Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-08 / 187. szám
10[ Ä %det-Magyarország hétvégi meíléfcUte 1992. augusztus 8. Schütz Ila Bodnár István Technikai okok miatt, a budapesti premier helyett a kis- várdai várszínházban mutatta be Mikó István társulata az Arizona Színház Giambattista Della Porta A szolgálólány című reneszánsz vígjátékát. A színhelycsere szerencsésnek bizonyult, a kellemes nyári szórakozást ígérő darab közönségsikert hozott. Köszönhető ez a parádés szereposztásnak is. Az egyik főszerepet Schütz Ila játszotta. Kisvárdán — egy hangulatos kis panzióban ahová családját is magával hozta — beszélgettünk vele. — Gyakran látjuk Önt nyaranta a szabadtéri színpadon, úgy tűnik, kedveli az ilyen pódiumot. — Valóban szívesen szoktam eleget tenni az ilyen meghívásoknak, sokkal oldottabb a szabadtér, valahogy természetesebb az egész közeg. Négy évig szinte törzstagja voltam a Szentendrei Szabadtéri Játékoknak, s most Kisvárdán három, előadásban szerepeltem. Óriási adottság ez a kisvárdai vár, nagyon romantikus és kellemes környezet. Nem véletlenül rendezik itt meg a nemzetiségi színházi fesztivált. _ — Frenetikus játékát figyelve, úgy érzi az ember, az oldottság korántsem jelenti az Ön esetében azt, hogy nem veszi komolyan az ilyen feladatot. — Ha csak egy bélyegnyi deszkán is szerepelek, máris a színpadon érzem magam, és igyekszem a legjobb tudásom szerint játszani. — Ehhez nem is fér kétség. Sőt! Emlékszem egy kritikára, amely egyenesen azt állította, hogy amikor Schütz Ila megjelenik a színpadon, mindenkit lejátszik, és még mellékszereplőként is főszereplővé lép elő. — Borzasztó egy dolog ez. Már amatőr koromban is rám szóltak, hogy engem le kell szürkíteni. Mert egy darab különböző szintű emberek játékából alakul ki. De hát hadd mondjam el azt is, hogy tisztességes színész vagyok, s mindig a színmű egészére koncentrálok. Korántsem akarok én mindig kiragyogni. — Önt többnyire csak kabaréjelenetekben, vígjátékokban látni. Jobbára komikaként ismeri a közönség. Igaz, a legjobbak közt tartja számon... — Higgye el, hogy a legnehezebb színészi feladatok közé tartozik a kabaréjelenet. Egy Hamletét, egy középszerű színész is jól el tudja játszani, csak jól oda kell figyelni a darabra. De ha nincs darab, meg kell csinálni. A színésznek a semmiből kell egy figurát teremtenie. Egy papírból kell életet csiholni. Nem véletlenül szokták úgyis kiadni a díjakat, hogy a színész szerzővel kap megosztott elismerést. Egyébként sincs komika, drámai alap nélkül. Az olyan színészek, akik nem tehetségesek, nem gondolkodnak, azok kabaréjelenetben sem tudnak játszani. Gyakran lépek fel Haumannal, Mikóval, Sztankaival vagy Szombathy Gyulával. Mind gondolkodó, magas intelligenciával rendelkező színész. Vagy Hofi! Kétszázezer voltos reakció. Mindenre, amire odafigyel. Ez adottság. Bizonyos összefüggéseket meg kell érezni, érteni. — Ön szerint ezen és a tehetségen kívül mivel kell még egy jó színésznek rendelkeznie? — Pozitív kisugárzással, olyasmivel, amit régen vajá- kosságnak hívtak, ma parafe- noménnak. A jó. színész, ha kijön a közönség elé, megtelik vele a színpad. Ezt nem lehet megtanulni. Technikát, sőt jelenlétet is el lehet sajátítani, de a kisugárzás az vagy van vagy nincs. Gyurkovics Tibor most ír nekem egy darabot Kiss Manyiról, Dómján Editéről és Dajka-Margitról. Erről a három csodalényről, arról a három bolond vajákosról. akiknek a rejtélyét haláluk után sem sikerült megfejteni. Hát az ő kisugárzásuk — úgy látszik, — örök érvényű, olyan nyomot hagytak maguk után. — Sokan állítják, hogy szerencsére is szüksége van a tehetségnek. — Mensáros László ezt úgy fogalmazta, hogyha zöld a lámpa, akkor lépni kell. — Talán ezért is hagyta ott huszonöt év uán a Madách Színházat, és igazolt át Mi- kóékhoz, az Arizona Színházba. — Mindezt Mikó Istvánnal egy éjszakába nyúló beszélgetés előzte meg. Kiderült, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Hívott és mentem. Persze nem könnyű a válás, ezért a papucsomat a Madách Színházban hagytam. — Több mint negyedszázadéves színészi pályát mondhat magáénak, ami számos sikert hozott. Mégis, ha most visszagondol a pályakezdő Schütz llára, vajon ezt várta a pályától? Nem több drámaibb, komolyabb szerepet? Elégedett azzal, amit elért? — Korántsem. Nagy drámákat szerettem volna játszani. A pályát én úgy képzeltem el, hogy előbb eljátszom a hülye kislanyfigurákat, aztán a vígjáték szerepeket, végül jöhet a dráma. Én már kész vagyok a görög tragédiákra. Nagy pech, hogy a nézőknek épp most nem kell. — Befejezésképpen engedjen meg még egy kérdést. Az igaz, hogy Schütz Ila nevét szinte mindenki ismeri, de azért kicsit merész dolog volt ezzel a névvel a színi pályán elindulni. — Nem akartam én Schütz Ila maradni. Pályakezdéskor gondolkodtunk mindenféle néven. Családi neveink révén majdnem bejött a Galgóczi Ilona vagy a Bencze Ilona név, de valahogy egyik sem volt az igazi. Aztán Szinetár Miklós úgy döntött, hogy maradjak csak én Schütz Ila. Igaz. hogy az újságírók nem fogják tudni jól leírni.-a nevemet, de lent a téren majd úgy fogják mondogatni, hogy shütcila, shütcila. Állj, vagy lő a mamám! Stallone komédiázik Gombás Sándor Nem éli reneszánszát az amerikai filmvígjáték. Annak ellenére igaz ez a megállapítás, hogy tömegesen készülnek filmek a műfajban és sajnos számolatlanul és válogatás nélkül vásárolják a hazai forgalmazók. Charlie Chaplin színvonalát sem elérni, sem túlszárnyalni nem sikerült eddig az amerikai vígjáték alkotóinak. Vannak persze kiemelkedő próbálkozások. Gondoljunk csak Billy Wilderre, aki számos nagysikerű filmet alkotott, tökéletes mesterségbeli tudással készültek szórakoztató filmjei. Emlékeztetőül: Van, aki forrón szereti, Legénylakás, Irma, te édes. Jelentős alkotás Sidney Pollack vígjátéka, az Aranyoskám, melyet a szakma Oscar-díjjal jutalmazott. A másik nagy művész, napjaink komikusa, Woody Allen. Az amerikai zsidót ábrázoló humoros filmjeiben a burleszk hagyományai szatirikus látásmóddal ötvöződnek. Intellektuális humora egyedülálló, de elsősorban az értelmiséghez szól. nem nyújt felhőtlen tömegszórakoztatást. A fenti kivételektől eltekintve a mai amerikai filmvígjáték csupán mennyiségi eredményeket mondhat magáénak. A most bemutatott Állj, vagy lő a mamám! című film egy a sok közül. Egyedüli érdekessége, hogy Sylvester Stallone második próbálkozása a műfajban, mint tudjuk az első vígjátéki szerepe az Oscar nagy bukás volt. Igazán értékelhető elhatározás Stallone részéről, hogy az utóbbi időben ki akar törni abból a skatulyából, amibe a hollywoodi gépezet bezárta. Eddig izomkolosszusként találkozhattunk vele, aki bosszút áll, öl, pusztít és nyers erejével, különösebb intellektuális képességek nélkül mindig győztesként kerül ki harcaiból. Most eljött a kivételes alkalom, hogy próbálja felülmúlni a régi önmagát egy vígjátéki komédiázás erejéig. A filmben ő Joe Bonowski, Los Angeles-i rendőr őrmester, aki szeretett mamájával vívja élet-halál harcát. A film alapszituációja egyszerű: a mama látogatóba érkezik Los Angelesben élő kedvenc fiacskájához, de egy lövöldözésbe keveredik és hosszúra nyúlik a látogatás. Itt kezdődnek a bonyodalmak. A mama rátelepszik óriáscsecsemőként kezelt fiára, beleszól ügyeibe, állandó galibába keverve önmagát és fiát. A másfél méteres anyuka rendkívül agilis és idegölő, mindenkit kikészít, aki az útjába kerül. Kettőjük kapcsolata olyan sajátos és bonyolult, hogy kibogozása érdekes munkát adna egy pszichiáternek. Valahogy mégis meg kell bocsátanunk a mamának, aki tyúkanyós ösztönével segíti fiát a veszélyes biztosítási csalók elleni harcában és egy jói irányzott lövéssel megmenti életét. A mamát egy számunkra ismeretlen színésznő Esteile Getty alakítja, aki kiváló jellemábrázolónak bizonyul. Ennyi tehát a cselekmény, egyszerű, nem készült művészi igénnyel, végül is jókat lehet nevetni rajta. Az alkotók tudatosan a nagyközönségnek készítették. A két főszereplő komédiázása. valamint az amerikai filmeknél megszokott kiváló fényképezés, köny- nyü nyári szórakozást ígér a kikapcsolódni vágyóknak. Az átlagos produkció ennél többre nem is vállalkozott. A néző pedig várjon türelemmel, remélve, hogy a tucatfilmek tömege egyszer még átcsap minőségbe és újjászületik a klasszikus és sajátos amerikai filmvígjáték. Hamarosan a mozikban NEON CITY SZÍNES, SZINKRONIZÁLT AMERIKA! FILM Rendezte MONTE MARKHAM Szereplők MICHAEL IRONSIDE VANITY, LYLE ALZADC Horpácsi Sándor Van a rabságnak egy foka, állapota, amely feltételezi a rabok, megnyomorítottak egyetértését, közreműködését, azaz éppen ez az önfeladó, önveszejtő készség működteti magát a rendszert. Mert ahol zsarnokság van..., de fölösleges is közhellyé koptatni Illyés nagyszerű vezércikk-versét. Az abszurditást (századunk alapélménye!) csak akkor lehet megragadni, leírni, ha már meghaladtuk, kiléptünk belőle. Jób akár jól is érezheti magát gönceiben, elesettségében, nyomorúságában, ha kap elég — denaturált szeszt! S miért ne kapna! Az alkohol, mint tüneti kezelés be van építve, tervezve a rendszerbe. Gorbacsov egyik nagy tévedése, ha nem éppen bukásának oka az volt, hogy el akarta venni Ivántól a vodkás üveget. Mert hozzá lehet szokni minden nyomorúsághoz, meg lehet tanulni együtt élni vele, ha a tudatot, öntudatot takaréklángra állítják. ha a gondolat és méltóságtudat írmagját is kiirtják. Ám rettenetes a kijózanodás, a rádöbbenés, az elvonási tünetek! Amikor a pária nem csupán a nyomorúságra eszmél rá, de arra is, hogy ő, az egyed, az individuum nem tényező, csak dolog, tárgy egy rosszul kitalált, rosszul működtetett gépezetben. Ezt is leírták már jól, plasztikusan, érvényesen (Orwell, Koestler, Szolzsenyicin), Bodor Ádám regénye mégis tud újat mondani, mert egyszerre érzéki, ugyanakkor tömény és kemény, mint egy szonett vagy a márvány. Tudása az alig odahagyott totális diktatúráról megélt, személyes tudás. nem spekuláció, logikai képlet, mint az említett Orwellé, Koestleré. Romániáról, Kelet- Európáról beszél, de úgy hogy pars pro toto, ebben a provinciális, krahácsi diktatúrában meg tudja ragadni a bolsevizmus fentebb elemzett lényegét. Azt, hogy az emberi aljasság, elvetemült gonoszság valami eszméletlenül furcsa elegyet, kölcsönhatást alkot az emberi esendőséggel, részvéttel és jósággal, amelyben a zsarnok és az eltiport kölcsönösen kiegészítik, feltételezik egymást, hogy ebben az ördögi rendszerben primitív, de igen hatékony, jól működő logika az a kovász, amely mint a sz.rba ragadt legyet nem ereszti sem a rabot, sem a rabtartót. Ebben a rendszerben — amely minden porcikájában kvázi — is vannak érzelmek: szerelem, gyűlölet, vannak kis örömök (denaturált szesz) és halál, de minden lefokozottan, csupán elviselhetően, de meg nem élhetően. Velejéig romlott, mert cinikus ez a hatalom. Bekalkulálja a leszorítottság- ban, lefojtottságban is felgerjedő, megfogalmazódó kis dacokat is, de manipulálja ezeket is, a rendszere elemévé, hatóanyagává teszi. Mindent tud az emberről, mert csak az információhálózata hatékony és mindenbe beavatkozik: munkába, szerelembe, gondolkodásba. A Sinistra körzet (valahol a román—ukrán határ mentén) egyszerre valóságos és képletes, mint ahogyan a figurák, a cselekmény is. Hősünk: Andrej Bodor mostohafiát akarja megtalálni, aki ..belekeveredett valamibe". Hogy mibe, szinte mellékes is. Használta a fejét, ki akarta emelni a mocsárból. Hősünk elmegy az alakoskodás legszélső határáig: beépül a hatalomba, holott tudja, hogy aljasságok eszköze lesz (pl. a nyugdíjas vadászok megmér- gezése) minthogy a hatalom is tudja mi a célja zsarolja, játszik vele. A fiút végül is mégse tudja kimenteni, mert a roncsember utolsó tudatos tetteként fölgyújtja önmagát. Halála nem tettértékű, nagyon is megfelel a hatalom céljainak. Bodor regénye azért félelmetes, lidércnyomásos olvasmány, mert egy idő aztán az olvasó is természetesnek tartja az abszurdumot. Azt pl. hogy az egész körzet azért dolgozik, hogy a medvéket etesse, gondozza. Kinek? Vadász sose jelenik meg a körzetben, úri családokat tépnek szét, embereket dobálnak ide-oda. Andrej Bodor pl. így kap asszonyt. Egyszerűen odarendelik mellé. Minden primitív, a vegetáció szintjén senyved. Ételük a főtt krumpli, gomba, bogyó, italuk a szörnyű denaturált szesz. Bodor szinte a pattanásig fokozza a feszültséget, de ezt csak a kívülálló, az olvasó érzi így, mert a regény, a körzet emberei sose jutnak el odáig, hogy meg is fogalmazzák ezt a kínt. Néha átgördül a tájon egy török kamion, a szabadság szimbóluma, a szabadság lehetősége. Hősünk meg is szökik vele, amikor kitör valami zendülésféle. Évek múltán visszatér, de ugyanazt a nyomorúságot, senyvedést, primitívséget és zsarnokságot találja... Hát ennyit a „román forradalomról”... (Magvető K., Bp., 1992.) Sinistra körzet s Bodor Adám:
