Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-24 / 303. szám

ZKgneszánsz

(Madonnáig

A Szent család (Firenze, Uffizi) általában Doni tondó néven ismert, mert Michelangelo Agnolo Doni és Maddale- na Strozzi esküvőjére festette. Az alakok plaszticitásának fölfokozottsága és az újfajta csoportkompozíció arról tanúskodik, hogy a művész milyen szenvedélyesen törekedett a talán leghagyományosabb keresztény téma megújítására

A Madonna del Granduca (A nagyherceg Madonnája; Firenze, Palazzo Pitti) egyik legszebb változata Raffaello Máriát gyermekével ábrázoló képeinek. Figyelemre méltó a kép alkotóelemeinek egyensúlya. Leonardo hatásáról tanúskodik a színárnyalatok végtelen fokozatossága

Madonna a gyermekekkel (Róma, Galleria Borghesse), Giambattista Cima da Conegliano műve. Békés, nyugodt, kiegyensúlyozott kompozíció. Az idilli, szelíd táj, amit mintha csak valami távoli fény sugározna be, a béke nyugalmát árasztja

Birtalan Ferenc: KR. E.

szemünkre fiáíyogosodiícaz este hetvenkét óra még és megszüíetne

zúduC a hó nyögne Ifa kertek, hová menekülhet akit Isten vert meg

pedig a ma aztán a hoínap az úton a ‘Királyok, már bandukolnak,

áídott [esz ki hordja Őt az asszony

de (eszünkbe mi

hogy a [Fia megválthasson

Névsor a 63. dobozban

Nyíregyházi karácsony, 1944

Fazekas Árpád

Negyvennyolc évvel ezelőtti karácsonyra emlékezem. Még messze volt Jézus születésének szent ünnepe, sőt az advent is, de már a szeptember

6-án 10 órakor végrehajtott angolszász terrorbombázás (csak ekkor 126 ember halt meg) után lehetett sejteni, hogy ez évben sem lesz boldog karácsony Nyíregyházán. Azt a borzalmat azonban, ami rövidesen bekövetkezett, senki sem gondolta volna előre.

Nem volt elég ugyanis a II. világháború eddigi pusztítása, az ismétlődő szőnyegbombázás, a napokig tartó nyíregyházi utcai harc; az utóbbi befejeződése, azaz a város „felszabadulása” után két nappal, 1944. november 2-án még bekövetkezett a legszörnyűbb csapás: 2300 civil férfi szovjet fegyveresek általi összesze- dése és a szinte biztos halálba való elhurcolása is.

Még a rendszerváltás kezdetén, 1989. februárjában megválasztottak a nyíregyházi II. Világháborús Emlékmű Alapítvány kuratóriuma elnökének, s ezen társadalmi megbízatásnak megfelelően másodnaponként bejártam a Hazafias Népfront által rendelkezésre bocsátott irodánkba. Főleg a lakosság igényelte, sőt már követelte hozzátartozóik emlékének mielőbbi megörökítését, s egyre többen személyesen is megkerestek javaslataikkal ez ügyben. Bámulatos volt számomra, hogy az asszonyok zöme mindig az elhurcolásról beszélt. Nagyon sokan és ugyanazt a „történetet” adták elő. Ekkor jöttem rá, hogy milyen hézagosán ismertem éppen Nyíregyháza közelmúltjának igazi eseményeit.

De miként lehetne hivatalosan is bizonyítani az elhurcolás tényét, s megállapítani az elhurcoltak számát? Az utóbbi részünkre különösen fontos lett, mert enélkül nem tudtuk volna megállapítani nyíregyháza város II. világháborús áldozatainak a valódi mértékét.

Ezután a megyei levéltárban

próbáltam hivatalos bizonyítékokat szerezni. Megkértem a kutatási engedélyt, s 1989. június 8-ától kezdve naponta bejártam adatokat gyűjteni. Rengeteg okmányt kértem ki és néztem át, míg végül 1989. június 20-án rám mosolygott a kutatói szerencse. Ugyanis ekkor az 1452/1945 jelzetű és „Debrecenbe elhurcolt MAV- alkalmazottak illetménye” tárgyú iratcsomóban találtam egy kis cédulát a következő feljegyzéssel: „a névsor a 63. dobozban található, 1971. Bodnár”. Örömöm csak átmeneti volt és egyre mélységesebb szomorúsággal vehettem kézbe egymás után az 55 darab (!) és 60x42 cm méretű rovatos ívet, amely összesen 1184 Nyíregyházáról 1944. november 2-án elhurcolt civil férfi 19 féle(!) adatát tartalmazta. A nyomdai előállítású ívek felirata: „A szovjet katonaság által Nyíregyházáról elszállított magyar állampolgárok névsora". Na, nem mind a 2300 halálba hurcolt adata, hanem „csak” azoké, akik ezen időrendben legutolsó névsor összeállításakor vagyis az esemény után 16 hónap múlva(!) még feltehetően éltek. Az alakoskodó szovjetek ugyanis mindig újabb és újabb, még nehezebben beszerezhető adatokat követeltek a magyar köz- igazgatástól, s legutóbb már a neveket ábécérendben kérték (ezt a városi tanács sohasem tudta teljesíteni). Különben a hozzátartozók lassan-lassan nem látták már értelmét a megismétlődő adatszolgáltatásoknak.

Az elhurcolást követő néhány nap után megmutatkozott, hogy a kenyérkereső férfiak rendkívüli módon hiányoztak az ellátatlanul maradt 1620 feleség és közel 4000 gyermek számára. Sohasem tapasztalt szociális nehézség keletkezett. Ugyanis ekkor még voltak valódi nagycsaládok Nyíregyházán: 11 gyermeke volt például Varga Gyula Örökösföld II. alatti földművesnek és 10-10 gyermeke volt 4 elhurcoltnak (Jósvai János, lakatossegéd, Örökösföld II; Balogh Sándor, kosárfonó, Örökösföld I; Gerda János, napszámos, Örökösföld I. és Füle János napszámos, Örökösföld IV.) is.

Összeállt mintegy 150 asz- szony és a megyeháza előtt tüntettek, majd a főispánhoz is berontottak. A családanyák félelmet és tekintélyt nem ismerő, elemi erejű fellépése végül is eredményre vezetett, mert 1945 I. félévében megszerveződött a városházán a rendszeres segélyezésük. Addig esetenként és írásos kérelemre kaptak 1-2 q tűzifát, meg némi pénzt. Az elhurcoltak között volt mintegy 430 vasutas is, azonban a MÁV eleinte nem volt hajlandó (illetve nem volt képes) még segélyezni sem az elhurcoltak hozzátartozóit. Volt olyan munkahely, amely fél fizetést juttatott a nélkülöző családoknak. Tény, hogy az erkölcsi állapotok lezüllöttek, különösen az ONCSA-telep (Család utca) környékén.

Nyíregyházán tehát 1944 karácsonyán a félelem, a rettenet uralkodott, s a családok zöme csonka volt. Emellett hideg volt a legtöbb lakás, és alig volt ennivaló. Kivételnek számított Tóth Imre 35 éves, Nyíregyháza, Lőcse u. 11. sz. alatti géplakatos, akit ugyan elhurcoltak, de 1944 karácsonyán felesége és legnagyobbik leánya meglátogatott a debreceni Pavilon laktanyában. Erre az akkor 11 éves kisleány (ma: dr. Tóth Ilona közgazdász) így emlékezik vissza: „Karácsony másnapján kaptunk engedélyt a látogatásra, mert jól emlékszem, hogy vittem Édesapámnak karácsonyi ajándékul egy református énekeskönyvet.” .

Isteni csoda, hogy ez a nyíregyházi romváros és testileg- lelkileg kifosztott maradék lakossága 1944 karácsonya után még újraépülhetett, illetve talpra tudott állni. A mai és másféle nehézségek közepette merítsünk erőt ebből a 48 évvel ezelőtti életösztönből és élniakarásból!

gyermekei vagyunk

évben újra és újra. Régen a rokonszenvébe fogadta azt, aki meghalt a kereszten és ha szóba hozzák előtte a Golgotán történeteket, szívből restelkedik. „Csak félreértésből tehették vele, hiszen mindnyájan az Örökkévaló gyermekei vagyunk!" — sajnálkozza és ebben mindig egyetértésre jut a más vallásúakkal.

Miközben töprengett, a lovacskák elérték az első házat. Csengő nélkül suhantak, hogy ne figyeljenek fel a gyermekek. Az első háznál egy kicsi fát kell letenni, szó nélkül beejteni a kerítésen. Sikerült is. a zöld fácska úgy állt meg a hóban, mintha ott nőtt volna.

'A második fát, egy nagyobbacskát, Varga Péter udvarába állította. Már rántotta éppen a gyeplőt, hogy tovább hajt, de a tornácról rászólt Vargáné.

—Samu bácsi jöjjön be egy kicsit, itt már nagyok a gyerekek, nem kell titkolni előttük a fát.

A fuvaros leszállt a bakról, betakarta pokróccal a lovacskáit és bement. A fia ott maradt kint, mert őt nem hívták.

— Ugye fázik, Samu bácsi? Adok egy korty’ körtepálinkát, igya meg — kínálta az asz- szony.

— Hát, ha ad...

■— Van itt jó húsos szalonna, megkóstolja Samu bácsi?

— De hát én... — szabadkozott volna a fuvaros, de az asz- szony nem adott neki időt rá.

— Csak azért kínálom, mert emlékszem, hogy tavaly is megkóstolta — biztatta Vargáné tudva, hogy zsidónak tiltott olyasmit enni, ami disznóhúsból való.

— Csak azért fogadom el, hogy meg ne haragudjon...— mondta a fuvaros olyan hangon, mintha nagy sértést kerülne el azzal, hogy elfogadja a kínálást.

Az ostorkáját az ajtó sarkához állította, leült a gyalogszékre és kevés szó közt megeszegette a kenyér-szalonnát, ahogy minden évben szokta karácsony előtt.

— Hát a fia? Vigyen neki, adok — biztatta az asszony.

— Azt nem tehetem ...a gyereknek gyanítania sem szabad, hogy én tudom, ő megeszi -— szabadkozott csendesen, aztán topogott egy kicsit és közben az őst or kár a esett a tekintete.

— Tessék várni... majd beküldőm az ostorért... — talált megoldást és elköszönt.

Kint megállt a szán oldalánál, kereste az ostort. Úgy tett, mintha bosszankodna a feledékenységén és küldte be a fiát az ostorért.

■— Mich, iszol egy korty jó pálinkát, eszel szalonnát? — kérdezte Vargáné, amint a legény belépett.

Micu kinézett az ablakon át a szánkóra, a letakart lovacskákra. látta azt is, hogy az apja már elszánta magát a várakozásra és nyugodtan maga elé tekintve ül a bakon.

— Tessék adni, megeszem... az is melegít... csak az apám meg ne tudja — mondta sóhaj- tásszerűen. — Mert az én jó apám ebben óhitű, áldja meg

az Örökkévaló... Keményen tartja magát az ilyen hideg időben is... De talán nem hányja majd a szemére az Örökkévaló az Éden kapujában, hogy „Wolf Samu, te nem léphetsz be, mert tréflit evett a fiad...” — mondta biztatva magát, mielőtt szájába tette volna az első falatot.

Miután a kenyér-szalonnát megette, megemelve a sapkáját, köszönt és vitte az ostorkát ki a szánkóhoz. Vargáné kísérte a tornácig.

Az öreg fuvaros megköny- nyebülten fogadta.

— Nem kell megmondani a te atyádnak, ha fázol? — kérdezte szelíd szemrehányással. — De legalább most megmelegedtél egy kicsit te is — tette hozzá megbocsátón.

A fiú bólintott és levette a lovacskákról a takarókat. Felült az apja mellé. Az öreg megrántotta a gyeplőt, a lovacskák nekiiramodtak és vitték. a szánkóval a zöld fenyőhalmot. mintha az örökkévalóságig meg sem akarnának állni vele.

A tivadari református templom

KpUTII'.A JOZSEP rajza