Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-12 / 293. szám

b glóbusz a tévében Budapest (MTI - Press) — i remek tollú Prekop Gabriel- i történetet kerekített abból, ogy milyen is az — hétköz- api emberek számára —, mikor változik a „rendszer”. iy hát olyan szereplőket vá­gatott, többségében tanár- mbereket, akik ebben a társa- almi mozgásban vállalkozni ényszerülnek. A hat részes únisorozat (a minisorozat azt :lenti, hogy ez a hat rész ké­zül és nincs tovább, nem lesz előle Álomhajó, Klinika, vagy Szomszédok, Dallas) tven-hatvan perce egy privát yelviskola körül bonyolódik. Tőkés Géza (Lukács Sándor lakítja) docensként eddig émet irodalmat tanított az gyetemen, most magán- yelviskolát alapít a XII. ke- iletben, a Baltazár utcában, ngyelem! a helyszínnek je- :ntés értéke van!) Ő az, aki a ötőmód struktúrája helyett lost mindenféle slampos fo- almazású papírba kell hogy íélyedjen, azokat kell kitölte- ie, azokkal kell különféle hi- ataloknál kilincselnie. Csetlése-botlása ebben a özegben nem kevésbé szóra- oztató. Felesége, a szép Nóra i kitűnő Bánsági Ildikó) először csak annyit érzékel, hogy a hangulat feszült, há­zasságuk megromlik. Eddig volt barátságok, sze­relmek és rokonszenvek vál­nak e dúltság martalékává, jobb sorsra érdemes kapcsola­tok foszlanak semmivé. így szemlélve, a tévén keresztül ezt az egészet, talán jobban megértjük, hogy mindennap­jainkon valójában mi is történik velünk. Itt ugye, ebben a történet­ben felnőttek a tanulók is. Van közöttük egy skót úr, Ron Andersson, (Clive Wood játssza), aki számítógépes szakemberként dolgozik Ma­gyarországon, és ezt az időt fel szeretné használni arra, hogy elsajátítsa egyik déd- nagypapája nyelvét, az oroszt Annyit elárulhatunk, hogy nemigen sikerül neki, mert tőle szeretné mindenki ellesni az angolt, no és mivel szép termetű, csinos, érett korú fiú, hát érzések is viharzanak körülötte, meg benne. Szövevényes hát a történet, szellemes, kellemesen ironi­kus a hangnem, s nem utolsó sorban a színészek még élvezetesebbé teszik. Faggyúgyertya kivilágításban A XIX. századi Napkor Kállay András emlékezésében Kállay András — a XIX. sz. végén Szabolcs vármegye fő­ispánja — Napkoron született 1839-ben. 1907 és 1911 között visszaemlékezéseket tesz köz­zé a Nyírvidék c. újságban és a Vegyes Közlemények c. művé­ben. Ezekből elevenítünk fel — többnyire szószerinti idé­zetekben — néhány napkori vonatkozású színes mozaikot. Az úrbériségek és a Papúr- kert Látogassuk meg tehát ma Napkort, a régi elnevezés sze­rint Nunkuport. Orost elhagy­va jobbra terül el előttünk az elkülönített úrbéri terület. Ma egyike a legjobb úrbériségtk- nek. Nem úgy nézett az ki 1860-ban a tagosításkor. Csakhogy az itt is alkalmazott úrbéri osztályzaton, meg aztán >— mondjuk meg nyíltan — a birtokosság fogyatékos gaval­lériáján nagyot javított a be­következett nyírvízszabályo­zás... Útba esik a napkori ha­tárban az úgynevezett Papúr- kert is, amely állítólag a vidéken a legrégibb szőlő, s amelyet a 18. század közepén Kállay György egri kanonok és czimzetes püspök osztott ki a lakosságnak. Közlekedési viszonyok A közlekedési viszonyok ezi- dőtájt igen kezdetlegesek vol­tak. így p. o. Napkor, vagy Kálló-^emjénből kiindulva Tokaj, vagy Eszlárig, ahol ha­jóra szálltunk, mindig kétszer etettünk: Nyíregyházán a Var­júlaposon — ennek most tévesen Görögszállás a neve — vagy Királytelken. Napko­ron 1842-ben a tagosítás alkal­mával kiadták ugyan Oros felé, mint szomszédos község felé a közlekedési utat az orosi határ széléig, a Kállay Leopold és a róm. kath. plébá­nos tagos birtoka között, de onnan aztán csak nyárban, száraz időjárásban lehetett kacskaringós dűlő utakon Orost elérni. A rendes közle­kedés Pazony községen ke­resztül vezetett Nyíregyháza felé s így persze kerülő úton. Lakodalmi ünnep Édes atyám 1835-ben háza­sodott meg. A lakodalom a szomszédban Kállay Miklós­nál volt, mert hát Miklós bá­tyám kastélyának francia fe­dele alatt sok-sok volt a tágas helyiség és nagy a komoditás. (Jelenben a Feldheim örökö­sök répát termelnek a helyén.) A lakodalmi ünnepély fény­pontja volt aztán harmadnap, annak meglepetésszerű végbe­fejezése. U.i. nagybátyám egy jeles vándorszínész társulatot szerződtetett ez alkalomra s ez aznap fényes kolozsvári fagy- gyúgyertya kivilágítás mellett adta elő a Peleskei nótáriust. (Erdélyi Mihály napkori fő­szakács fia, Mihály is beugrott a társulat buffójaként egy megbetegedett helyett!) Báró Jósika Miklós Jósika Miklós történetíróról, Kállay Erzsébet férjéről így ír Kállay András: Napkoron lak­tak ők az asszony édesatyjá­nak Kállay Leónak a házában, ott, ahol most Czukor Vilmos lakik. Jósika elég jó partit csi­nált; elvette egy olyan család­nak a leszármazottját, amely jóval régibb volt az övinél, s elvégre arra is számíthatott hogy majd beleül a Kállay Leo vagyonába, aki a családi fék- vőségeknek 1/12-ed részét bír­ta, s így mintegy 16 000 hold­nak volt ura. Ámde ha számí­tott, számítása balul ütött ki; nem volt tudomása a Kállay családnak régi szokásjogon alapuló, de a curia által is megerősített azon törvényéről, amely szerint az ingatlan bir­tok csakis fiú ágat illet meg. így aztán a Kállay család Leónak halála után perbe fogta Jósikánét s a birtokokból ki is mozdította. Jósika még ezt megelőzőleg elvált feleségétől s később méltánytalan kifogá­sokat engedett meg magának egyik művében a család egyes tagjaival szemben. 1849 Kállay A. apja 1849-ben mint nemzetőr bevonult Raka- mazra. Itt eszem-iszom módon él és furcsa meglepetés vár rá: az őt exercírozó káplárban... a napkori muzsikus cigányt is­merte fel. A könyvtár Kállay Kristóf bátyám 1855-ben elhalálozván, terje­delmes könyvtárat hagyott rám. Annak Napkorra való át­szállítása azonban nem volt egészen kifogástalan; út­közben az igásszekerekről sok lehullott és elkallódott. 1860- ban Kállay Pállal rendeztük, ahogy tudtuk. Jósa Péter bá­tyám (Jósa András főor­vosurunknak édes atyja), ki akkor Napkoron a Kállay János-féle kúrián lakott, s egyike volt az általam ismert legtudományosabb emberek­nek, sokat kutatott e könyvtár­ban s igazán megsiratta a felfedezett hiányokat. Minden második vasárnapon találkoz­tunk, sokat tanultam tőle, Se- necat együtt fordítottuk ma­gyarra. Ez a fordítás most is megvan Jósa András barátom birtokában. Napkori dalárda A hatvanas évek első felében alakítottuk a napkori dalárdát. Minden második vasárnapon gyűltünk egybe nálam Napkoron, délben vagy délután, együtt maradván da­lolva és quaterkázva vacsora utánig. A magyar dal kultusza ezidőben úgyszólván a tiltott élvezetek közé tartozott. Mi tehát éveken át annak ápolásá­val hazafiúi missiót végez­tünk. Tagjai voltak: Paricsa nyíregyházi, Fekete napkori, Lovitzky kemecsei, Csintalan demecseri és Simák nagykál- lói, később geszterédi kántor­tanítók, Erdélyi Mihály és én. Paricsa volt a karmester. E dalárda volt az embriója a később megalakult nyíregyhá­zi dalárdának. A húsvéti passió A húsvéti passiót a rég elmúlt időkben országszerte s leginkább faluhelyeken az úri rendek adták elő, illetve énekelték el. A napkori com- possesoratus sohasem mulasz­totta el, a keresztény ájtatos- ságnak e nemét az istenfélő vallásos sváb lakosságnak be­mutatni, sőt ezt tudva a nagy­héten tele volt minden úri kú­ria vendégekkel, akik részben az ünnepies előadásban részt venni, részben azon épülni óhajtottak. Rendes tagjai voltak a múlt század huszas és harmincas éveiben e hitbuzgó társaságnak: Kállay János, Kállay Sándor és Leo, ennek veje B. Jósika Miklós és nagy­apám Imre. Krisztus urunkat személyesítette Jósika, a Júdás szerepét Kállay Leo, a többiek a zsidó egyházfejedelmeket. (Kállay Leo „quietált ezredes” volt, Kállay Imre pedig csak „svadronos kapitányságig vitte”, s emiatt rossz viszony volt köztük.) Ezen írások műfaja Nem akarnak e sorok önélet leírás lenni, sem társadalmunk vagy vármegyénk története, hanem egyedül gyűjteménye egy emberöltőn át előfordult apróságoknak, ötleteknek és adomáknak, valamint vissza- idézése egyes ismert alakok­nak és typosoknak olvasóim­nak emlékébe — írja a pub­licista Kállay András. (Kállay András nyomán: Dr. Lekli Béla főlevéltáros.] Molnos Lajos: Csendélet J * * ldögélek a kókadozó kedvű, langyos hangu­latú kertben, a hét végi ázunk kertjében; ebben a ásárolt, nem a gyermekkori, sm a régi kertben. De hát, srt ez is, falusi kert. Lelkem- ík kedvessé a másfélszáz /esnél is bízvást öregebb iófa teszi. Üldögélek hát a írtben, az öreg diófa, diófám latt. Nem kell el-kihúzód- om alóla, ha azt akarom, ogy a puha őszi napfény tú­lessen, melengessen: vet- íződik az öreg fa, ágai közt ;y bőven beesik a napfény az atta üldögélőre. Sirr-surr... ifinkéinek alá a hatalmas, te- yémyi, barna diólevelek, lintha kedvét lelőn, játé­ksán, rám is ejteget egy-egy velet a fa. Játékos kedvében ilinkézteti lefelé leveleit a én fa, mely minden egy hullatott levél híján egyre opárabb lesz, vénségesebb- ík tetsző, már-már csúf is, hangoló, elszomorító lát- ány is. De úgy tetszik, dió­im nem gondol mindezzel, írgeti leveleit, bölcs- yugodtan, belenyugvással, ím kapkodva — „végzi” lost is a soros teendőjét: a vélhullatást. Gyermekkoromban vált mkásommá a fák „jel- imzése”. Akkoriban azt, ját- sottam”, hogy kertünk min­denik fáját hozzá hasonlítot­tam valakihez: családunk valamelyik tagjához, valame­lyik szomszédhoz, rokonhoz, ismerőshöz. Az egyik szil­vafát például úgy láttam, hogy „megszólalásig” olyan, mint örökké lótó-futó, perpatvaros, pereszlen nagyanyám. A kertünk végében gubbasztó, vén, szikár, komor, mord tölgyfa „világra” olyan volt, mint a felső szomszédunk, a rideg, szófukar, gyermektelen Józsi bá. A terebélyes („nagy­szoknyás”), szaporatermésű ribizkebokor kihez is hason­líthatott volna az én gyermeki szememben máshoz, mint a vélünk átellenben lakó Ágnes anyóhoz, kinek mesélő szavait éppúgy szerettem, mint ribizkebokrunk vidám- piros-édes bogyóit; s ki mást is formázhatott volna a ribizke mellett terpeszkedő egres­bokor, ki mást, mint Ágnes annyó férjeurát, a szúrós sza­vú, sörtebajszú Gergő papót. A kapunk mellett, a kerítésen áthajoló almafa hovatovább egyre inkább édesanyámhoz lett hasonlatos képzeletem­ben, „ki” mintha mindig — engem — várón hajolna át a kerítés fölött, kitartón, fárad­hatatlanul szemlélődve lefelé a Felszeg utcán, avagy felfelé a Bízek irányába, hogy időben és elsőként vehessen észre, mikor a kanyarulatból, haza­felé igyekvőn, előbukkanok... Úgy rászoktam akkor erre a magamnak kitalált játék­féleségre, hogy később is, fel­nőttként is mindenféle-fajta fát .jellemezni” szoktam. Pél­dául néhai Rebi ángyónkhoz hasonlatosnak látok egy kicsit még ma is minden barackfát, miként meggy- és cseresznye- fát is. Vagyis: kissé fuzsitus- nak, meggondolatlannak, jó­lelkűnek és hiszékenynek is, „akiket” így aztán gyakran érhetnek csalódások, bánatok, fájdalmak. Mert lám, alig sar­jadván a tavasz, ezek a kedves és fuzsitos, hiszékeny fák máris úgy vélik, hiszik, hogy már nyugodtan, boldogan le­het rügyet hajtani, virágot bontanni, hogy aztán ők le­hessenek az elsők, akik édes termésükkel megajándékoz­zák az embereket. Es lám, mi lesz nem egyszer is e boldog sietség, hiszékenység és örömszerző igyekezet fizet­sége? Már zsenge virágjában elpusztítja a leendő, a megál­modott zamatos-édes termést egy-egy sunyi fagy. És milyen szomorú s szomorú látvány, édes Istenem, nyár elején, nyár derekán az üresen álldo­gáló gyümölcsfa!... Az almafa, lám csak, már sokkal óvatosabb, jobban meggondolja a virágzást, igyekszik nem elsietni, nem elhamarkodni a dolgát, a le­endő termés biztonsága végett — s még így is, még eme gon­dos óvatosság közepette is hányszor, de hányszor meg­járja ő is! Minden kerti fáink közül, nekem legalább is úgy tetszik, legbölcsebb, legmegfontol- tabb és legnyugodtabb a diófa. Nem kapkod, nem siet, nem hiszékenykedik soha. Nyu­godtan, türelmesen várja ki a maga virágzásának, virágoz- tatásának is az idejét. A ba­rackfa, cseresznyefa, de az al­mafa is már jócskán elhullatta virágját, amidőn a diófa végre „munkához lát”: elkezdi szé­pen rügyeit kibontani, s kivi- rágoztatni virághoz alig ha­sonlítható virágait, ezeket a zöld kis hengerecskéket. Ha éri mégis kellemetlen megle­petés őt is, az már nem az ő körültekintésén múlott, múlik soha, hanem csakis a termé­szeti menetrend felborulásán. Idestova másfél évtizede fi­gyelem ezt az én kedves, öreg diófámat. Még soha nem vé­tette el a „lépést”, még soha nem siette el dolgát; süthetett a tavasz eleji nap hétágra, ko- morkodhatott az ég, ziman­kózhatott a május — ő mindig pontosan tudta, megérezte, mikor van a rügybontás, vi­rágzás ideje. így hát termés sem maradhatott el egyetlen őszön sem. E mostanin sem marad el. Tűnődtem nem egy­szer: honnan e bölcsesség a diófában, ez a nyugodt türe­lem? Az idők tapasztalásai súgnak neki? De hát akkor a többieknek, a többi fának miért nem súg ez a tapasz­talás?... Ülök a vén diófa, diófám alatt. Bágyadt, langyos ősz vesz körül. Egy idő óta szorongásokat, sunyi, kis bá­natokat permeteznek reám az ilyen szelíd, nyárias, nyarat utánzó-alakoskodó őszi napok, mikor szép lassan kiürül a kert is, kiürül a határ is, amikor a dolgok befejeztet­nek, a termésen már nem lehet többé „igazítani,” azt, annyit és olyat kell begyűjteni, amennyi és amilyen van. Nézek egy eltájolódott, té­tován és céltalanul ődöngő dongót a száraz kórók között, s valami elbúsuló, lemondó, kesernyés hangulat kezd rámderezni észrevétlenül. Aztán elibém táncikál egy hulló diófalevél, még mintha illegne-billegne is egy kicsit játékosan előttem, a kódorgó dongót is eltakarván, aztán földre hull. És alighogy földet ér, máris ott libeg helyette az újabb levél. És így megy ez jó darabig. Mintha tényleg ját­szana az öreg fa, vagy mintha kitalálta volna, hogy a magányos dongó látványa szomorúsággal tölt el, bús­lakodó hangulatokkal, s így mindenáron láthatatlanná akarja tenni a céltalanul ődöngőt. Felnézek a diófára. Cseppet sem tűnik sem szomorúnak, sem magányos elárvultnak csupaszodó ágaival. De hát miért is szomorkodna? — tűnődöm. Az idei esztendőben is megtermetté bőven a diót, tikkadt nyári napokon hűs árnyékot adott — szóval, min­dent elvégzett annak rendje és módja szerint, s mindent a maga idejében. Most pedig — ősz van, s ennek jött el az ide­je: a levélhullatásnak is. És most ez végzi, ugyanolyan bölcsen, nyugodtan, minden sietség, kapkodás és riadalom nélkül, úgy, ahogy illik. S zinte magam is riadtan, menekítve kaptam el tekintetem a csupasz, hirtelen megcsúfolt, megvé­nült, levetkeztetett szilvafáról. „Miért ez a riadalom, nekibú- sulás, öcskös?...” — egy újabb diófalevél libeg, tán­cikál előttem játékosan, majd lassan, könnyedén földre hull. Lassan, halkan, könnyedén, akár egy sóhajtás... Madarassy György: Tájkép ww&sWm d \ , d. I <• v> w." ? •• Wm %

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom