Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
A karácsonyesti halétel legendája Az örök megújulás, az újjászületésre való élet jelképe volt Nyíregyháza (KM—T. M. I.) — Felnőtt és gyermek nem hiába várta a karácsonyt, íme itt van. Már a neve is kedves zengésű fülünknek. Igaz, hallatára nem mindig keltek ünnepi és emelkedett érzések az emberekben, mert a karácsony szó mást jelentett, mint ma. Amikor őseink a hazát elfoglalták, az itt talált szlávoknál a papi tized — decima, magyarosan dézsma — már szokásban volt. A török rokonságú magyar vezetőréteg megtartotta. Törökül a keresztények adóját karadzsnak (magyarosan harácsnak) nevezik, a tíz neve pedig on. Vagyis a keresztény jobbágyok által az év végi ünnepkör táján fizetendő adó neve: adótized, törökösen karadzs-on. Ez aztán rajta ragadt magán az ünnepen, a „karácsonyion is. De az ünnep eredete az antik világba nyúlik vissza: december 25-én ünnepelték a téli napfordulókor újjászülető Napistent. Ezen a napon a rabszolgák tömege elvonult a gazdáik és azok barátai előtt, és Calendae-t, azaz boldog új évet kívántak. Ezért ajándékokat kaptak. A karácsonyhoz tartoznak a halételek készítésének és fogyasztásának különféle szokásai is. De vajon, miért éppen a halételeké? Válaszért vissza kell menni az emberiség ókorába, amikor is a hal — szinte minden vallásban — szimbólum volt. Leginkább a víz jelképe. Ennek emlékét őrzik az ókori eredetű csillagképnevek közül azok, amelyek az égi egyenlítő — kozmikus vízvonal — alá merültek annak idején és ezért vízi lényekről neveztettek el, mint a Halak, Déli Hal, Cet, Vízikígyó, Halfarkú Bak stb. A hal az ősvizek, az istenanya magzatvizének lakója, az örök megújulás, az újjászületésre való élet jelképe volt. Például az uráli népek hiedelemvilágában az elhunytak lelkei a túlvilági vizeken a napisten útját járják, ennek a Tejút egyenlítő alatti szakaszát hal képében ússzák végig. Az Ószövetség képletesen beszél a halról: a horogra került hal a bűnhődő gonosz képe. Jézus korában az izraeliek a Genezáreti-tavon halásztak; e tóban ma is huszonnégy halfajta él. Jézus első tanítványai is halászok közül kerültek ki — heten. Mesterük „emberhalászokká” tette őket tanításával, a halászatot pedig Isten fiai összegyűjtésének képévé magasztosította. Ugyancsak ő maga is élt halszimbólumokkal: csodás módon öt kenyérrel és két hallal lakatott jól ötezer embert, és ennek alapján vált később a hal eucharisztikus jelképpé. Lukács evangélista szerint Jézus testi feltámadásának bizonyságául halat és mézet evett tanítványai előtt. Máté evangéliuma szerint Péter hal szájában talált pénzzel fizette meg a templomi adót. Az első kereszténynek pedig a hal görög nevét — IKHTHÜSZ — rövidítésnek fogták fel és belőle a „Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó (azaz Ieszousz Khrisztosz Theou Üiuosz, Szótér) értelmet olvasták ki. így vált a hal a fiúisten jelképévé; azokon az ábrázolásokon, amelyekkel a hal kenyérrel együtt tálon van, Jézus testének, az eu- charisztiának a jelképe. A hal hátán hajóval Krisztust és az egyházat jelenti. Mivel a keresztény vallás születése csillagászati évszak- váltáshoz kapcsolódott, a hal az ősegyház jelképrendszerében az újjászületés szimbóluma lett. Az első keresztények még nem használták a kereszt jelét, hanem az üldöztetések alatt a hal titkos jeléről ismerték fel egymást. A hal tehát az egyházhoz való ragaszkodás ábrázolata is. A karácsonyi halétel fogyasztásának szokása a keresztények első böjtjeire is visszavezethető, bár korábban a zsidóknál a péntek esti ünnepi lakoma afrodizikuma, vágykeltő szere volt. Fogyasztása péntekre, Vénusz napjára esett és a hal a termékenységet szimbolizálta. A magyarság karácsonyi hallevese minden bizonnyal a kereszténnyé válás időszakában vált szokássá. Alighanem az ősmagyar hitvilág kozmikus vonatkozásai is segítették elterjedését. Harangok kondulnak meg bennünk Ünnep előtti körkérdésünk híres emberekhez Nyíregyháza (KM - Bodnár István) — Legszebb ünnepeink közé tartozik a karácsony. Harangok kondulnak meg bennünk, s figyelmesebbek vagyunk embertársaink iránt. Fölfénylik bennünk a szeretet. Nehéz elképzelni Krisztus születésének ünnepét hozzátartozóink közelsége nélkül. Összeállításunkban a festőt, a karnagyot, a lelkészt és színművészeket kérdeztünk meg, mit jelent számukra a karácsony, hogy töltik, hogyan ün- neplik? Petkes József festőművész: — Érthetően a gyermekkori karácsonyok maradnak számomra a legemlékezetesebbek. A Szilágy megyei Tasná- don cseperedtem, s az erdők közelsége miatt mindig hatalmas karácsonyfát hoztak az angyalkák. A fenyőfán nem volt szaloncukor, mégis szebbnek' tűnt a felaggatott aranydiók, almák, mintázott mézes sütemények miatt. Szokás volt nálunk a kürtös kalács készítése. Betlehemesek tették még varázslatosabbá az ünnepet. Romániából hét éve telepedtünk át, s az ottani szokásokat igyekszünk megtartani. A szentestét először nálunk, Oroson kezdjük. Két unokám teszi számomra igazán széppé az ünnepet. Ezután megyünk át a fiamékhoz, ahol folytatódik a Jézuska-várás. Ők halászlét készítenek és mézesmázas gubát. Karácsonykor egyébként néhány közeli ismerősömet is meg szoktam ajándékozni kisebb képeimmel. Pécsi Ildikó színművész: — Sajnos, nálunk az utóbbi években nem túl vidám ez az ünnep, ugyanis édesanyám nemrég karácsonykor halt meg. Az ő megható figyelmességének köszönhetően nyíregyházi otthonunkban mindig hatalmas fenyőfát állítottunk, és amíg a fiam kisebb volt, itt Budapesten is ez volt a szokás. Az idén ezt mellőzzük, Csaba már nagy, majd ha unokánk lesz, akkor ismét nagyobb lesz á fenyőfánk. Az idei karácsony kicsit a munka jegyében telik, a férjemmel a Danubius Rádió vendégei leszünk, afféle házigazdák. Azért elkészítem a hagyományos karácsonyi fánkunkat, amelyik aprócska ugyan, de annál finomabb. Ez olyan mézes bobajkaféle, amelyet borhabba kell márto- gatni. Az idén egyébként a szilveszterünk is szolidabb lesz, Lajosommal ketten maradunk. Szabó Dénes, Liszt-díjas karnagy: — Szeretném azt hinni, hogy a karácsony mindenki számára azt a melegséget, utánozhatatlan légkört jelenti, amelyet oly sokszor éreztem a családom körében. Édesapám református lelkész, népes család voltunk, négy testvérem van. Bárdos Lajos zeneszerző mondta, az öröm annál nagyobb, minél többfelé osztható. így volt ez a nálunk is. Sajnálom, hogy a mi családunk már nem olyan népes, de szenteste mindig megpróbálunk összegyűlni. Most nálunk találkozunk jó tucatnyian: a nyíregyházi és a ceglédi rokonság. Nagy öröm, hogy bár az én gyermekeim nagyok, kicsinyek is lesznek a gyertyagyújtásnál, és az ő tiszta örömük bizonyára átsugárzik ránk is. A csoda élménye tehát nem marad el. Karácsonykor mi református szokás szerint zsoltárokat éneklünk. Egyébként már ilyenkor, az adventi várakozás idején is valahogy elég sok karácsonyi zene kerül a lemezjátszóra, magnóra, ami lélekben is felkészíti az embert. Petneházy Attila színművész: Balázs Attila felvételei — Az idei év nagy ajándékát már megkaptam Rómeó szerepében. Ennél már csak az jelent nagyobb ajándékot, hogy ebben az évben fiam született. Dávid most fél éves, és ez lesz az első karácsonya. Nálunk a család mindig együtt ünnepelte a karácsonyt. Mi Dunántúlon laktunk, de ilyenkor mindig Pestre, nagyapánkhoz utaztunk, ami még csodálatosabbá tette azokat a napokat. Rántott hal és diós sütemény került az asztalra. Furcsa véletlen, hogy ennek a szép családi találkozásnak a hagyománya most is folytatódik, ugyanis a Hortobágyra, Nagyivánra megyünk Dávid dédszüleihez. így most is teljes lesz a család. Potomé Acs Agnes református lelkész, a Magdaléneum Gyermekotthon intézetvezetője: — A karácsonyi készülődést a Magdaléneumban már hónapokkal ezelőtt megkezdtük. A gyermekek műsorra készülődnek, és nekik a vers és szereptanulás bizony jóval több időbe telik, mint az egészséges gyermekeknek. A hatalmas fenyőfa alatt természetesen lesz sok ajándék, amelyek adományok. Ezek a gyerekek nagyon hálásak minden aprócska törődésért, igazán megható, ahogyan őszintén tudnak örülni az ajándékoknak. Annál fájdalmasabb, hogy sok szülő ilyenkor sem viszi haza a gyerekét. Az ünnepet istentisztelettel tesszük emlékezetesebbé. A Magdaléneumból férjemmel, aki szintén református lelkész, a templomba megyünk, ahol gyerekek tartják szép műsoros ünnepüket. Ezután a férjemmel és a legátus vendéggel folytatjuk a karácsonyt, de a legszebb talán mégis otthon lesz majd, édesapámnál Petneházán, ahol a család is egymásra talál újra néhány napra. Mise éjfélkor Csonkaréti Károly Egyetlen olyan egyházi ünnepünk volt, melyet nem tudott eredményesen kikezdeni, elfeledtetni, valódi tartalmából kiforgatni vagy eltörölni az elmúlt évtizedek materializmusa: a karácsony. Ámbár hivatalosan átkeresztelték fenyőünnepre, s megkísérelték lényegét a gyermekek és család örömnapjává leszűkíteni. Amiből természetesen éppen a lényeget, a karácsonynak az okát akarták az okozattal felcserélni. Mert így éppen az hiányzott a karácsonyból, ami a lényege, az emberi öröm alapja, amit a templomi népének így fejez ki: „Krisztus Jézus megszületett, örvendjünk!” Szent Lukács erre a napra rendelt evangéliuma pedig így szól: „Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal megnyugtatta őket: „Ne féljetek! Mert nagy örömet adok tudtul nektek, és majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltótok, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” A megváltásnak ez a hírül adása, a kis Jézus megszületése az emberiség határtalan karácsonyi örömének a magva. A karácsonyi liturgiának (liturgia: nyilvános istentiszteletnek és más egyházi ájta- tosságnak a szertartási rendje) különös sajátossága a három mise. Keletkezése a jeruzsálemi őskeresztényekhez vezet vissza, akik Jézus születésének tiszteletére a betlehemi barlangban már éjfélkor megtartották az ünnepnapi első istentiszteletüket, majd hazafelé menet hajnalban is a város szélén álló Feltámadás-templomban. Végül a jeruzsálemi főtemplomban is volt ezen a napon ünnepélyes szentmise. Ez a szokás hagyománnyá vált, és példaképül szolgált később Rómában is. Éjfélkor a római S. Mária Maggiore-temp lom ban gyűltek össze a hívek, mert itt őrzik ma is a betlehemi jászol néhány darabkáját. A második, hajnali misét a görög udvari templomban tartották, amely szent Anasztáziának volt szentelve, mert anastasis feltámadást jelentett. A karácsonyi hármas misét később jelképnek is tekintették. Az éjféli Krisztus test szerinti születését jelentette, a hajnali lelki születést az emberi lélekben, míg a harmadik ünnepi mise Krisztus örök születését jelképezte hatalomban és ragyogásban. A három misét teljesen átszövi a fény szimbolizmusa. Az éjféli misét tekintjük az egyházban még egyedül megmaradt virrasztásnak. A hívők is virrasztanak, mint a pásztorok a betlehemi mezőkön. Egyszerre fény veszi körül őket, és az angyal szózata Krisztus születését adja hírül nekik. Ez a fény Krisztust jelképezi, aki a bűn sötétjében élő világnak elhozta a megváltás fényét. Az éjfélkor ragyogóan kivilágított templom az Isten kegyelmét jelenti. A szentmisében tanúi vagyunk az Úr megszületésének. A hívek az éjféli szentmisén találkoznak először a betlehemi jászollal, amelyben a Kisded fekszik, körülötte a Szűzanya, Szent József, a pásztorok és állataik, felettük rendszerint a betlehemi csillag és az angyalok. Az első betlehemi jászolt Assisi Szent Ferenc állította fel 1223-ban, tehát ez a jelkép nem őskeresztény eredetű. Az éjféli miséről idézünk Scitovszky János pécsi püspök — később esztergomi érsek, hercegprímás — egyik, 1843-ban kiadott írásából néhány sort: „Valamint minden napot éjféltől szoktunk számlálni, úgy karácsony napja is éjféltől kezdődik. Egy atya Tóth M. Ildikó agyapámtól hallottam ezt a történetet. Nagy havú tél volt, a levegő tiszta és éles, mint az üveg. Reggelre befagytak a kutak a tűhegyesen égő csillagok alatt. Egy délelőtt két, párától deres lovacska szánkót vont prüsszögve az erdei úton. A szán zöld fenyőfácskákkal volt tele és nesztelen siklott a havon. —Hová, hová szomszéd? — harsant a kérdés és meg- zendült tőle a néma erdő. — Fenyőt viszek a házakba, karácsonyra—felelte a bakon ülő férfi, aki nagy szakállú volt, prémsapkát, nyakba akasztós kesztyűt viselt és mellette ült legényforma fia. —Éppen maga ?!—szólt ismét a gyalogos és csodálkozva állt meg egy pillanatra. — Éppen én! — döndült a szakállas válasza. Több szó közöttük nem eshetett, mert a könnyű szán el- siklott hallótávolságból. „Illőbb volna, ha a fenyőt más vinné!” —folytatta a befejezetlen beszélgetést a gyalogos. „De meglehet, legjobb így, hiszen az atya gyermekei vagyunk, csupán a fiúról különbözik a megítélésünk... Csakhogy éppen ez a bökkenő!” — kiáltott benne egy hang, de indulatok nem keltek utána. — „No, de az atyát tiszteli azzal, hogy fát visz a fiúra való emlékezéshez!" — találta meg a igazságot és elégedetten ment tovább. A szakállas is vitte magával a csodálkozás két szavát, visszhangzott benne fogyón sokszorozódva: „Éppen maga?! Miért ne én?” —gondolta. Szegény fuvaros zsidó ő, aki dolgos legény fiával szeke- rezget. Most éppen — mert nincsen más kereset—fenyőt, zöld örömet visz a házakba. „No, de valóban miért éppen én?” — támadt fel benne a kételkedés, mert tudta, hogy a fenyőfácskák alatt a Megfeszítettre fognak emlékezni. „Meghalt, mert azt vallotta, hogy Isten fia." Ezen most is eltöDreneett. mint minden 1 2 fMíf&fa-itáqflt'fstroetteág Ünnepi mdBfáete ...................
