Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-03 / 234. szám

1992. okjpéóer 3. A 7&kt-Mafmarorszáfi fiitvéjfi műel&te 7 Kiskapu Balogh József Egy gyakori levélírónk sorait olvasgattam a minap, aki nekem címezte a boríté­kot, sorait azonban vala­mennyiünknek szánta. Ihle­tet az az inteijú adott hozzá, amelyik két hete a megyei főügyésszel készült, mert — mint úja — sokadmagá­val nem tartja sem kielé­gítőnek, sem megnyugtató­nak, ahogy a szélhámosok, a csalók kibújnak minden fe- lelősségrevonás alól, a bűn­üldözés, az igazságszolgál­tatás meg csak kullog utá­nuk. Nem kitalált történeteket hozott fel bizonyítékul, ha­nem megtörténteket, mégis bottal üthették a nyomát. Egy ifjú ember ügyeske­désével kezdte, aki vásásolt magának egy japán sport­motort. Közismert, hogy ezek a járművek meglehe­tősen nagy sebességre képe­sek, így nem számít ritka­ságnak egy-egy baleset. Azt már kevesebben tudják, hogy a vezető viszonylag ritkán sérül meg, inkább a bőrruházat, a sisak és a mo­tort védő idomok sérülnek. Megkötötte motorjára a biztosítást, majd egyik kö­zeli megyeszékhelyen meg­vett egy bontóban néhány azonos márkából származó összetört idomot. Felsze­relte saját járművére, bemu­tatta a biztosítónak és mind­járt kapott is érte közel két­százezret. Visszarakta az eredeti védőfelszereléseket, eladta a motort, megpótolta a biztosítótól kicsalt pénz­zel, és vehetett belőle egy nagyobbat. A másik történek egy (egy?) kocsival esett meg. Gazdája átvitte a határon, eladta, majd hazajött, s beje­lentette, hogy ellopták tőle. Megkapta érte az árát, kifi­zette a biztosító is, majd amikor néhány hónap múlva egy bejelentés nyomán a rendőrök is megtalálták a kocsit egy itthoni garázsban, új tulajdonosa adásvételi szerződéssel igazolta, hogy egy autókereskedőtől vásá­rolta. Azt már nem merem le sem írni: mi lesz, ha a mo­toros fiú eljátssza ezt a trük­köt a nagyobb motorral, az autós új kocsijával is. Csak sejtem, hogy előbbi esetben jön a márkás autó, utóbbi­ban a még márkásabb, a kis Polszkiját, Ladáját óvó em­berrel meg már nem kötnek biztosítást, mert nem futja kárrendezésre a bevételből. Lenne persze példa az élet más területéről is, minden bizonnyal sokunk környe­zetében történnek is ilyenek nap mint nap. De abban egyet kell értenünk a me­gyei főügyésszel, hogy a gazdaságban lévő anomáli­ákat, a társadalmi kérdése­ket nem lehet megoldani a büntetőjog eszközeivel. Ezért lenne hasznos, ha a jogalkotás ebben az irány­ban is haladna,, a?, eddi­gieknél nagyobb léptekkel. Tanulóévek Ismeretek nélkül gondol­kodni veszélyes. Ez a kínai mondás jutott eszembe va­sárnap este azon a vitaesten, amelyet a Csurka-tanul- mány megvitatására rende­zett Nyíregyházán a Párbe­széd Egyesület. Nem a pódi­umon ülők szavainak hal­latán, inkább a kérdezők egy részének mondataiból, akik­nek a kérdés lehetősége csak ürügyül szolgált vélemé­nyük elmondására. Isten őrizz, hogy bárme­lyikből is idecitálnék mon­datokat, hisz minden oldal, minden irányzat követői idézhetők volnának, éppen ezért volna érdemes elgon­dolkodni egy-egy megmá- síthatatlannak tartott véle­mény kimondása előtt: va­jon képes lennék-e megvé­deni azt, ha mások ellent­mondanak majd. Egy sor másodlagos információ, fél­információ magabiztossá tehet, s ilyenkor próbáljuk meg modellezni valamilyen szempontból azokat, akiket követünk, vagy követni sze­retnénk. De csurkául viselkedni csak ő maga képes, s hiába veszünk át tőle sztereo­típiákat, azok idegenek lesz­nek mondanivalónkban, csak neki vannak meg hozzá az érvei. És ilyenkor jön, jö­het a demagógia, a jó szán­dék is ellentétébe csap, s nem azt érjük el vele, amit szeretnénk. Persze bármilyen furcsa, szokatlan, idegen is volt a kérdésbe burkolt szópárbajt hallgatni, meg kell szokni, és meg kell tanulni: ilyen a demokrácia. Ha tetszik, ha nem, ha egyetértünk vele, ha nem, el kell fogadnunk, hogy másoknak a mienktől eltér a véleménye, legfel­jebb a mi kinyilatkoztatá­sokhoz szokott füleinknek szokatlan. Észre is vehettük ott, hogy a pódiumon ülők hozzá­szokhattak már, s amikor a hallgatóság morgolódott, mert valaki az elmúlt negy­ven év minden fájdalmát, a rendszerváltás óta eltelt idő alatt megélt minden ke­servét, vagy kedvező élmé­nyét mondta, ők hatan türe­lemmel hallgatták. Pedig nem ez volt a tisztük. Nem hallgatni, beszélni hívták őket, hogy a hallgatóság ál­tal ismert információkat ki egészítve, ízlésünknek, pártJ állásunknak megfelelő ér­vekkel felvértezve köszön­hessünk el a párbeszéd vé­geztével. Nem tudom, ez kinek ho­gyan sikerült. Nem tudom, ki mit gondolt a vita, a vitá­ba méltatlanul belekevere­dett goromba hangok halla­tán, ki mondja, hogy ez a de­mokrácia, s ki azt: sokan épp azzal sértik meg a de­mokráciát, hogy nem enge­dik érvényre jutni a többsé­get érdeklő véleményeket, inkább saját hangjukat hall­gatják. Vigasztalódhatunk azzal is, hogy tanulóéveket élünk. De reménykedjünk is, hogy a tanulópénzt nem mi fizet­jük. Kocsis Zoltán művészetről, menedzselésről Lokálpatriótának tekinti magát a Nyírségben Kocsis Zoltán, ezúttal nem a zongora, hanem az asztal mellett Nyíregyháza (KM - Barak- só Erzsébet) — Jótékony célú koncertet adott a napokban Nyíregyházán az USA-ban élő Takács vonósnégyessel Kocsis Zoltán zongoramű­vész, majd megyei üzletem­berek által rendezett fogadá­son vett részt. Itt nyilatko­zott lapunk munkatársának. • Ön az utóbbi időben gyakran játszik jótékony célú koncerteken. Hogyan függ ez össze a kultúra, a művészet je­lenlegi helyzetével? — Ami a kulturális terület aranyfedezete Volt — például a zenészek érdekképviselete és minden olyan intézmény, amely abban lenne érdekelt, hogy a művészeknek szerep­lési lehetőségeket biztosítson, impresszáljon, felkarolja a te­hetségeket, megfelelő zenei műhelyeket szervezzen — mindez megszűnt. Kizárólag üzletpolitikai, a profitra orien­tált szemlélet érvényesül, ami önmagában nem is baj, hiszen rendszerváltozás történt. Olyan pénzek, amelyek önzet­lenül érkeznek a kulturális területre, már csakis jóté- konykodóktól várhatók, olya­noktól mint mi, akik nem saj­náljuk akár egész évi kerese­tünk harmadát vagy felét kul­turális célokra fordítani. — Nem akarom ezzel azt mondani, hogy ebben a kultu­rális kormányzat az egyedüli hibás. Talán hibás sok min­denben, többek között abban, hogy gyengének mutatkozott a költség vetés' ‘elosztása körüli harcokban, de hát mindenki azzal gazdálkodik, amije van. Az is biztos, hogy könyörado- mányokból, alamizsnákból nem tartható fenn hosszú tá­von egyetlen intézmény, egye­sület sem. Ezt a Feszti­válzenekar is bizonyítja: ko­moly, tőkeerős szponzorokra van szükség, mert manapság már csak nagyon drágán lehet dolgozni, vagy az egész értel­metlen és középszerű lesz. A kulturális kormányzat jelenleg a ,meghalni sok, élni kevés” szituációban van, és ezen sür­gősen változtatni kell. Nem lá­tok ugyan bele a költségvetési kártyákba, de úgy gondolom, hogy bizonyos kiadások meg­szűntek a rendszerváltással, és talán olyan területekre kellett volna a pénzt injekciózni, ahol a folytonosság életkérdés. • Az új rendszer két éve után milyennek látja a hazai kulturális életet, és Önt ho­gyan érintik a változások? — Úgy látom, a régi kultu­rális hierarchia üszkein új élet kezd sarjadni, új intézmények jönnek létre, de nagyon fontos lett volna a kontinuitás, hogy ne történjenek meg olyan ese­mények, amelyek esetleg jóvátehetetlen károkat okoz­hatnak. Ennek jeleit egész szakmai ágazatokra kivetítve érzékelhetjük. Csőd előtt áll a Hungaroton, a Zeneművészeti Főiskoláról megdöbbentő hí­reket hallok — no, persze nem a hivatalos csatornákon — a Nemzeti Filharmónia csupán vegetál, és olyan dekonjunktú­ra van az egész zenei világban, ami azt teszi indokolttá, hogy én Magyarországon honorári­umért ne lépjek föl, mert olyan kicsi a honoráriumom, hogy szégyen annak is, aki adja, és szégyen nekem is, aki kapom. • Végül is kulcskérdés a pénz, ami nincs. Önt hogyan látja a társadalom gazdag ré­tegének megjelenését a mece­natúrában, a kultúra támoga­tásában? • — Ha arra gondolok, hogy mindenki, aki megengedheti magának a jótékonykodást, tesz is valamit, biztos, hogy legálább jóvátehetetlen károk nem következnek be, de azt hi­szem, sokan, akik ezt megte­hetnék, nem teszik meg. Na­gyon fontos, hogy pénzembe­rek álljanak a kulturális telje­sítmények mögött az igazi ér­tékek támogatására, szerte a fejlett világban ez így van. Persze, hogy szükség van a pénzre, hiszen bizonyos pro­dukciókat elő se lehetne állíta­ni pénz nélkül. Bebizonyítot­ták végül is, hogy ilyen, vagy olyan formában, de minden egyes forint a befektetőnek visszatérül. Hiszen itt nem ar­ról van szó, hogy van fö­lösleges pénzem, ellóverse- nyezem, elrulettezem, el- eszem-eliszom, hanem olyan dolgokra fordítom, amiből más is profitál. Akik részt vesznek egy ilyen koncerten, kapnak valamit, hat rájuk a ze­ne, és azt a élményüket tovább fogják adni. Ki fog derülni, hogy érdemes a kultúrába in­vesztálni, mert legalább a kul­túra közös nevezőre hozza az embereket. • Itt úgy köszöntötték Önt, mint aki félig-meddig lokál- patriótának számít már a Nyírségben. Mit szól ehhez? — Elmondhatom, hogy én is annak tekintem magam. Mindig különös rokonszenv- vel figyeltem ezt a megyét a közismerten rossz híre el­lenére, ugyanis egy vándorút részeként, amelyet az összes nagy bevándorlás érintett, a fantasztikus Tceveredés és a vi­szonylagos szegénység révén szinte kimeríthetetlen táptalaja a tehetségnek. • Valóban, az utóbbi időben többször hallhattuk itt a koncertjeit, főként Nyíregy­házán és Mátészalkán. Mi lesz: a most következő programja? — A napokban München­ben készül videofelvétel a Ta­kács vonósnégyessel, azután Angliában lesz hangverseny, majd egy budapesti koncert után Párizsban játszunk az Amadinda ütősegyüttessel, azután egy olasz turné kö­vetkezik, novemberben pedig Amerikában koncertezem. • Köszönöm és sok sikert! Bujdosók találkozása (Részlet Krasznay Péter 48-as honvéd naplójából) Nagy Ferenc Krasznay Péter alig 18 évesen, mint joghallgató diák lett a szabadságharc katonája. A híres 48-as Szabolcsi Zász­lóalj hadnagyaként sok emlé­kezetes csatában vett részt. A szabadságharc leverése után Komáromból menlevéllel a zsebében tért haza Kemecsére, szülei birtokára. Itt kezdte el írni naplóját, melybe a szabad­ságharccal kapcsolatos emlé­keit és hosszú életének (19ló­ban halt meg) nevezetes ese­ményeit jegyezte fel. Az alábbi naplórészlet a bujdosó Bónis Sámuel és Krasznay Péter érdekes ta­lálkozásáról tudósít. ...,.Hazatérésem után a gaz­dálkodást vezető Ádám test­véremnek segítségére vállal­kozván egyik napon elmentem a halászi (Nagyhalász) határ- beli úgynevezett Balfü dűlőbe lévő földünkön tengerit törő munkásokra felvigyázni. Amint estére haza indultam, egy vadászfegyver lévén ve­lem, azzal a halászi határbeli Poklondos és Bertény tavak felé kerültem. Az utóbbinál, éppen a Kiss Mihály tanyai la­kásának kertje végében egy vadkacsát lőttem. Amíg azt a tarisznyára kötöttem, lejött hozzám Kiss Mihály és kilétemről kérdezett. Mire ne­vemet megmondtam, nagyon elcsodálkozott, hogy még éngem soha nem látott eddig, csak hírből hallotta, hogy van még egy fia anyámnak, kit ő nem ismer. Azután, kikérde­zett, hogy, hol szolgáltam,'hon- nét sikerült és mily úton haza­szabadulnom. Mire,én elmon­dottam, hogy még alig egy hete, hogy hazaérkeztem még. pedig amennyiben Komárom­ból jöttem és a várfeladás fel­tételei értelmében minden ül­döztetéstől mentes vagyok. Minden baj nélkül érkeztem meg, hogy eddig nem talál­koztunk, annak az az oka le­het, hogy miután Kemecsére költöztünk, egész a forra­dalom kitöréséig hol egy, hol más helyen voltam távol tanu­lás végett. A honvédséghez is közvetlenül az iskolából lép­tem be mint egri joghallgató, így megyénkben kevés isme­retséggel bírok. E beszélge­tésünket a lakásnak a kertre néző ablakából jövő rekedtes vastag férfihang zavarta meg, mely azt mondta Kissnek: te Miska, hívd be azt a fiatal em­bert, ha Komáromból jön, hadd beszéljek vele! Mire Kiss Mihály bátyámmal a házba mentünk, ahol a bujdosásban lévő Bónis megemlékezvén róla, hogy velem még 1848 december havában Pozsony alatt az előőrségen találkozott, .azután azt a kérdést intézte hozzám, hogy el tudnám-e mondani a komáromi kapitu­láció pontjait? Mire én vá- . laszképpen kihúztam a zse­bemből a nálam lévő pontok­nak egy nyomtatott példányát és átadtam Bónisnak, ki azt Goszipoviccsal együtt elol­vasván igen nagy méregbe jött, és a dühtől kipirult arccal, kidülledt szemekkel szidal­mazta Klapkát. Miután kissé csillapulni látszott, mintegy érzelmektől reszkető hangon azt mondta nekem: jegyezd meg magadnak kedves jó öcsém, hogy én mondottam neked, hogy amidőn Klapka ezek alatt a feltételek alatt Ko­máromot feladta, éppen olyan hazaáruló volt, mint Görgey, aki Világosnál letevén a fegy­vert a maga rongy életét meg­mentette, de a baj társait eladta az ellenségnek. Akiket már azóta a kutya német legyil- koltatta mihelyt megtudta Ko­márom feladását, így Klapka az oka, hogy azok leölettek, mivel megmentésük nélkül adta fel gyáván a várat. Engem lehet, hogy ma-holnap elfog­nak és felakasztanak, de téged a komáromi pontok meg­védenék, hát még egyszer megmondom, hogy Klapka csak olyan gyáva hazaáruló volt, mint Görgey. Emlékezz meg ezen kijelentésemre, s az­zal elérzékenyülve magához szorított, és megcsókolt. Azt mondta: — Isten veled kedves öcsém, tartson meg a gond­viselés a hazának, de a né­mettől ne fogadj el soha sem­mi állást vagy hivatalt, inkább fogd meg az eke szarvát, úgy legalább szabadnak érezheted magadat. Isten veled! Azzal én meg­ígérve, hogy intelmeit el­fogadom, könnyezve vettem búcsút a szegény sorsüldözött nagy hazafitól.”

Next

/
Oldalképek
Tartalom