Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
SZTORIPARÁDÉ '92 Lefotózott az államelnök Téglával taxizott Nyíregyháza (KM - Tóth Kornélia) — A köztársasági elnök fogad, beiktat, felavat, átad, támogat, ellátogat, megbeszél, aláír, megköt, üdvözöl, meghallgat, kitüntet 7— és fényképez. Lapunk munkatársának sikerült a protokoll kisszótár megszokott, ismert szavait ez utóbbival kiegészítenie. Történt pedig Hajdúhadház katonai gyakorlópályáján, éppen november 13-án, pénteken a honvédelmi dandár kipróbálására szervezett harcászati gyakorlaton. A fontos katonai eseményt nemcsak a magas rangú tábornokok, a honvédelmi miniszter, hanem a köztársaság elnöke is a helyszínen kísérte megkülönböztetett figyelemmel. Szép számban megjelentek a hazai sajtó képviselői is. Mi sem természetesebb, minthogy a feltételezett ellenséges csapás fényképezése mellett a leggyakrabban Göncz Árpádot igyekeztek lencsevégre kapni a fotósok. Az államfő a maga közvetlenségével — a biztonságiak legnagyobb aggodalmára—elinItt adjuk közre a harcászati gyakorlat egy mozzanatát dúlt a lövészárkokhoz, hogy kezet szorítson a katonákkal, bejárt minden elképzelhető parancsnoki megfigyelőpontot, hisz érdeklődő ember. Végül csendesen szemlélte az újságírók és fotósok tülekedését, hadd készüljenek el azok a képek. De szerénysége egy idő után megakadályozta a Hol ez a Torgyán? Vígvári István nyíregyházi lakos mesélte: Idős férfiismerőse a vadászpuskáját műszaki felülvizsgálatra Budapestre vitte. A szikár, nagy bajuszú kisgazdaszimpatizáns — miután a vonatról a Nyugati pályaudvaron leszállt — a nagy forgalomtól és az idegen környezettől kissé megszédült. A Soroksári útra miként juthatna el? — töprengett. Gyalog messze van. Villamossal vagy busszal kellene utazni, de fogalma sincs, melyik megy arra. A taxi jobb lenne, de sokba kerülne... — ekképpen morfondírozott magában. — Az életben jó pár nehézséget megértem, isten vezérletével hátha ez a probléma is megoldódik — biztatta magát. Ezután a vadász — majd csak lesz valahogy alapon — határozott léptekkel elindult. A vállára akasztott puskája kirítt a tömegből. A zajos és büdös úton arra gondolt, de jó otthon, a rezedaszagú falujában lakni. Pláne, ha visszakapná a földjét... Tényleg, ha már itt jár, megkérdezi: hol lakik ez a Torgyán? Az érdeklődést vagy fél kilométeres szakaszon még néhányszor megismételte, amikor egy URH-gépkocsi állt meg melpasszív téblábolásban és kedélyesen megjegyezte: — Kedves kollégák! Maguk olyan aranyosak, hogy engem állandóan fényképeznek, adjanak már egy gépet, én is megörökítem magukat! E sorok írója két lépésre állt a köztársaság elnökétől, így mi sem természetesebb, hogy lette. — Hová, hová azzal a puskával, papa? — kérdezte viccesen a járőr. Az öreg megmondta, s egy-két szóval a tájékozódási gondjait is ecsetelte. — Üljön be — szólt az őrmester, elvisszük mi a Soroksári útra — hangzott az ajánlat. A rendőr elárulta, a kapitányságnak jelentették, hogy egy kemény, mindenre elszánt ember Torgyán József lakóhelyét keresi. Az öreg, miközben gyorsan és kényelmesen úti célja felé tartott, azon tűnődött: hát, hiába, az Isten, Torgyán és a puska most is megsegítette. Göncz Árpád felvétele azonnal nyújtotta a kis gépet. Még néhány gyakorlati instrukció az államfőnek, itt nézzen bele, itt nyomja meg, s ünnepi pózba merevedtünk a nem mindennapi fényképezés pillanata előtt. S mintha mindig azt csinálta volna, elkészült a ritka felvétel ezúttal rólunk, a sajtó munkatársairól. — Itt mindig történik valami! — fogadtak a KORONA taxisok mikor egy jó sztoriról faggattam őket. Egyik tehertaxis kollégájuk, annak rendje-módja szerint, hívásra kiment a megrendelőhöz. Három doboz került az autóra, hűtő, televízió és mosógép. Sárospatakra szólt a fuvar. Beérve Patakra, megálltak az első vendéglőnél. Az utas elnézést kért, de itt van a barátjánál a lakás kulcsa, bemegy érte. Mindjárt jön, szólt még vissza a biztonság kedvéért. A sofőr nem is idegeskedett, gondolta, az áru az autón van, senki sem olyan hülye, hogy elhagyja. Fél óra után, mégis mocorogni kezdett benne a kisördög, s akkor látja messze távol, a földeken bandukol a kliense. Egye fene, te sem kapod meg az árud, míg el nem számolunk a fuvardíjjal, — morogta kissé bosszúsan magában. S igazán csak akkor lepődött meg, amikor kibontotta a dobozokat. Mind üres volt, mindössze néhány téglát raktak bele, mely imitálta a gépek súlyát. Mire mindez kiderült, a kolléga bottal üthette utasa nyomát... A legtöbb gond valóban az italos vagy enyhén italos utasokkal van. Bizonyítja ezt egy újabb eset is. Az egyik kocsiba beszállt a város közepén egy középkorú, jól szituált hölgy. Rövid idő alatt kiderült, hogy névnapozásról jött, s kissé illuminált állapotba került. „Az Alma utcába vigyen!” — adta ki az utasítást. De szinte abban a pillanatban el is aludt. A vezető nem győzte kitámasztani, hogy nehogy a nyakába boruljon a „rakomány”. Az Alma utcai ABC-hez érve, mivel nem volt konkrét a cím, óvatosan felébresztette a hölgyet. „Megérkeztünk asszonyom!” — mondta finoman. Az utas kinyitotta a szemét és azonnal felelőségre vonta a sofőrt, mit keres itt az idegen az autójában. A kolléga alig tudta neki megmagyarázni, hogy ő a taxis, aki idáig hozta. Zsebest fogtam Én Gonzales Ildikó A rendőr lába bánta Cziránku András törzsőrmester: — A körzeti megbízottat önakasztáshoz hívták. A rendőr, miközben a létrán a padlás felé mászott, lelkileg már előkészítette magát a hulla látványára, és az ezzel együtt járó kedélyállapotra. Amint a tetőtérbe kapaszkodott, a szarufán egy lógó embert látott. Itt már nemigen lehet segíteni, de azért megnézem, — gondolta. Egyszer csak a test megugrott, s azt kiáltotta: hukk...! A rendőr a padlásról ijedtében leesett, és lábát törte. Természetesen az akasztott ember ellen — akinek egyébként kutya baja sem volt — eljárás indult. Azt hitte, valamelyik családtagját vicceli meg. De a rendőr lába bánta. .Humor. — Tessék, polgármesteri hivatal — hallatszik egy fiatal nő kellemes hangja a mátészalkai városháza telefonközpontjából. Kapcsol, türelmet kér, keres, informál. Tanítónő. Addig dolgozik telefonkezelőként, amíg útra nem kel új hazája felé. — Számomra az év sztorija az esküvőm. Vőlegényem panamai állampolgár, aki akkor még Kijevben tanuló orvos- tanhallgató volt. Esküvőnket július 11-re tűztük ki. Javában folytak az előkészületek, amikor telefonált, hogy csak három hét múlva kap vízumot. Addigra pedig vissza kell utaznia a hazájába. Mondanom sem kell, lázas intézkedésbe kezdtem. Szerencsére segített, aki segíthetett: anyakönyvvezető, Belügyminisztérium, kijevi főkonzul. Sikerült! Azóta nem Tóth, hanem Gonzales Ildikónak hívnak. Várhatóan márciusban költözöm Latin-Amerikába a férjem után. A román ipar büszkeségét, a Daciámat aznap a garázsomban hagytam. Buszra szálltam. Estefelé, munkám végeztével fel akartam szállni az 5- ös buszra. Mit látok felszállás közben, a csúcsforgalom kellős közepén? Hát azt, hogy két tagbaszakadt férfi jobbról- balról lökdösni kezd egy 35 év körüli csinos hölgyet. Mintha csak igyekeznének a felszállással, taszigálják maguk előtt a nőt. Egy hamfadik, vézna férfi közben a hölgy táskájából kiemel egy tömött pénztárcát. „Adják vissza neki!” — kiáltottam erélyesen. Erre mind a hárman leugrottak a busz lépcsőjéről és hárman négyfelé futottak. A tagbaszakadtakat futni hagytam, a vézna nyomába eredtem. A Centrum Áruház előtt utolértem a véznát, s mivel fázott a jobb kezem, azt a nadrágzsebemben tartottam. A vézna azt hitte, hogy egy hosszú, kemény tárgyat, esetleg pisztolyt szorongatok. Mondom a véznának: „Jobban jár, ha bemutatkozik.” Erre tört magyarsággal motyogott valamit, majd remegő kézzel felmutatta útlevelét, amelynek megjegyeztem, majd a sarkon felírtam a számát. Rögvest telefonon hívtam rendőrtiszt ismerősömet, akinek elmondtam a sztorit. A derék tiszt & perc múl va két fiatal nyomozót küldött hozzám, akik lejegyezték az útlevél számát és személyleírást kértek a két tagbaszakadtról és az egy véznáról. Úgy tudom, a rendőrök valami izzó, vagy forró nyomon elfogták a zsebeseket. A gyors, ügyes, de marcona rendőröktől nem várok köszönetét, de szeretném, ha a tömött pénztárcájú, dús keblű hölgy valamilyen formában meghálálná önzetlen fáradozásaimat. A csecsemő szégyenkezne j ja az olvasó végső elkese- L1 redésében arra a kalandra adja a fejét, hogy netán elolvassa az itt következő sorokat, magára vessen. Én előre figyelmeztetem, még abba lehet hagyni, még sutba lehet dobni az újságot, még be lehet kapcsolni a tévét, még annyi mindent lehet. De ha mégis... Ahol ezeket a sorokat rovom a képernyőre, ez egy kész diliház. Az ne tévesszen meg senkit, hogy az épület homlokára az van írva, hogy szerkesztőség. Ez csak, ahogy mondani szokták, a kóbor apácák, azaz a kóbor olvasók kicselezésére való. De bent, a falak között, hamisítatlan idill fogadja az érkezőt. Köszönés helyett, már a folyosón ilyesmit mormolunk magunknak és egymásnak, na újra itt vagyunk, a diliházban. De nem sok idő marad az elmélkedésre, mert — mint minden rendes helyen — itt is a reggeli vizittel kezdődik a nap, amit szemérmesen lapindító értekezletnek nevezünk. Itt dől el, vagy kellene eldőlnie, mit olvashat másnap. harmadnap a jámbor olvasó a lapban. A főorvos mellett asszisztáló osztályos orvos, akit ugyancsak megtévesztésből, szerkesztőnek neveznek, elkezdi kitaposni a kollégákból a másnapi cikk-, riport-, interiú-. tudósításadnoot. bár belül nem készülnek él azok a bizonyos cikkek, riportok... De kár volt emlegetnie az elektrosokkot, mert úgy látszik a technika is érzékeny, sértődékeny, s mire vége a vizitnek, ülnénk az elektronikus szövegszerkesztő elé, lefaPáll Géza Kész diliház jól tudja, ez gyakran reménytelenfáradozás. Jó esetben is a szerkesztőség fele kimenőn, azaz szabadságon van, a másik fele vajúdik, vagy vele vajúdnak. így aztán a szerkesztő nagymonológja tölti be a termet, hogy mit is várna a másnapi lapba, mert különben nem lesz holnap újság. Ez egy kis derűt, bizakodást csal az arcokra, ékelődő mondatok hangzanak el arról, hogy az olvasó milyen hálás lenne, ha legalább egy nap megkímélnénk őt, de a főszerkesztő — főorvos hamar véget vet az oktalan viháncolásnak. Kilátásba helyezi a legdrasztiku- sabb kezelési módokat, mint az elektrosokk, ha egy órán gyott az egész rendszer. Nem a társadalmi, a szerkesztőségi rendszer, s órákig megmakacsolja magát, míg végül hajlandó engedelmeskedni, s befogadni megfáradt, kiüresedett kollégáink írásnak álcázott erőlködéseit. De ez még nem minden. Ezután jönnek az olyan társasjátékok, természetesen gyógyító terápia gyanánt, amelyek kezdő mondata leginkább úgy hangzik, mi a főcím komámasszony, vagy éppen komámuram, hová tűntek a fényképek. Ki ette meg az alcímeket, hol kóborolnak a blikkfangok, amiket a rikkancs kiabálhat az utcán a lapot árulva. S egyáltalán hová a fenébe tegye az osztályos orvos, illetve szerkesztő azt a sok végtelenül hosszú, végtelenül unalmas, végtelenül olvashatatlan cikket, amit a jámbor olvasónak szánunk, az Isten bocsássa meg a vétkeinket... Meg is lennénk mi ebben a szerkesztőségnek álcázott diliházban... Csak ne kellene folyton újságot írni, szerkeszteni. Valami védekezést előbb-utóbb ki kell találnunk. Addig viszont, ha belepusztul is az olvasó, akkor is azt fogja kapni, amit mi akarunk, azaz mi írunk. Az is lehet ez a végleges megoldás, önmagunknak írjuk és szerkesztjük a lapot, s így magunk is olvassuk. Tehát hálás olvasói lehetünk önmagunknak, leginkább az osztályos orvosnak, aki mindezt megrendezte. jji gyébként is gondoljunk J—j bele, nem lehet az újság feladata állandó jelleggel újsággal traktálni az embereket, mikor tulajdonképpen — mióta az ember létezik — minden ismétlődik. Alig van új a nap alatt. Ja, ezt már valaki előttem is mondta... Szabó Pál a megyei kórház rendésze mesélte: — December 24-én reggel 8 órakor három nő és egy férfi a kapufélfát majd kiverve érkezett a Jósa András kórház főbejáratához. Gyanakodva néztem, vajon ki üldözi, vagy lökdösi őket? Miután meggyőződtem róla, nem történik a személyük elleni bűncselekmény, megkérdeztem, hová mennek(?), annál inkább, mivel a látogatási időhöz még két óra hibádzik. — A szü...ülészetreee, hukk — válaszolták. Ekkor láttam és éreztem: a zajos, nagy rössel való érkezésük egy furcsa hajtóanyag, tetemes mennyiségű kisüsti pálinka elfogyasztásával van összefüggésben. Az arcukról, ruházatukról az is látszott: a piás- ságuk szinte mindennapos, vagyis az nem csupán a baba születése fölötti örömüknek tudható be. — Hölgyeim, így nehezen fognak oda találni — próbáltam őket rávenni egy kis pihésre, miközben hol a falat, hol egymást támogatták. Ekkor az egyik tökrészeg nő hiún felkapta a fejét, s azt mondta: — U...gy beee...szé..él velünkkk, mi...inthhaaa, rééé- ..észeegeekk leee..nnénk... Ezután arra gondoltam, de jó, hogy a szegény csecsemő még mit sem tud a világról, különben elbújna derék látogatói elől. W^decmjerSL Nábrádi Lajos
