Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
A TARTALOMBÓL:________________ • A Rekordok könyvébe illik • Baklövés az erdőben • Optimista nyilatkozatok • Körbefutja a Földet j± Fordul a Föld z esztendő utol- só napjához kö- % /I zeledve rend- szerint számba ar veszem: történt-e velem olyasmi abban az évben, ami addig nem, és ha történt, mennyire méltó arra, hogy — csak úgy magam előtt — .jelentősnek” nevezzem. Kevésszer léptem át úgy az óévből az újba, hogy elégedetlenségre lett volna okom. Lehet, hogy optimista természet vagyok, vagy a szerencsecsillagommal jártam jól? A tavalyi kis privát csúcsomra már nem is emlékszem. Az ideit viszont bizonyos okokból, melyekre a későbbiekben térek vissza, megosztom a kedves olvasóval. Egyhuzamban tizenegy és fél órát töltöttem a levegőben Frankfurttól Los Ange- lesig repülve. Máskor is megtettem már ezt az utat, de mindig csak átszállásokkal. Irdatlanul hosszú idő. Viszont aki ezt kibírja, az —jó idő esetén — látja a Németalföldet, Nagy Britannia felső csücskén búcsúzik el az Óvilágtól, futó pillantást vet Izlandra, Grönland partjainál elé tárulnak a Ti- tanicot elpusztító jéghegyek, az Északi-sarktól csak egy kőhajításnyira száll el... Nem is sorolom. A lényeg az, hogy délután kettőkor felszálltam, és ugyanazon délután háromnegyed négykor landoltam az Újvilág túlsó partján. Aki most azt gondolja, hogy nem tudok számolni, annak elárulom: közben kilenc időzónát gyűrtünk magunk alá. Kicsit Kolumbusznak, kicsit Gagarinnak érzi magát az ember, ha átrepüli a világot, és egy kicsit kicsinek, amikor hazajön. Évek óta motoszkál bennem valami, egy jó hasonlatot keresgettem hazai viszonyainkra. Helyben járás? Nem jó... Még akkor sem, ha hajlok a kompromisszumra: minden hasonlat sántít egy kicsit. Ez nagyon sántít. Szalmacsép- lés? Ez sem jó. Felnőtt két nemzedék, amelynek a csép- lésről nem az jut eszébe, amit az én apám, nagyapám egy-egy rekkenő júliusban végigélt. Aztán morzsolgat- tam magamban egy másik mondatot: haladunk, haladgatunk, de alig jutunk valamire. Ezzel sem voltam elégedett. A megfelelő hasonlat ezen a bizonyos véget érni nem akaró repülőút befejező órájában jutott eszembe: repülünk egy fél napja, miközben az otthoni időszámítás szerint csak két óra telt el. Hiába száguldunk, ha közben fordul alattunk a Föld. Évtizedekre való történelem történt meg velünk a mögöttünk hagyott néhány esztendő alatt. Akkor is ijesztő az eltelt és a megélt idő közötti különbség, ha nem a rendszerváltás óta eltelt időszakot vizsgáljuk. És ne csak azt vegyük, mert történelmünk egy kicsit annak előtte vett fordulatot. Ha elsoroltam ama repülés alatt szemügyre vett tájakat, nem árt egy futó leltárt felvenni, mit hagytunk időben magunk mögött. Ellentétben a szocializmust „komolyabban vevő” országok társadalmaival, mi már majdnem kész polgárként pályázhattunk belépőért a világ polgári társadalmainak körébe. Kivívtuk a világ csodálatát — de aztán eltelt az a bizonyos három nap. Pártosodás, átmentés, szabad választás, szilárd politikai struktúra. Lendület, lelkesedés, eufória. Mint a jó diák, úgy gyűrtünk magunk alá több osztályt egy esztendő alatt. Szálltunk, repültünk, de közben fordult alattunk a Föld. Ellentétben az én példának felhozott repülőutammal, mi nem a korlátlan lehetőségek hazájában landoltunk, hanem saját valóságunk göröngyös földjén. Valami elromlott. Valami nem jó... Ha társadalmi szinten gondolom végig, hogy történt-e velünk olyasmi ebben az esztendőben, ami eddig nem, és .jelentősnek” mondható, zavarban vagyok. A régi rendszer vára bástyánként dőlögetett, volt mit számba venni. Az új ugyanilyen látványosan kezdett kinőni a földből, a romokból. A hatpárti egyezség, a köztársaság kikiáltása, az új parlament, a koalíció megalakulása, az igen, az valami. De miről emlékezzünk majd 1992-re? Tegyünk úgy, mint én a magam kis privát szférájában? Ha már nem volt semmi jelentős, hát nevezzünk ld valamit annak? Nem fanyalgok én, kérem. Miattam és azok miatt, akik hasonlóképpen ítélik meg dolgaikat, kár volna a Kelet- Magyarország költségvetését a Minisztertanács fejlesztésébe sorolni. (Nem is lehetne, mivel ezt a lapot nem a kormány pénzeli.) De hát én keveslem az infláció csökkenésének ütemét, so- kallom a munkanélküliek számát, lassúnak tartom a privatizáció ütemét, és nem nyugtat meg, hogy „intézkedések születnek” a bűnözés visszaszorítására. Itt forgatom a nyelvemen a kifejezést: megtört az ütem. Mondjam, ne mondjam? írjam, ne írjam? Talán túlzás... A társadalmi átalakulás lendülete mindenesetre nem a régi, és nem is az, amire számítottunk. Lassan széttöredezik az a kép, ami a választások után kirajzolódott a magyar politika horizontján. A parlament tagjainak jelentős része nem érzi jól magát azon a helyen, ahová két éve került. Átütések, pártütések és különféle szégyenteljes hercehurcák zajlanak ország és világ szeme előtt. Talán, ha nem volna annyira biztos az a szék az Országházban, meggondolnák választottjaink, mit csinálnak. Miután azonban biztosak lehetnek afelől, hogy a választásig nem mozdíthatók el, mintha az indokoltnál kisebb volna a félelemérzetük. A demokrácia nagyon drága dolog, és vele együtt a parlamentarizmus is. Kár az időt nem arra fordítani, ami valóban sürget. Márpedig a gazdaság átalakulásának engedése nagyon sürget. Szándékosan nem azt írtam, hogy „átalakítása”, mivel egyszer a mai idők kezdetén már kinyilatkoztattuk, hogy a kézi vezérlésről leteszünk. Ennek ellenére csigalassú- ságú a privatizáció. Egyszer egy nem magyar közgazdásztól azt hallottam, hogy a szocializmus az irigység, a kapitalizmus a kapzsiság gazdasága. A cinizmustól áthatott akasztófahumornak megvan a maga magva. Ugyanebből az alapállásból mai viszonyainkra azt alkalmazhatná, hogy mindegy, ha lopás és csalás útján is, csak kerüljenek már magántulajdonba a termelési eszközök. Ha azonban' az illető a felületes benyomások után alaposabban tanulmányozná a magyar helyzetet, azt látná, hogy a becsületes módon megszerzett tulajdon sem működik hatékonyan, mert a tőkemegtérülés nem éri el a bankkamatot. Nem éppen divatos, de legalább pragmatikus ideológia ma azt mondani, hogy a tét határozza meg a tudatot, de nem lehet nem látni: a nélkülöző milliók nehezen fognak felsorakozni azok mögé, akik már sínen vannak. Márpedig alig több mint egy év múlva ők válnak főszereplővé, mint választók. Engem nagyön meglep, hogy a politika főszereplőit mennyire hidegen hagyja a rohamosan közeledő megmérettetés. Azért nem mindegyikük volt annyira ügyes, hogy meggyökerezzen azon a helyen, ahová két éve segítette őket a választók bizalma vagy a lista kényelme. Én attól tartok, hogy jövő ilyenkor már nem lesz gondom feljegyezni 1993 „leg”- jét. Félek, hogy már a dandárjában leszünk egy otromba választási kampánynak. Ha nem hozzák előre... Ha nem halasztják el valami jogi csűrcsavarral. Különben — ha már a következő esztendőnél tartok — nem bánnám, ha jövőre sem lenne „leg”. Belenyugodnék abba, hogy lassan, de biztosan ellenkező irányt vesznek a tendenciák. Vagy éppen megállna a romlás irányzata. Ne növekedjen az infláció, hanem tíz körül maradjon. Ne legyen több munkanélküli, a magánszektor valóban múlja felül végre az államit! Nem látványosan, hanem tartós irányzat jellegével. Úgy érzem, ez benne van a magyar gazdaságban. Létérdekünk, hogy szilárd maradjon gazdaságunk és társadalmunk. A Nyugat jóindulatát egy percig sem szabad figyelmen kívül hagyni, és a legkevésbé kétségbe vonni, de ehhez arculatunkat nem szabad tovább rombolni. Ma, amikor a környező országokban zajló változások alig prognosztizálhatók, meg kell tartanunk az „egy szilárd pont a térségben” imázst. Ok különben e nélkül is megvannak. Engem megdöbbentett, hogy Amerikát mennyire nem érdekli Magyarország sorsa. Sőt, Európáé sem. Az átlag amerikainak nem jelentünk többet, mint nekünk egy Paraguay szülötte délamerikai. Az amerikai kormányzat pedig legkevésbé az átlag Amerikával mer ujjat húzni. Nyugat-Európát pedig vehetjük úgy, hogy biztonságpolitikai tényező vagyunk számára. Mint mondjuk, a török időkben. Akkoriban a végeredmény szempontjából közömbös volt, hogy a keleti, vagy a nyugati határunknál áll meg az oszmán hódítás. Miért volna ez ma másként? olnap 1993, / ma pedig 9 Szilveszter ßM napja, a vi- ar dámságé és a gondtalanságé. Én meg itt szomorítom a kedves olvasót gyomortájéki szorítást okozó gondolataimmal. Nézzék el nekem, kérem. Mikor e sorokat olvassák, már nekem is szilveszter lesz a szilveszter, és talán magam is csodálkozni fogok magamon. Ha mégis szöget ütött fejükbe, amit olvastak, akkor hessegessék el maguktól úgy, mint én ama „leg” repülőutamon az aggodalmat: amikor viharba kerültünk és a szárny vége úgy csapkodott, mint idelent a verébé, neves főrendünk címerjelmondatát idézgettem magamban. Fluctuat, nec mergitur. Azaz „hánykolódik, de nem süllyed el.” Albrecht Dürer: Szent Mihály legyőzi a sárkányt (részlet)