Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-03 / 234. szám

8 I JA Xtkt-íMatwarorszáü hétvégi mellé fa te 1992. okpóóer3.~] Messzibe szakadt maradékaink Nyíregyháza (KM - Kállai János) — Bizony, nagyon messze van Csángóföld, tér­ben és időben egyaránt, álla­pítjuk meg egybehangzóan, amikor beszélgetni kezdünk. Szabolcsi Ilona tanítónő a Mandabokorból, Raffay Eme­se, aki szintén pedagógus, Borbányáról vágott neki a nagy útnak ez év júliusában. Sz. I.: — A szatmárnémeti MADISZ kezdeményezésére szerveződött ez a kéthetes sá­tortábor. A felhívást az újság­ban olvastam, s kevés töpren­gés után jelentkeztem a nyír­egyházi városi művelődési központban. Nagyjából tud­tam, mire vállalkozom, azaz, hogy valamilyen formában majd tanítanom kell ími-ol- vasni, beszélni a csángóma­gyar gyerekeket. Mert arról volt tudomásom, hogy arrafelé bizony se magyar iskola, se pap, se orvos. Az a csoda, hogy még egyáltalán értik a magyar szót. • Mint megtudom, a nyír­egyházi „csapat” nyolctagú volt: hat pedagógus, egy teo­lógus és egy gazdasági szak­ember. Szekszárdról és a fővá­rosból is jobbára tanítók-ta- nárok jelentkeztek, de a 25 fős létszámban volt építész, ének­tanár és orvos is. A MADISZ- osokkal kiegészülve végül mintegy félszázan népesítették be a Luizicalagor nevű falu közelében kialakított tábort. R. E.: — Ez a kétezer lel­kes, csaknem 100%-ban csán­gók lakta település nem az iga­zán „eldügottak” közé számít. A megyeszékhely — Bákó (románul: Bacau) közelében található, persze ezzel együtt is én úgy éreztem magamat mindvégig, mintha a mesék világába kerültem volna. Vissza, talán több századnyit, az időben. Az asszonyok a patakban mosnak, otthon sütik a kenyeret, fatekenőben rin­gatják a csecsemőt, és a már nagyobbacska lányok is csak bekötött fejjel jelenhetnek meg a falu nyilvánossága előtt. A nők nagyon szemér­mesek, és általában mindent egyfajta igen szigorú etikai mércével ítélnek meg. • A táborlakók önellátásra rendezkedtek be, de ottlétük alatt mindvégig élvezhették a falusiak gondoskodó szerete- tét. A romániai magyarok ado­mányaiból „állt ki" a napi me­nü. Egy csángó asszony pl. 14 kenyeret sütött nekik, de akár- hová tértek be, étel-ital került az asztalra. Jóllaktak az ízle­tes fuszulykalevesből, és bele­kóstoltak más specialitásokba. A rájuk figyelés egyik momen­tumaként említik, hogy a hűvösebb éjszakákra 12 db plédet kaptak egy eladólány stafírungjából. Olyan takaró­kat, melyek a legféltettebb kin­csei voltak a családnak. Sz. I.: Gyorsan összebarát­koztunk a helybeliekkel. Ők azt szerették volna igazán, ha náluk lakunk, de „célszerűbb­nek” látszott a sátorozás mel­lett dönteni. A kapcsolattartá­sunk is ennek megfelelően ala­kult: a csángó gyerekek jártak nek magyarul, a centrumok közelében megfigyelhető egy­fajta beszédbeli modernizáció. Belső keletkezésű szavak és a román átvételek egyaránt szí­nezik a középkori ízeket őrző nyelvezetet. R. E.: — A csángómagya­rok identitástudata nagyon erős. Ahogy én érzékeltem, mindennek a kulcsa a család. Majdnem minden famíliában 5-10 gyerek nevelkedik, és ez Csángó porta Rekecsinben fel hozzánk játszani, énekelni, táncolni. Volt egy kb. 30 fős „mag”. Ők mindennap jöttek! A 7-12 éves korosztály is érti- beszéli a magyart, de ími- olvasni nem tudnak. Magyar nyelvű, írásos „anyagaik” egyáltalán nincsenek, így min­den, amit megőriznek a kultú­rájukból, a nemzedékről nem­zedékre való hagyományozás módszerével megy végbe. Mi aztán a kivitt tankönyvek és meséskönyvek segítségével próbálkoztunk az írás-olvasás valamelyest ellensúlyozza a gyors öregedést Alig negy­venéves nők tűntek a mi sze­münkben anyókáknak, annak ellenére, hogy aprócska gyere­keik csimpaszkodtak a szok­nyájukba. Sz. I.: — A másik össze- és megtartó kapocs a vallásosság. A római katolikus felekezet- hez tartozó lakosság körében nagyon erős a Mária-kultusz. Az teljesen elképzelhetetlen, hogy a vasárnapi miséről bárki is távol maradjon. Óriási sike­Rekecsini utcakép tanításával. A csángó gyere­kek között feltűnően sok a jó képességű. Hamar megértet­tek mindent, így nekünk is volt sikerélményünk. • Az archaikus nyelvi ál­lapotról a táborozók sok érde­keset meséltek. Persze, a vál­tozások a csángókat sem hagy­ták érintetlenül. A városoktól távolabbi falvakban — pl. Rekecsinben — jobban beszél­Luizicalagor polgárai reggelihez terítenek a magyar táborban Amatőr felvételek re volt az ottlétünk ideje alatt celebrált, magyar misének. Zsoltárkönyv nélkül énekelte a tömeg a gyönyörű egyházi énekeket. Megható és feleme­lő érzés volt látni és hallani az örömüket, együtt lenni velük. • A mesehangulatú, innen, hazulról nézve talán egzoti­kusnak tűnő csángó világ most kezd nyitottabbá válni. Eddig még a romániai, belső civili­zációs hatásoktól is eléggé el voltak zárva. A mozgalmasab­bá lett élethez hozzá tartoznak a Magyarországról érkező in­formációk. A csángóföldiek közül egyre többen jutnak el Budapestre (fővárosunknak egyébként valami egészen fan­tasztikus nimbusza van a kö­rükben) és az anyaország más helyeire. De az ősi földjükhöz — az erdőkhöz-mezőkhöz, a házhoz, a tehénkéhez — kötő­dés oly erős bennük, hogy mindenhonnan hazavágynak. Mert ők ott, országhatárunktól öt-hatszáz kilométerre akar­nak megőrződni magyarnak, a saját erejükből és a lehetősé­gekhez mérten a mi segít­ségünkkel. Néhány óra a Beregszászi Magyar Gimnáziumban Györke László Sokat töprengtem azon, hogyan közelítsem meg ma­gát a tényt, hogy Kárpátal­ján, közelebbről: Bereg­szászban magyar tannyelvű, nyolcosztályos gimnázium létezik. Az idén immáron a második évet kezdték. Miért e dilemma? Mert itt szá­munkra az természetes, hogy van nyolcosztályos gimnáziumunk (is). A bereg­szászi gimnázium újraindí­tására viszont negyvenhét évet kellett várni. A gimnáziumnak bár van igazgatója Udvari István sze­mélyében, az idén már néhány olyan tanára is, akik nem csu­pán óraadók, van önálló költ­ségvetése, de nincs — épülete. Annak idején a tanfelügye­lőség azért döntött úgy, hogy az áldatlan helyzet ellenére megnyitja a gimnáziumot, mert átlátták — Hapák István, Bacskó Tivadar —, hogy ha a körülmények rendeződésére várnak, meglehet, sose lesz Beregszászon gimnázium. A másik szempontról nem is be­szélve: ti. hogy égetően szük­sége van a kárpátaljai magyar­ságnak egy olyan középiskolá­ra, amely kiemelt szintű ok- tatást-nevelést nyújt az arra érdemes, tehetséges gyerekek­nek. * — Bár a gondolat nem telje­sen új, sokáig nem mozdult el a holtpontról — magyarázza Bacskó Tivadar tanfelügyelő. — Sokáig tartott a huzavona akörül, hogy végül hány osztá­lyos legyen a gimnázium, mert Ungváron, a területi tanfelü­gyelőségen voltak olyan el­képzelések, hogy esetleg négy- vagy hároméves. Mi emellett döntöttünk, hiszen csak így válhat a tanintézet az elittanulók iskolájává. Mielőtt belevágtunk, tapasztalatokat gyűjtöttünk például Vásáros- naményban, Fehérgyarmaton, Csíkszeredán. Aztán pedig Baróti Szabolcs — .......-.... szoros kapcsolatot építettünk ki a nyíregyházi Kossuth La­jos Gimnáziummal. Majd ne- kigyűrkőztünk a tanterv, a tan­menet kidolgozásának, az alapszabályzat megfogalma­zásának. Ez utóbbiban például szerepel, hogy aki a Beregszá­szi Magyar Gimnáziumban kap érettségi bizonyítványt, az felvételi vizsga nélkül beke­rüljön az Ungvári Állami Egyetemre. * Módomban volt elbeszél­getni másodikosokkal. A kér­dés az volt, hogy ki milyennek ítéli meg a gimnáziumi légkört volt iskolájához képest. íme néhány válasz: Enyedi Tímea: Sokkal töb­bet tanulunk, mint a régi isko­lában. Bihari Robi: Sokkal ked­vesebbek a tanárok. Csizmár Mónika: Jobban kell igyekezni, mert, aki lema­rad, mehet vissza, ahonnan jött. Tehát érvényesül a verseny- szellem, több a munkájuk a di­ákoknak — vontam le magam­nak a következtetést. Sok a vidéki gyerek, hiszen a gimnáziumba egész Kárpát- aljáról jelentkezhetnek tehet­séges magyar gyerekek. Ám az ingázás egyáltalán nem egyszerű mostanában ezen a tájon, hiszen a buszok — ben­zinhiány miatt! — csak hébe- hóba járnak. Ennek ellenére szinte mindegyikük vállalja a nehézséget, sőt, előfordul, hogy 6-10 kilométert!) is kell gyalogolniuk. Tehát az egyik oldalon a lelkesedés, az áldozatkészség, a másikon viszont a siralmas körülmények. Az igazsághoz tartozik, hogy Beregszászban 1901-ben a város lakosságá­nak pénzén, közadakozásból építették fel a magyar gimná­zium épületét. Ebbe a „felsza­badítást” követően az ukrán tannyelvű középiskolát köl­töztették be. Dalmay Árpád, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség beregszászi szerve­zetének elnöke: — Tudomásul kell venni mindenkinek, hogy Bereg­szásznak volt magyar gimná­ziuma, és ezt vissza is kell hogy kapja. Persze békés esz­közökkel szeretnénk vissza­perelni a régi gimnáziumi épü­letet. i Vajon ilyen körülmények között fenn tud-e maradni, meg tud-e izmosodni ez a tan­intézet, hiszen jövőre már kinövik ezt az épületet is. Sze­rencsére a lelkes beregszászi­ak nem maradtak, nem marad­nak magukra. Egyrészt, mert Tóth Mihály, az elnök járási megbízottja, is egyik fontos megoldandó kérdésnek tekinti ezt, s ahogy ismerik errefelé, minden követ meg fog moz­gatni. A másik, amibe beleka­paszkodhatnak, hogy a- Con­sensus Humánus Alapítvány (számlaszáma a Kereskedelmi és Hitelbank nyíregyházi fiók­jában: 440-14827) már eddig is sokat segített könyvekkel, tanszerekkel. És a legújabb: a tanévnyitón kedves vendéget is köszönthettek a gimnazis­ták. Kardos Béla, az Ausztráli­ai Magyarok Szövetségének elnöke Sidneyből érkezett Bu­dapesten keresztül Bereg­szászba. — Célunk a kisebbségi ma­gyar iskolák támogatása. Ed­dig harmincezer dollárral segí­tettük elsősorban az erdélyie­ket, valamint a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán tanuló határon túliakat. De ezután Beregszászba is juttat­tunk elsősorban tankönyvekre, tanszerekre pénzt. Jó, hogy tudnak a gimnázi­umról Budapesten, Baktaló- rántházán és Sidneyben is. És jó, hogy vannak, akik a gon­dok enyhítését felvállalják. Mint a már említett Kardos Béla, no meg, aki már eddig is sokat tett: a megyénkbeli Hegedűs Gyula (pedagógus, MDE), de szívén viseli a tan­intézet sorsát a Művelődés- ügyi Minisztérium is. A viking ló „Igaz hogy katasztrofális száműzetésem után erőt vet­tem magamon; ...de em­lékezetemet és fantáziámat mégis csak az utolérhetetlen nyihahák erényei és gondo­latai foglalkoztatták. ” (Swift: Gulliver utazásai) Igen, fájdalom, én sem va­gyok, nem lehetek kivétel; én is a motorizált lóerők korának gyermeke vagyok, a városain­kat lassan szétfeszítő, az or­szágutakat kiismerhetetlen ve­szélyzónává züllesztő, ag­resszív és bűzös tülekedés lo­vagja. Bizony én is kihaszná­lom ennek előnyeit — de azt mindenképpen hozzá kell fűz­nöm e vigasztalan tényékhez, hogy a lelkem mélyén én még mindig visszasírom a lovakat, azt a pótolhatatlan testi és lelki kapcsolatot, ami az Equus cí­mű Schaffer-darabban egy serdülő fiút éjjelente kentaurrá változtatta (ez a fiú megismer­te az igazi extázist! — míg én unalmas tanulmányokat írok az olimposzi gyülekezetről... addig ő naponta lecsókolja a verejtéket az isten szőrös po­fájáról! —fakadt ki magánkí­vül az esettel foglalkozó éles elméjű orvos), ami teljesen át­formálta a nemes lovak orszá­gába vetődött Gulliver dok­tort. Olyannyira, hogy amikor hazatérvén családtagjai a nya­kába borultak, órákig eszmé­letlenül feküdt az utálattól. Gyerekkorom óta meg va­gyok veszve a lovakért, a tör­ténelmi s az eleven paripákért. Nagy Sándor Bukephalosától, csikós barátom, Garai Jani Zsalu nevezetű hátasáig, „aki” pedig egy alkalommal kinn a mátai pusztán csúful elbánt velem. Emlékszem, a puszta még napszállat felé is úgy sütött és illatozott, mint egy kemencé­ből frissen kiemelt kenyér, s mi hosszú, nagyszerű nyarga- lás után szinte beleügettünk a napkorongba, amikor is vízkö­zeibe érve Zsalu váratlanul megvadult és úgy ledobott, hogy vérbe borultan tápász- kodtam fel, és a fejemet a ti­szafüredi kórház éjszakai ügyeletén varrták össze hat öl­téssel. Lelkesedésemet mind­ezek ellenére semmi sem fa- kíthatja meg, sőt mély lelki ro­konságot érzek az olyan fes­tőkkel, mint Carl Hill, aki őrült volt, és azt képzelte, hogy a fák zöld lovak. Sőt, magam is úgy érzem, hogy nemcsak a dús, ünnepélyesen méregzöld fákban érezhető valami lovakhoz hasonló, ha­nem a szabad térségek is ugyanolyan légiesen könnyű­ek és bársonyosak, mint a ló szőrzete, s a vizek, a távlatok, a mezők ritmusában a levelek és fűszálak közt nyerítő szél­ben is van valami egy vágtázó ló önkívületéből. E gyanúsan lírai bevezetést egy dolog miatt nézzék el ne­kem — utána talán nem lesz olyan meglepő az, amit most elmondok. A minap Nóra lányom el- gondolkozóan baktatott mel­lettem hazafelé jövet. Egy idő után rám emelte talányos te­kintetét, és ezt kérdezte: mondd, apa, tulajdonképpen milyen az a viking ló? Megszoktam már a kérdé­seiben megnyilatkozó, megle­hetősen nagyléptékű fantáziát. Ilyenkor ösztönösen kissé kö­zelebb húzódunk egymáshoz a feleségemmel, mert ezek a kérdések néha olyanok, hogy még magát Buddhát is kizök­kentenék rezzenéstelen réve­Feltámad az iskola

Next

/
Oldalképek
Tartalom