Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-08 / 187. szám

1992. augusztus 8., szombat HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 y íregyháza (KM — Tapol­cai Zoltán) — A pince olyan mint egy óvóhely, hatalmas szürke vasajtók­kal. A levegőben nem feltű­nő, de hosszabb idő után az orron át az agyig felkúszó dobozszag. A megyei levél­tár egyik külső raktárában, a varjúlaposi kúriában va­gyunk. Fotós kollégámmal szorgosan követjük Gyar- mathy Zsigmondot, a levél­tár igazgatóját, és Gottfried Barnát a nemrég visszaér­kezett MSZMP archívum leendő kezelőjét. Lehet, hogy a sajtónak jár ki a körülményesség, de Gyar- mathy úr nem hagyja, hogy szabadon kószáljunk az iratok közt, (,,A szabály, az sza­bály”) a raktárakba csak ket­tejük után léphetünk be, s ha szétválunk, mindketten ka­punk egy kísérőt. Csak a szakember talál így a krónikás nem írhatja azt, hogy bárki hozzáférhet az anyaghoz, lám őt sem ellenő­rizte senki. Itt csak szakember talál meg valamit, ha megta­lál. Már maguk a dobozok sincsenek sorban. Egymás mellett találom a nyírbátori KISZ-bizottság, a nyíregyházi városi bizottság iratait Máté­szalkáról érkezett hangulatje­lentésekkel. Egy dobozt kibontatok. A nyíregyházi városi bizottság Szekeres Tibor képösszeállítása a helyszínen készült sen csak állandó kísérőim nyomában!) Hogy egy hatalmasat csa­lódjak. Az anyag nem több, mondjuk a hetvenes évek tá­jékán. A kúriába visszasétálva döntök, hogy elrontom Gyar­Gottfried Barnának is. Nem határozott, de nemleges a vá­lasz. Az igazgató ennek okát abban látja, hogy a pártarchí­A penészgombák nem beszélnek A pártarchívum szelet vetett üléseinek jegyzőkönyvét. A belső címke szerint fehérgyar­mati iratokat tartalmaz. A kis dosszién Tiszavasvári áll ke­letkezési helyként. így, amíg a teljes archívu­mot nem rendezik nem derít­hető ki, hogy mi hiányzik! Jöhetnek a penészgombák! A fővárosi raktárban elázott iratokat egy külön épületben őrzik. Gyarmathy úr ragasz­kodik a törvényben előírt gu­mikesztyűhöz és gázálarchoz, de hosszú alku után saját fe­lelősségemre átléphetem a ház küszöbét. (Természete­mint amennyi egy négyszer négyes szoba padlózatán szétteríthető. A másik raktár­ban még büdösebb volt, mint itt, ahol állítólag kemény roha- dás zajlik. Nem rohad az annyira Azért nem annyira fekete a világ! Az igaz, hogy ezek az anyagok évek múlva használ­hatatlanok lesznek, de aki nagyon akarja, az most feldol­gozhatja! Már ha valakit érde­kel, hogy ki lépett be a pártba, mathy úr napját. Ha már ne­kem is elrontotta az a telefon, amelyik első cikkemre reagált. Névtelenül, naivitásomat han­goztatva. Három kérdését azonban fel kell tennem az igazgatónak! Igaz-e, hogy már elkezdő­dött az iratok feldolgozása, méghozzá a személyi anya­gok elkülönítésével? Igaz-e, hogy ebben a pártarchívum egy korábbi vezetője segéd­kezik? Igaz-e, hogy az igazga­tónak igenis van múltja Vásá- rosnaményban? Gyarmathy úr, miután hatá­rozott nemmel válaszol mind­háromra, felteteti a kérdést vum vezetője a budapesti fel­pakolásnál tényleg se­gédkezett, a dobozokban már valóban keresték azokat a listákat, amelyek az iratok jegyzékei. Rosszindulatú támadás? De hát a rendezési tervet ezek nélkül nem tudja elkészí­teni. A kérdések szerinte nem erre vonatkoztak. Rosszindu­latú támadásnak tartja őket, sejti, hogy merről fúj a szél. (A szerző remélve, hogy nem vihart arat, megkeresi a pártarchívum utolsó kezelőjét, és az MSZP megyei vezető­jét.) őzüzekedés sípjelre Nyíregyháza (KM — M. Cs.) — A július végén kezdő­dött őzpárzási időszak a leg­izgalmasabb egy vadász szá­mára. Az öldöklést lehet, hogy sokan elítélik, de már nem a pusztítás, az állomány teljes megsemmisítése a cél, ha­nem a selejtezés, az ökológiai egyensúly megtartása. Az apró, alig hallható nyikkanáss- zerű hangra másodperc töre­déke alatt felfigyel az őzbak, s felhagyva mindenfajta óvatos­sággal eszeveszetten kezd rohanni az őzsuta irányába. A vágyakozó, hívó jel megigézi még a legvénebb, tapasztalt őzbakokat is, akik képtelenek uralkodni ösztöneiken. Ezzel kezdetét veszi az őzüzeke­dés, a párzási időszak. A vadászok számára a leg­izgalmasabb napok követik egymást, hiszen olyan bakok is felbukkannak, amelyek tró­feái a világon bárhol irigylésre méltók. Nem ritkán 10—12 éves őzbakok kerülnek puska­végre. Ők szinte remeteként húzódnak meg az erdő sűrű­jében, a vadászok legfeljebb a patanyomok alapján azonosít­ják. Nem is sejtik az őzbakok, hogy az. őzsuta vágyakozó hangját egy fa-, vagy műa­nyagsíp, sokszor egy egysze­rű akácfalevéllel utánozzák. Az őzbakvadászatra indulók négy fajta hanggal próbálják kicsalogatni az igazi nagyva­dat. A suta vágyakozó jelzé­séről már szóltunk. A gida anyját hívó hangja véko­nyabb, mint a sutáé, de erre is felfigyel a féltékeny bak. amely azonnal elsőbbséget akar. Használják még a pa­naszhangot, a suta ezzel azt jelzi, hogy az egyik őzbak agancsával készteti megállás­ra. erre is szinte robban a becserkészésre váró vad. A vészjel hangjára a leggorom­bább az őzbak, ugyanis attól fél, hogy valamelyik állat meg­támadta az őzsutát, ezért csörtetve robog a hang irá­nyába. Persze néhány igazán ruti­nos őzbak, amelyet sípjellel hívtak a vadászles közelébe és ennek ellenére csak meg­sebesíteni tudták, már nem hisz a csalogató hangnak. Addig kerülgeti a hangforrást, míg szelet nem kapnak. Meg- érezve az ember szagát böf­fentenek egy óriásit és úgy megugranak, hogy a vadász­nak még a fegyverét sincs ideje felemelni. Akiknek nem volt még ilyen afférjuk a va­dászokkal, bőszen keresik az őzsutát, helyette egy puska­csővel találkoznak. Legkeve­sebb ideig szenved a vad, ha lapockán lövik. Nagyvadnál a vadászok aranyszabálya alap­ján sose szabad fejlövéssel kísérletezni. A téma: a falusi turizmus Hogyan várjuk az idegent? Augusztus 11-én, 17.30 órától Kállay Kristóf ország- gyűlési képviselő a nagykállói művelődési ház kamara­termében Csáky Csabát, a Magyar Falusi Turizmus Szö­vetség elnökét látja vendégül, aki az érdeklődőket egyebek mellett a falusi turizmusban rejlő jövedelemtermelő lehető­ségekről. az annak megte­remtéséhez szükséges tárgyi és személyi feltételekről, to­vábbá a külföldiek általános elvárásairól tájékoztatja. Olimpia idején Kovács Éva S zeretek mostanában magyarnak lenni. Nem mintha máskor szégyellném, vagy takargat­nám, hogy e hazához, eh­hez a néphez tartozom, de most különösképpen örülök annak, hogy ez így igaz. Szeretném sokszor hango­san mondani: ez igen, látjá­tok, ezek a magyarok! S hogy mi táplálja büszke­ségemet? Talán már mind­nyájan régesrég kitalálták: a barcelonai olimpia, ponto­sabban a rajta résztvevő magyarok. Azok a sporto­lók, akiket először az ünne­pélyes megnyitó alkalmából könnyeztem meg, még alig remélve, hogy kicsiny, de lelkes csapatunk ennyi örö­met szerez majd nekünk. Ne higgyék hogy túlságo­san érzelgős, szentimentális vagyok. Erről szó sincs. Szó mindössze arról van, hogy nemcsak én, velem együtt az egész világ meggyőződ­hetett arról, milyen tehetsé­ges, nagyszerű emberek a mi magyarjaink, barcelonai képviselőink. Lassan nincs nap, hogy a csodálatos katalán város­ban ne hangzana fel a ma­gyar himnusz, vagy ne állna magyar a dobogón. Igaza van a riportereknek, akik tréfásan azt mondják, las­san az egész olimpiai falu dúdolni fogja Erkel zenéjét. S ráadásul nemcsak ügye­sek, tehetségesek, szeré­nyek is a Barcelonában lévő magyarok. Egerszegi pél­dául, aki az olimpiai kereszt- ségben a kedves Egérke he­lyett a felnőttes Krisztina ki­rálynő nevet kapta, s aki a harmadik arany átvételekor is oly szerényén mosolygott, oly kedvesen integetett, mintha ez a világ legtermé­szetesebb dolga volna. Imádtam — bár normál kö­rülmények között alig figye­lem a birkózókat. Azt a Rep- ka Attilát, akinek nevét be­vallom először hallottam, s akinek fájdalmas arcát, megharapott karját sokáig nem lehet majd elfelejteni. Mint ahogyan azt a pillanatot sem, amikor megunva a szurkapiszkát, összeszorí­totta fogát, megsokszorozta erejét, s úgy lerakta a sző­nyegre ellenfelét, mintha nem is élő ember, hanem egy zsák krumpli volna. Számos, számtalan példát lehetne még sorolni, s nem tagadom, a magyar zászló méltóságteljes kúszását látva minden alkalommal könnyel tele a szemem. S abban is biztos vagyok, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Örülök hát. hogy magyar vagyok. Örülök, hogy Barce­lonában sztárok a magya- i rok. Már csak azt sajnálom, I hogy mindössze négy éven­ként van olimpia... Kommentár Út széli zavarók Kállai János S em a közlekedés-, sem a reklámpszi­chológiában nem vagyok járatos, így hát. amit a hirdetőtáblák autópályák mellőli eltüntetéséről megfo- galmazgatok, az abszolút laikus vélemény. Kezdjük valamiféle szemlélődést szintről. A gigantikus transz­parensek között vannak iga­zán szépek, figyelmet felkel­tők, de akadnak tucatszimp­lák is. Hogy sok van belőlük vagy kevés? Ki tudná meg­mondani? És nincs össze­hasonlítási : s falapunk sem, mert. mint fiiffik: a nyugat­európai gyakorlatnak meg­felelően kell nekünk is eltün­tetnünk a hirdetőanyagokat. Vagyis: ezek szerint ott már nincsenek. Nekem azért rémlik vala­mi. Nem olyan régen, Né­metországon átutaztamban, utána pedig Dániában, mint­ha láttam volna ilyesféléket. De lehet, hogy csak káprá- zott a szemem. Hiszen arra­felé már jól tudják: ezek a képes-szlogenes, útszéli harsányságok zavarják a közlekedést, elterelik az au­tósok figyelmét. Biztosan így igaz, hiszen tényleg le­hetetlen, hogy árgus sze­mekkel kövessem a kocsi­áradat mozgását, miközben egy-egy jól sikerült reklám­fotóban gyönyörködöm. A megosztott figyelem képes­sége a sztrádákon nem úgy működik, mint az élet más területein. terelő momentummal is szá­molni kellene, illetve azok:ki­pálya melletti jelképes sír­hantok, keresztek, fára ag­gatott koszorúk eltávolításá­ra már történtek intézkedé­sek. Többségük, és emberli- leg ez érthető, azért ott ma­radt. Bizony, ezek a kegye- letes mementók igencsak al­kalmasak a vezetői kon centrálás szétzilálására. Hát még a vidámabb dol­gokí Ezért szorultak ki a szuperminis, stopos lányok a highway-k mellől. A barná­ra sült, hosszú combok, a kivillanó bugyik látványa j maga a biztos tömegsze- j rencsetlenség. Sorolhatnám tovább. Egy érdekes fa, egy épület, a közeli erdőkből elö- merészkedő állatök megje­lenése, és bármi, ami a ..látó" ember számára érdé kés lehet, szóval mindez: potenciális veszélyforrás a közlekedők szempontjából. Le a transzparensekkel, el velük az utak közeléből! Mert a többieket úgyis ne­héz lenne jogszabályi úton kiiktatni a világból. Arról nem is szólva (és ezt a hosszú­hosszú kilométereket egy­huzamban végigvezetők tudják igazán), hogy a mér­tani módon bemért rende­zettség monotóniája bizo­nyos idő után talán még veszélyesebb, mint egy aranysárga napraforgótábla hirtelen elénk táruló csodája, vagy egy távoli hegycsúcson előkéklő várrom körvonalai. Mert ezek azért okvetlenül | kellenek — mármint ,,látvá- nyilag” — a volánforgatók [ belső nyugalmához, éber önfegyelmének megőrzésé­hez. Az összeurópai táblát- ■ tanítási mozgalomhoz csat­lakozva azért erről se feled- kezzünkmeg! Néző(pon^

Next

/
Oldalképek
Tartalom