a szakmájában he­lyezkedett el. Azóta pedig mind közismertebb, hogy nem egy szakmából szinte 100%-ig a munkanélküliségbe ballag­nak a végzős diákok! Az utcára képezni, utcára ta­nulni szituáció egyaránt meg­viseli a képzés valamennyi kliensét, s hogy mily mérték­ben bizonytalanítja el az éppen pályaválasztó fiatalokat, azt csak az értheti meg igazán, aki azt át is éli. Zsákutcának tűnik a dolog, de talán mégsem az, ha az iskolát, a tanulást meg­próbáljuk függetleníteni a gaz­daság napi determinációjától, ha a figyelmünket a személyi­ség értékei felé fordítjuk. Nem azt nézzük, hogy 3-4 év múl­va kap-e majd munkát a gye­rek a tanult szakmájában — ezt a mai világban egyébként sem lehet használható bizton­sággal megjósolni —, hanem inkább a jelölt egyéni értékeit, tehetségét, érdeklődését, szor­galmát méltányolva javasoljuk az iskola- vagy szakmavá­lasztást. így várhatóan kiseb­bek lesznek az iskolai és az iskolán túli kudarcok veszé­lyei. Szülőnek, pályát választó fiatalnak mérlegelnie kell, hogy vélt munkaerőpiaci lehe­tőségeket, vagy a személyiségi privát értékeket preferálva hozzák meg döntéseiket. A to­vábbtanulási lapok aláírásáig még több mint 3 hónap van. Ami elegendő időnek látszik arra, hogy gyerekeink képes­ségeit, érdeklődési irányait, saját elképzeléseit jobban megismerve az osztályfőnök­kel, tanárokkal, esetleg pálya- választási szakemberekkel is konzultálva válasszunk iskolát gyerekeinknek. Deák Mór: Mindegy ha csak egy pillanat ha csak egy papírdarab mindegy hogy szabad nem szabad szeretem ami megmarad Papírdarab mindegy ha megcsal hiteget ha csak sír vagy ha csak nevet mindegy hogy lehet nem lehet szeretem azt aki szeret mindegy harminckét év vagy egy ha csak a szép nem egyre szebb mindegy hogy völgy mindegy ha hegy szeretem majd és elmegyek 9&fa-MaMaror$záfi hétvéni mttékfets, j 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom