Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-31 / 307. szám

Radnóti Miklós:

Téli vers

Béke legyen most mindenkivel:

jámbor öregek járnak az első hó sarában és meghalnak

mire megjön a hajnal.

Hó, hó! fekete szemekben sötéten fénylik az ég, rossz

bánat sír a lámpák alól és

száll elárvult terhes asz- szonyok

foganó átka, holdas pocsolyákból a férfi felé.

Tél, tél! fél most a gyerek s

fél az üvegesházban markos

marokkal nevelt gyönge virág;

az anyák gondja kiköltözött

az ereszekre, és sipog, si- pog:

leesett már az első hó irgalom és béke, béke legyen

már mindenkivel.

Szabolcsi templom (fametszet)

Heinrich Böll évtizedei

Budapest (MTI - Press) — A modem német irodalom hosszú időn át, nemzedékeken keresztül elsősorban Thomas Mannt jelentette. S bár neki is sok és méltó társa volt, hiszen a német irodalom a felvilágosodás óta folyamatosan egyike a legfontosabbaknak és leggazdagabbaknak, elsősorban ő testesítette meg a németség lelkiismeretét, bizonyítva, hogy nem a népek a gonosztevők, hanem egyes hatalomra kerülő csoportok azok, s hogy az emberben ki- ölhetetlenül benne kell lennie a humanizmusnak. Thomas Mann utolsó időskori műveit írta, amikor 1947-ben megjelentek Heinrich Böll első elbeszélései.

A 75 éve, 1917 december 21-én Kölnben született író ifjúkorának meghatározó élménye a második világháború, amelynek előbb munkaszolgálatosként, majd katonaként, végül hadifogolyként résztvevője. A hitlerizmus eszméitől magát már kamaszként is távol tartotta, semmilyen szervezetbe nem lépett be, de arra nem volt módja, hogy híres értelmiségiek módján emigráljon, így névtelen katonaként bele jcellett merülnie abba a bűnbe, amelynek nemcsak lelkes művelői, megtévesztett hívei voltak, hanem

hozzá hasonlóan kényszerből szolgáló, s így ugyancsak áldozattá váló formálói is. A személyes élmény és a németség egyetemessé váló, félelmetes szégyene határozta meg e nép 1945 utáni irodalmát, s ezen belül is reprezentatív módon Böll munkásságát, amely a Gruppe 47 elnevezésű csoport révén is mind ismertebbé vált.

A „romirodalom” elnevezéssel is illetett háború utáni korszak körülbelül 1960-ig tartott. A „gazdasági csoda” kibontakozása kiemelte e népet a bűntudatból, talán túlságosan is. A témaválasztás szintjén Heinrich Böll is felhagyott a közelmúlt középpontba állításával, s figyelmét a hatvanas-hetvenes évek jelenére összpontosította, de mint író pontosan tudta, hogy e jelen a múlt által is meghatározott.

Méltán kapta meg 1972- ben a Nobel-díjat, amelynek átvételekor többek között a következőket mondotta: „...megkockáztatom pirulás nélkül a szót: a megtestesült szépség éppúgy képes a felszabadításra, mint a közölt gondolat, felszabadításra önmagában, vagy a provokáció révén, amely benne rejlik”.

gyümölcse

kos szakállú, zavaros tekintetű, lesoványodott egyént. Ott ült az egyetlen szobában az egyetlen asztalnál, az egyetlen széken, és egy vaskos füzetbe írt valamit. Ez is gyanús. Miért ül itt egyedül, s főleg: Mit ír abba a gyanúsan vastag füzetbe?! Kérdésemre azt válaszolta, semmi közöm hozzá, mert ez titok, szigorúan bizalmas, mármint az, amit ő abba a füzetbe ír. Hosszas tapogatózó faggatás után rájöttem, ez a gyanús illető egy kicsit gyagyás (Ha nem csak megjátssza magát, hogy félrevezessen engem, ami viszont nem fog sikerülni neki!). Azt állítja magáról, hogy ő bizonyos Zerge Kettő, aki megfigyelés céljából tartózkodik itt. Ezt követően azonnal kérdéseket tett fel nekem (szemtelen!), hogy: ki vagyok, melyik ház az enyém a faluban, mit keresek itt, hol vannak a többiek, miben törjük a fejünket, srnás efféle zagyvaságokat. Én, természetesen, a Szabályzathoz tartva magam (95. oldal, 15- ös előírás, a, b, c és d pont) egyetlen kérdésére sem válaszoltam. Ettől nagyon ideges lett, sőt, dühös. Fenyegetőzni

kezdett, hogy ő majd megfigyel engem is, résen lesz. De résen ám! — kiáltotta. S ha egyedül nem boldogul, mondta, majd szól Mókus Háromnak, Róka Ötnek és Ülű Kettőnek. Hogy kik ezek az állatok, arról nem volt hajlandó nyilatkozni. Most már egyre gya- núsabb lesz itt minden! Sürgős eligazítást kérek, Katicabogár Kettő.”

Később, mikor elfogyott minden konzervje, s az utolsó darab kenyere is, gyümölcsöt evett. Boríték és bélyeg fogytán, a jelentéseit egy vastag füzetbe írta. Egyik nap ezt jegyezte le: „Ma, miközben a magát Zerge Kettőnek nevező gyanús egyént megfigyeltem (ismét a füzetébe irkáit valamiket; szerinte jelentéseket, ami nevetséges állítás), határozottan meggyőződtem, hogy valaki megfigyel engem is. Sajnos, nem tudtam elkapni, illetve megfigyelni ezt az egyént. Kérdésemre ez a Zerge Kettő nevezetű egyén azt mondta, bizonyára Mókus Három volt, ugyanis a kertekben ő szokott megfigyelni. Nagyon gyanús és veszélyes alak ez a Mókus Három, mondotta, és

nagy színész, mert hülyének játssza meg magát; de ugyanakkor hülye is, mert azt állítja magáról, hogy ő Mókus Három, és titkos, bizalmas megfigyeléseket végez, s ezekről jelentéseket ír. Sokkal ravaszabb, mint Róka Öt — magyarázta —, Ülű Kettőről nem is beszélve, aki már csak vánszorog, és többnyire alszik. Ezek mind azt hiszik magukról, magyarázta Zerge Kettő, hogy ők megfigyelők. Nevetséges és félrevezető állítás. Miként az is, tettem hozzá én, gondolatban persze, hogy ez a Zerge Kettő nevezetű egyén is azt állítja magáról, hogy ő megfigyelőfigyelő, akinek jelentéseket kell írnia. Holott tudnivaló, hogy én vagyok itt az egyetlen megfigyelő, akinek mindent meg kell figyelnie, és mindenről jelentést kell írnia.

Am lehet, hogy ez a csim- bókos egyén csak egy nagy színész, egy agyafúrt, ravasz, közveszélyes egyén, aki túl akar járni az eszemen, de ez nem fog sikerülni neki. Résen leszek! S ha egyedül nem boldogulok, szólok majd Mókus Háromnak, Róka Ötnek és Ülű Kettőnek is... Nemcsak rendkívül gyanús itt minden, de rendkívül izgalmas is. Nagyon élvezem. Újabb eligazításokat várok, Katicabogár Kettő...”

..A BZ/315-ös területről bizonyos idő óta semmiféle megfigyelői jelentést nem kapunk — mondotta Hatósági Főnök a Kitűnő Megfigyelőnek, Katicabogár Háromnak. — Mintha nem is létezne ez a település, s mintha ott nem történne semmi gyanús, megfigyelni és jelenteni való, holott a Hatóság tudja, hogy mindenhol és mindig...

itűnő Megfigyelő hét közepén, csütörtökön érkezett meg Likatosra, vagyis a BZ/315-ös területre, fel a hegyek közé. Nem sokkal déli tizenkettő után. A falucska csendes volt, nyugodt és derűs, mint egy régi, nagyon elfelejtett temető...

Őrtorony? Piactér? Pusztaság?

Beszélgetés Pomogáts Bélával szellemi életünkről

Vasy Géza

Pomogáts Béla irodalom- történész (1934) az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatóhelyettese. 1968 óta közel húsz könyve jelent meg: tudományos

monográfiák, nélkülözhetetlen összefoglaló művek, esz- szék és műelemzések. Kutatási területe a huszadik századi magyar irodalom, s kezdettől a nyitottság jellemző rá: nem egyetlen irányzat híve, hanem minden értéké. Ez vezette el már a pálya elején az erdélyi magyar irodalomhoz, majd általában a határon túli irodalmakhoz, különös figyelemmel a nyugati diaszpórában élőkre. Sokat utazik, tudományos konferenciákon, irodalmi rendezvényeken vesz részt. Legutóbb a Magyar írószövetség elnökségének tagjává választották.

— Mind történészi kutatásai, mind jelenbeli tapasztalatai szellemi életünkkel kapcsolatosak, amelyek állapotáról igencsak megoszlanak a vélemények. Egyáltalán mikor beszélhetünk egészséges szellemi életről?

— A szellemi élet egészséges működésének véleményem szerint két feltétele van. Az egyik abban áll, hogy minden értéket hordozó vagy értéket teremtő irányzat szabadon nyilvánuljon meg, kötetlenül legyen jelen a szellemi életben, a másik pedig abban, hogy valamiféle erkölcsi és lelki szolidaritás kösse össze a szellemi élet résztvevőit. Ez a szolidaritás nem járhat együtt a szükséges viták és a bírálat mellőzésével, ellenkezőleg: a társadalomban felgyűlt kérdések megvitatásának következetességére volna szükség, azonban ezek a viták nem történhetnek egymással ellenséges pozíciókból, a nézetek kölcsönös megértésének készségére és megbecsülésének hajlandóságára volna szükség.

— A magyar szellemi élet egysége természetesen nem ideológiai-politikai egységet jelent, hanem azt az öntudatot, amelyet a közös felelősség alapoz meg, hiszen bármilyen módon látjuk is az előttünk álló feladatokat, azt mindannyiunknak fel kell ismemi, hogy a magyarság és a magyar kultúra sorsáért egyetemlegesen felelősek vagyunk, és ennek a felelősségnek szakmai és szellemi szolidaritással kell együttjámi.

— A magyar művelődés történetében volt-e ilyen egészséges állapot?

— Vannak előttünk biztató történelmi példák, gondolok a reformkori Magyarország pezsgő szellemi életére, a Nyugat körül kialakuló irodalmi tábor belső vitákban is érvényesülő szolidaritására, vagy akár az 1945-öt követő néhány esztendő ugyancsak mozgalmas irodalmi életére, amely olykor igen éles vitákkal járt együtt, azonban az irodalmi élet vezető szereplői képesek voltak arra, hogy felismerjék a nemzeti kultúra sorsának alakulásáért viselendő közös felelősségüket — és ennek a jegyében cselekedtek. Ugyanakkor ismerünk a múltban nagyon szerencsétlen példákat is, például a harmincas években kibontakozó népi-urbánus vitát, amely minden ésszerű érv ellenére állította egymással szembe az irodalmi élet szereplőit. Sajnos a jelenben mintha a szerencsétlen korszakoknak a példáját követnénk.

— S mi lehet a magyarázata?

— Nagyon sok tényező vezetett ide. A magyar irodalomban évtizedek óta kibeszélet- len és megvitathatatlan polémiák gyűltek össze, amelyeket a korábbi korszak kulturális politikája pusztán elfedett, de nem kívánt megoldani, és amelyek természetesen a szabadság keretei között eruptív módon törnek felszínre. Talán még lényegesebb körülmény az, hogy a politikai életben kialakult pártküzdelmek, pártviszályok és pártszenvedélyek megjelentek a kulturális életben is, és kétségtelenül léteznek olyan erők, amelyeknek érdeke, hogy a kultúra maga is a pártküzdelmek terepe legyen. Miközben ezek az erők nem ismerik fel azt, hogy a magyar szellemi élet ilyen módon a pártküzdelmek áldozatává válik. Tehát egy alkalmi, időszakos és csoportérdeknek rendelik alá a nemzeti kultúra egyetemesebb érdekeit. Mindez megfigyelhető az írószövetség legutóbbi közgyűlése körül felbuijánzó vitákban is. Megfigyeléseim szerint részben a politikai elit, részben a sajtó úgy viselkedett, mintha az írószövetség felbomlásának és megszűnésének szurkolna. Mintha arra törekedne, hogy a magyar életnek ez az összefogó intézménye, azaz az, amit az írószövetség jelent, a jövőben képtelen legyen ellátni feladatait.

— Mit lehet e/ nézetkörre válaszolni? Az írószövetség miért nélkülözhetetlen?

— Minden intézmény szerepét és feladatát nagyrészt magának az intézménynek a története határozza meg. Az írószövetség hosszú története során mindig a magyar kultúra, a magyar szellem önvédelmének az intézménye volt. Nemcsak az 1956-os forradalom idején, hanem a nyolcvanas években is, midőn virtuális parlamentként működve meg tudta szólaltami az ellenzék legkülönbözőbb véleményeit. Az írószövetség ezáltal olyan tekintélyt, de szívesebben mondanám így: respektust vívott ki, amelyre ma is igen nagy szükség lenne, méghozzá egy olyan világban, amelyben igen kevés társadalmilag tekintélyes intézmény működik, és az új demokrácia legfontosabb intézményei is sokat veszítettek tekintélyükből. Szükség van olyan, a politika felett álló intézményekre, amelyek képesek összefogni a pártpolitika küzdelmei következtében szétesett magyar értelmiséget, létre tudják hozni az értelmiségi szolidaritás csíráit, és meg tudják teremteni azt a fórumot, amelyen a különböző értelmiségi csoportok párbeszédet folytathatnak egymással. Ez az értelmiségi párbeszéd és szolidaritás ugyanis jótékony hatással lehet a nemzeti szolidaritás új- jáépüléséne, újjászerveződésére is. Az írószövetség éppen egyike lehet ezeknek az intézményeknek. Ha feladatai természetesen sokat változtak is a letűnt korszak óta, a legkevésbé sem mondhatjuk azt, hogy eljárt fölötte a történelmi idő.------------------- T 7 A AA ~-3É3MML in tnn.coziinc

.... -' -—