Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
Citeraszó a Papp családban * „Mindenkinek ilyen életet kívánok” Ernyőt az emberek fölé „Világítótorony” a Barthatanyán A SZERZŐ FELVÉTELE Dankó Mihály Újfehértó (KM) — Talán csak az idegen lepődik meg, ha esténként Papp Györ- gyék újfehértói lakása előtt vezet az útja, és hangos ci- tera-, valamint énekszót hall kiszűrődni. A szomszédok, az ismerősök már megszokták, ilyenkor „örömzenél” a család. — így egész az életünk — fogad Éva asszony rövid bemutatkozás után. — Nagy változást hozott nálunk a zene. Felvidítja, felfrissíti az embert. Három éve kapcsolódtunk be a helyi Rozmaring citeraegyüttes munkájába. Ma a férjem, két fiam — a 15 éves György és a 14 éves Tamás — valamint a 11 éves Éva lányom citeráznak, jómagam pedig énekelek a csoportban. A másfél éves Eszterke pedig táncol — természetesen csak a próbákon. Korábban nem zenéltek Meglepő, de korábban senki nem foglalkozott zenével a családban. Az egyik rokon kisfiú kezdett eljárni az együttesbe citerázni, s a Papp gyerekek tőle lesték el a tudományt. Kiderült, nem is olyan tehetségtelenek, később ennek hatására az édesapa és a kislánya is bekapcsolódott. Diósi Józsi bácsi faragott nekik egy-egy hangszert. Nagyon megszerették a zenét. Ezután már ők is eljártak a Kurucz Miklós vezette csoport próbáira. — Számunkra a vasárnap többszörösen ünnep — folytatja a háziasszony. — Ilyenkor egész nap együtt van a család, közösen megyünk délelőtt gyakorolni, majd a templomba. S ha ügyeskedem, már délre az ebéd is kész. Különben, ha az ember akarja, jut idő. Nem igaz, hogy pénzkérdés minden. Mi nagyon boldogok vagyunk, s ebben nagy szerepe van a zenének, a népdalnak is. Ha valami szomorúság ér bennünket, vagy örülünk, mindig rátalálunk arra a dallamra, ami segít elviselni a nehézséget, kifejezi jó kedvünket. A férj, György, csendes, szótlan férfi. Sokan meglepődtek az első hazai szereplésekor: „Jé, a Papp Gyuri tud citerázni?!” Civilben a SZÁÉV villanyszerelője, s nagyon elfoglalt, nem hiába, egy hattagú család gondjai nyomják a vállát. A kis Gyuri gimnáziumban tanul, szívesen gitározik is, neki komoly tervei vannak a zenével. Tomi péknek készül. Évike is nagyon tehetséges. S az igazi „ötöstalálat” Eszter. Ő Éva asszony minden percét betölti, aki most az aprósággal gyesen van. Egy rangban a felnőttekkel — Nem mondom, hogy nálunk egyáltalán nincs probléma — fejti ki a feleség, — de jut idő megbeszélni. A gyerekek épp olyan egyenrangúak, mint a felnőttek, elmondhatják a véleményüket. Mégsem beszélnek vissza, megértik, ha nehezebb anyagi helyzetbe kerülünk. Megbecsülik, amit elértünk, mert mi is, mint sok fiatal, a két kezünkkel teremtettünk meg mindent. A legnagyobb örömük egyike, amikor fellépésre megy a család, bár nem kis dolog a szép fehér ingeket, ruhákat előkészíteni. Ilyenkor a közösség, az „együttlét” kibővül a zenekar tagjaival. Jól összeforrott kis társaság — mondják róluk. S csak ők tudják, ettől sokkal több: mint egy nagy család, olyan a 14 tagot számláló Rozmaring együttes. Az együtténeklés, a fellépésék még csak erősítik az összetartozást. Az idén is voltak Tatabányán az ART ’92 kulturális fesztiválon, a tarpai népzenei fesztiválon, műsort adtak Göncz Árpád tiszteletére. Sokszor nem is a zsűri értékelése a fontos, inkább a közönség reagálása: a taps, a mosoly, a gyerekeknek egy gratuláció, egy simogatás, ez az, ami minden díjnál többet ér. Bár az is tény, van még mit tanulni. Személyiségformáló szerep A kívülállónak talán kicsit szokatlanok Pappék. Ritka, hogy a zene ilyen komoly személyiségformáló szerepet kapjon egy família életében. Itt nem a kotta, a hangszer az úr, a bensőből tör fel a tiszta érzés, amit a népdal csak megerősít. Az az egyszerű asz- szony, aki végzettsége szerint cipőfelsőrész-készítő és kényszerből a szövőgyárban dolgozott, megtalálta a titkot a boldogsághoz. Vallja is: mindenkinek kívánom, hogy ilyen élete legyen. zony-Barthatanya (KM — GB) — Mikuláskor avatták fel ünnepélyes keretek között, százak részvételével azt a csodálatos közösségi házat, amely gomba mód nőtt ki néhány hónap alatt a Nyír- pazony és Oros alatti lankás szántóföldek, akácerdők rej- tekén meghúzódó Barthatanyán, a hajdani dohánypajta helyén. A karbantartott dűlőúton a tanya irányába autózó számára váratlanul bukkan elő a természeti környezetből fehéren kiemelkedő, formáiban — tán nem is véletlenül — leginkább egy templomot idéző épület. Az avatásra érkezettek parkoló gépkocsijainak tömege láttán ugyan kicsit meglepődik a jövevény, ám az épületet megtöltő, ünnneplőbe öltözött vendégek barátságosan csöndes visszafogottsága hamar eloszlatja a zsúfoltságérzetet. Énekkari művekkel, szavalatokkal, muzsikával tarkított ünnepi műsor és sok-sok harapnivaló köszönti a számos segítő, dolgos kéz által hihetetlen ütemben felépített házat, valamint a munkában és adakozásban részt vállalt embereket. A ház üvegezett tornya alatti hatalmas aulában felállított színpadon két műsorszám között valaki felolvassa Göncz Árpád köztársasági elnök ebből az alkalomból írt köszöntő levelét. Az elhangzó mondatokból az ide csöppent vendég is közelebb juthat ennek a nem mindennapos Bart- hatanyai közösségnek a megismeréséhez: „Tisztelt Alapítvány Tevők! Kedves Barátaim! Megnyugtató hazánk jövőjére nézve, hogy a szociális gondolkodás és gondoskodás halványulásá- nak, a legönösebb önzések éledésének — remélhetőleg csak átmeneti — korszakában egy emberi, baráti közösség öregeket, elhagyottakat, elesetteket, a társadalom perifériájára szorultakat istápol.”... De hát miként épült ez a közösségi ház? Kik ezek az emberek, akik mások boldogulásáért ennyit tesznek? A választ, az egyik legilletékesebb, Demjanovich Emil, A Nyírség Jóléti Szolgálat Alapítvány ügyvezető igazgatója igyekszik megadni, akivel egy csöndes „sajtószobában” ülünk le beszélgetni az ünnepség közben. — A Jóléti Szolgálat a Szociális Hálózatok Fejlesztéséért nevű alapítvány, amelyet a Népjóléti Minisztérium alapított, 1991 októberében pályázatot hirdetett helyi alapítványok létrehozására — kezdi a közepe táján a történetet a jó svádájú férfi — ezt egy olyan nyíregyházi közösség pályázta meg, amelyik itt a tanyán is, már évek óta folytat karitatív tevékenységet. Száz pályamunkából végül tizenkettőt fogadtak el, köztük a miénket is. A bíráló bizottság az elérhető legmagasabb összeget, 15 millió forintot ítélt meg a programunkra, amit végül is az Európai Közösség Phare- programjától kapunk meg félévente, négy részletben. A pénz felhasználását, az alapítvány működését folyamatosan és szigorúan ellenőrzik is Brüsszelből. Legutóbb például betoppant egy hindu származású, angol közgazdász és megvizsgálta a könyvelésünket. Természetesen mindent rendben talált és elégedetten távozott. A tizenötmilliót „érő” programban, a teljes kiépítés Idejére a nyíregyháziak 30-40 munkanélküli ember foglalkoztatását vállalták. A támogatási pénz első részletéből pillanatok alatt kellett egy olyan vállalkozást létrehozni, amely képes a pályázatban is ígért, megfelelő számú munkanélküli eltartására. — Mi más lehetett volna egy azonnal beindítható vállalkozás, mint a mezőgazdasági termelés? — teszi föl szinte magának is újra a kérdést az ügyvezető igazgató. — Rendelkezésünkre álltak ugyanis bizonyos földterületek. Egyrészt az a 2 hektár, ami az alapítvány tulajdonában van, másrészt pedig azok a földek, amelyet az alapító közösség tagjai, mint a Bartha testvérek, adtak át nekünk bérletbe. A koncepcióba a tám- rendszeres uborkatermesztés illett bele a legjobban, hisz intenzív, sok embernek munkát adó kultúra. Az idei első, csonka évben kiválóan sikerült az uborka, köszönhetően a csepegtető öntözéses rendszernek. Épp ilyen lesz az a szuperintenzív, holland szisztéma szerint telepített almaültetvény is, amelyhez már itt van a tanyán „eliskolázva” 16 ezer vírusmentes csemete a ma keresett legújabb fajtákból. Tavasszal kiültetjük 6 hektár területre, és két év múlva már terem is. Az alapítvány a vállalkozások jövedelmét most is, ezután is visszaforgatja a jóléti programba. Szeretnének mind több munkanélkülit foglalkoztatni, mind kiterjedtebb szociális tevékenységet végezni. Szándékaik szerint, a legkiszolgáltatottabbak feje fölé emelt „ernyőt”, ahogy a bevételeik engedik, egyre nagyobbra lenne jó nyitni, hogy minél többen húzódhassanak meg alatta. * — A közösségi ház is azért létesült az alapítványt támogató egyéni adományokból, önkéntes munkával, hogy ez a nagy közösség kulturált körülmények között tudjon együtt lenni az ünnepein. A július közepén kezdett munkának ez még csak az első üteme volt. Az ezután következő második szakaszban menedékszállásokat fogunk kialakítani az épület emeletén, ahol minigarzon színvonalú lakrészekben helyezhetünk el rászorulókat. Az első lehetőségünk szerint a GYIVI-ből már átvettünk három, ott már túlkorosnak számító fiatalt. Ám ezenkívül is számos esetben igyekszünk segítséget nyújtani a hátrányos helyzetű embereknek, amelyben együttműködünk az egyesített szociális intézménnyel, a nyugdíjasok klubjával, a családsegítő központtal és a nyíregyházi önkormányzat szociális és egészségügyi bizottságával. Nemrégen egy külön számlát nyitottunk a Nyírségi Jószolgálati Alapítvány a testi és szellemi fogyatékosok támogatására megjelöléssel. Sorolta volna még az ügyvezető igazgató a megvalósításhoz közel-, s távolabb álló terveket, de kedves kötelesség szólította, újabb ismert vendégek érkeztek. A gyors búcsút követően, amikor még egyszer körbesétáltam a házat. Néhány percre elidőzve a jótszAémél, ahol a Mikulás érkezéséig önfeledten szórakozott a gyerekhad, még visszacsengtek az elnöki levél gondolatai: „A nyíregyházi Barthatanyán most megnyíló közösségi házuk a magyar vidék újjászületésének egyik világítótornya lehet, ha az a tartalom tölti meg, amellyel azt megtölteni szándékoznak... Olyan tett ez, amelyik a magyar vidék modernizációját a társadalmi feszültségek enyhítésével valósítja meg. Ez nemcsak figyelmet, hanem köszönetét is érdemel. Társadalmunk egészének figyelmét és köszönetét.” Együtt a családi zenekar Dúsa Lajos: A KISDED Már megint kik kapaszkodnak kicsi Urunk réklijebe? Százszor is háromkirályok, ezerszer is pásztorrablók, csak jönnek — s mit számít nékik az újszülött gyöngesége? Kalmár szívja rongyhitűek tolongnak Új-Betlehemben, csak magukért, sosem érte... Ám kinek ádventje csöndes, kétellyel telt, nyomorral vert, kinek testén új az ócska, s minden javak maradéka — silány vége — jut kezére; ki maga is kisded-forma, ki rejtőzik — mint pólyába országos nagy szégyenébe, annak nem kell égi jel sem, annak szent minden estéje. O segíti e világra minden idők kis Jézusát: egyebe sincs, csak reménye. Gaái Gyula: Ikon Szekeres Tibor felvétele
