Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-29 / 204. szám

A nő Móricz művészetében

Szilvási Csaba

„Elég tapasztalatom van már, hogy tudjam, hogy a nő az életnek éppen olyan fontos ügye, mint a legfontosabb, ami művész számara létezhetik, maga a művészet.” — írja Móricz „Művésznek nem való a házasság” című munkájában.

A nagy realista műveiben a nő valóban „kevercse” rossznak és jónak, a maga sokoldalúságában, gazdagságában, változatosságában jelenik meg. Móricz műveiben nyomon követhetjük azt a folyamatot, amelynek során „az édes cukorbabából rút, pörlekedő sátán lesz". Nála a nő „a szent Hétköznap, mely a szent Vasárnap termője”, „a szebbik nem, „a szépség”, „a szép asszonyi csoda”, „az élet fényessége”, „a tündér”, „az isten csodálatos szent teremtése”, „az isten angyala”, Ő a „gyöngy”, a „nyelvészeti édes' csodabogár”, „a teremtés legbájosabb kis madara”, a „harmat”, a „boldogság tündére” és a „kéjpalota” a férfi számára.

A nővel kapcsolatos pejoratív kifejezésekkel is szép számmal találkozhatunk Móricz műveiben. Ő az „undok boszorkány”, a „becstelen személy”, az „áspis”, a „démon” és a „boszorkány tojása”. A Tündérkertben Imreffy- né a fejedelem számára „fertő, feneketlen sár, zsombék”, Báthory Anna pedig Bethlen Gábornak „a vérvörös bűn, a parázs tűz, az égető veszedelem”. „A nő, fiam, lakat, amé- ket minden kulcs kinyit, és a férfi olyan kulcs, amék minden lakatba belepászol" — mondja a Pillangóban szereplő Panka néni. Móricznál a no szerepel mint „nemi tárgy”, „nőstény”, „maca”, „szajha”, „dög”, „dögöcske”, „cafra”, „ringyó”, „kis muff”, „hetéra”, „céda”, „condra”, „robanc”, „ron- gyocska”, „katonasári”, „ri- nya”, „cefre”, „éjjeli daru”, „lotyó”, „rima”, sőt még mint „szuka” is.

„A leány a legfurcsább teremtése az istennek... annak nem kell semmi, csak csiklan- dás, se a tegnapot nem emlékszik többet, se a holnapot nem mélázza soha” — olvashatjuk a Rózsa Sándor a lovát ugratja című regényben. Előfordul Móricz műveiben mint „gyerekpajtás, „gyereklány”, „hajadon lány”, „nagylány", „kislánycseléd”, „suhanc- lány”, „kis prücsök lyány”, „lányszemély”, és „szemé- lyecske”.

Kisebb korában „kis fodros baba”, „csitri”, és „bakfis”, férjhezmenetele előtt „szü- zecske", „eladó”, „eladó portéka”, „asszonynak való”,

„legmézesebb pogácsa” és „szép fognivaló”.

Külsejét tekintve „kisded hölgyike”, „puccos dáma”, „puccos kisasszony” és „ta- nítóképezdei rém”, társadalmi helyzetét illetően pedig „fráj- la”, „frajj”, „urilány”, „tanyasi purgyé”, „falusi ártatlanság” és „falusi perszóna”.

A virágmetaforák között szerepel a lányt jelentő „pohárba való virág”, az állatmetaforák között pedig a „kis levelibéka”, a „verébcsirke”, a „kis madár”, a „kis jérce”, az „ünő”, az „őzboci” és a népi szóalkotás rendkívül bájos „szülötte”, a „babalyánytyuk”.

„Minden család nívóját az asszony szabja meg. Az asz- szony a fészek. Az asszony a melegágy” — írja Móricz az Életem regényében. Műveiben az asszony fiatal korában „menyecske”, „csitri asz- szony”, „asszonylány”, „leányasszonyanya”, vagy „kardos, menyecske”, később „dáma”, „nagyasszony”, „tekintetes asszony” és „politikadáma”..

Az Úri muriban szereplő Csörgheő Csuli a feleségét ,,vánkos”-nak tartja, Rózsa Sándor embere, Pisze Matyi pedig ,,strózsák”-nak nevezi a fejérnépet. Móricz asszonyait ^ munka már fiatalon elnyűvi. így lesz belőlük idő előtt „lá- bonjáró emlék”, „őfonnyadott- sága”.

„Az öregasszonyoknak az a sorsa, ha ittmaradnak, hogy egész életüket méregben Is indulatban kell eltölteniük” — olvashatjuk Móricz

Gyalogösvényen című elbeszélésében. Nem csoda hát, hogy néhány olyan tiszteletet parancsoló kifejezésen kívül, mint az „agg nő”, a „matróna”, az „anyóka” egész sor, tréfásan lekicsinylő, sőt rosz- szalló és sértő szó is található Móricz műveiben az idős nőkkel kapcsolatban. Ilyenek a „gyalogposta”, a „gyalogsátán”, a „vén banya”, a „vén satrafa", a „vén csutora”, a „szuette sátorkaró”, a „vén bestia” és a „rosseb vénasszony”.

„A családi élet alapja a nő. Mindig az volt és mindig az lesz. Mert a nő az, aki a gyermeket, a jövő alapját, az emberiség titokzatos fennmaradásának lehetőségét viseli, adja és neveli” — összegzi Móricz a nőkkel kapcsolatos véleményét Családvédelem című tanulmányában. Hősével, Bethlen Gáborral együtt lelkesen kiált fel; „Milyen csodálatos dolgok vannak az asz- szonyi lélekben!” „Az asz- szonyt nem arra adta az Isten, hogy az embert megértse, hanem arra, hogy az embert boldoggá tegye” — vallja A nagy fejedelem című regényében.

A Korányi klinikán apácák hajoltak fölé. Az égen tűzcsóvák és zúgó repülőgépek. Ötven éve, amikor az első légitámadás érte Budapestet, 1944. szeptember 4-én, hajnali három órakor meghalt „ Ny ugat csapat- jának keleti zászlója", a ,.szabad, pa- csirtás, szentírásos ember”, Móricz Zsigmond.

A művész addig él, amig másokban él, és annyiszor támad fel, ahányszor valaki újjáteremti őt önmagában.

Senki sem állt nála közelebb emberként sem, művészként sem a mi fájdalmas, sors verte közösségünkhöz. Illatosak az írásai, mint eső után a televény.

Az ,.ősmagyar dal"-t, az ,,ősszó”-t halljuk felcsendülni műveiben. Nyelve a legmélyebbről jövő, századok zamatát magában őrző, magyar népi nyelv.

A Hét krajcár, a Barbárok, az Úri muri, a Légy jó mindhalálig, az Erdély trilógia és még számos regény és novella írója megrázza a lelkeket és varázslatot idéz a szemre. Művei lenyűgöznek, átforró- sítanak és felemelnek.

Egész életműve a korabeli mindenfajta kiszolgáltatottság elleni küzdelem. Élete erős és dús. Élete virágzás és örök, mert számtalan emberélet van beleszőve.

A mai világban sok embernek

2—3000 szó is elég ahhoz, hogy felületesen érintkezzen társaival.

Móricz művei, a magyar nyelv kimeríthetetlen kincsesbányái, ahol garmadával hevernek a különböző korokból származó ,.arany szótallérok és szódrágakövek, a kifejezések és szóképek” ékköves „násfái” és „diadémjai”, köztük a művész ötvösműhelyében született remekművek. Töltsük meg velük tarsolyunkat.

Most, amikor Móriczra emlékezünk, nem temetni, nem is feltámasztani: élni hagyni, ,,életnünk” kell őt. Engedni, hogy műveinek olvasása közben terjedni, közlekedni tudjon a lelkűnkben.

Kiss Dénes

A hetedik krajcár

Most is nevetünk hull a könnyünk hiányzik a hetedik krajcár —

S későn adja későn a koldus Szegény későn ad a szegénynek A kevés így lesz még kevesebb Hát ezt nevetjük hahotázva rázkódik tőle egész testünk Hiányzik? Nahát! Jó mulatság!

Ilyen jót már régen nevettünk és nem tudjuk abbahagyni Fáj a torkunk tüdőnk fölizzik összeszikráznak a csontok Nahát! Az a hetedik krajcár?

Hogy örökösen az hiányzik?!

Istentelenül mulatságos s ahogyan mindig késve kapjuk amikorra már mit sem ér Lehetetlen ezt nem nevetni Mintha a húsunk szakadna ki szilánkot röptét kacagásunk Már az erek inak se bírják fogunk csipkéin vér virágzik De hát ki képes abbahagyni?

(Népszava, 1979)

Móricz

ars poeticáiból

„Nekem az írás az élet minden gazdagságát jelentette: magát az életet. Az élet ösz- szes hegyeivel és völgyeivel, felhőivel és óceánjaival s az emberi életet, minden akciójával, filozófiájával s népmeséivel és absztrakt tudományaival. Együtt vettem és adtam s éltem valóban mindenkor írásban az egész életet, a napsugártól a tömlöc sötétségéig, a magányos szív boldog szenvedésétől a tömegek viharáig. Nekem valóban sokat adott az írás, mert én nem egy életet éltem át, hanem mindig azt éreztem, ezer s ezerformájú az élet. Kaptam, átéltem s továbbadtam. Mindig, mintha az egyetemes élet

közlője volnék az egyetemes emberiség számára.”

(1927)

„...Minél nagyobb egy író, annál nagyobb kötelessége a legfontosabb dolgokban színt vallani és megmondani, mi az igazság és mi a kötelesség.” (1930)

....Számomra az igazság, a

valóság, az öt érzékkel felfog- hatóság a szép. Azért tudok belemerülni a képzelt alakok valóságába, mert előttem a pillanat keretében minden benne van, amit az élet adhat.”

(1936)

Nagy István Attila

A tügyi fájdalom

M

óricz Zsigmond 1908 előtti élete felkészülés volt a megszerzett tapasztalatok kimondására. A Jókain, Mik- száthon, Gárdonyin nevelkedett író először a mesterek szemén át nézte a világot, a paraszti életet, amelyről a legbőségesebbek voltak a tapasztalatai. Jókai legtöbbször kívülről, csodálkozással vegyes kíváncsisággal figyelte a parasztok világát. Romantikus képzelete elrajzolja ezt a környezetet. Mikszáth sokkal közelebbről figyeli az életüket, ábrázolásmódján átsüt a személyes tapasztalat, mégis szinte új, paraszti életmítoszt teremt. Újjáalkotta ezt a világot, amelyben még a tragikus sorsú hősök is úgy emelkednek föl sorsukon, mint a mesék legkisebb legénye a táltoson az üveghegynél is magasabbra. Gárdonyi Géza parasztjai igazi jellemek, a szónak abban az értelmében, hogy megmérik magukat a világban, gondolkoznak a sorsukon, vállalt érzelmeik vannak. De életüket átlengi valamiféle bölcs rezignáltság, derű, nyugalom. Tömörkény István jut talán a legtovább. Az ő szemlélete nyersebb, a legközelebb áll a valósághoz.

Ezekből a hagyományokból merít Móricz, amikor arra tesz kísérletet, hogy bemutassa a magyar parasztot. A fentebb felsoroltakon kívül adott még az élő irodalom parasztképe.

A Hét krajcár (1908) gátszakító sikere megindítja az elbeszélések folyamát: Igaz, a korai írásokban még elég gyakran kísértenek a Jókai- es a Mikszáth-hagyományok. Ha észre is veszi Móricz a parasztság sorsát meghatározó ellentéteket, és megismerkedik a valóságfeltárás új módszereivel, tanulmányozza a naturalizmus elméletét és gyakorlatát, s lázadó indulatú paraszthősei korán megjelennek elbeszéléseiben, mégis torznak és egyoldalúnak érzi (személyes tapasztalatai ellenére is) a magyar paraszti sors végletesen keserű ábrázolását. Úgy véli, hogy a nyomor ellenere, a szociális kiszolgáltatottság közepette is kell örülnie a parasztságnak, kell, hogy vidámságban, örömben is legyen része. Ez az egyik magyarázata annak, hogy az 1908—1909-ben született novellákban gyakoriak az idillek a komor társadalmi tapasztalatok ellenére (Hímes tojások; Virrad; A kakas; Csitt- csatt).

De az anekdotázó hajlam, a mesélés önfeledt öröme már átadja a helyét a komorabb látásnak. A Hét krajcár mellett a Tragédiát vagy a Judith és Esztert említhetjük a fenti kijelentés igazolására.

A Judith és Eszter a Hét krajcár című kötet egyik legjelentősebb darabja. Közismert, hogy a Móricz-család a csé- csei „gazdasági” csőd után Prügyre kerül. A gyermek Móricz döbbenetes intenzitással éli át a tündérsziget elvesztését. Az Életem regényében írja: „Mintha csak azért lettem volna íróvá, hogy megmutassam azokat a sebeket, amelyeket hétéves koromtól tízeves korig Prügyön át kellett élnem." Végletes elkeseredéséről, sérelmeiről önéletrajzi munkájában is sokat ír. A világ szeme elől egy kis nyírségi faluban meghúzódó család a viszonylagos jólétből a keserű nyomorúság állapotába jutott. Tiszacsécséről való eljövetelük szabályos menekülés volt, futás a kárörvendő nevetések elől. Hiába jár-kel az apa szinte az egész országban, üzletel, vállalkozik, a család helyzete nagyon lassan javul. A szegénység olykor „rettenetes” jeleneteket szül, a szülők néha veszekednek is. Az időszakos családi diszharmónia még jobban elnémítja a gyermeket. Finom lélektani megfigyeléssel érzékelteti Móricz ezt az állapotot: „Féltem az emberektől, ujjaimat se mertem mozdítani. Úgy lestem ki a világba, mint a csigabiga, minden pillanatban készen a visszahúzódásra.”

Az apa tehetetlen dühét legtöbbször kiviszi a családból, levezeti valahol, az anya otthon marad a gyerekekkel. A szegénységben is megőrzi emberi méltóságát, erkölcsi tartásából nem enged, a maga módján tiltakozik a nyomor embertorzító hatása ellen. De nem tudja elviselni a rokonság gazdag paraszti gőgjét sem.

Az emlékező, lírai expozíció után felgyorsul az elbeszélés hangja. Egy felkiáltás lendíti meg a történetet: „A tej. A mi kis életünk legnagyobb hiánya!” A karácsony előtti kalácssütés nagy eseménye indítja meg lényegében az eseménysort. A tej utáni erős sóvárgás érezteti, hogy a tejnek nagy szerepe lesz még a novellában. A családot képviselő kisfiú házról házra jár, hogy egy csupor tejet szerezzen. Bár mindenütt volt bőven, mégsem sikerült vennie. A falu visszautasító magatartása mögött a büntetés szándéka feszül.

A drámaian felgyorsuló esemény azáltal válik még feszültebbé, hogy egyre gyakrabban szakítják meg az írói közlést párbeszédek, váratlan fordulatok. A nagygazda rokonnál, Eszternél is kudarcot vall a kisfiú. Pedig micsoda nagy elszánás kellett ahhoz, hogy a rátarti, gőgös, felkapaszkodásra büszke rokonhoz elengedje az édesanyja.

Eszternél akaratlanul is tanúja lesz Eszter és a kocsis Pál Feri találkozójának. Nem ért ugyan sokat a jelenetből, mint ahogy a korábbi kudarcokat sem érzékeli igazán, inkább az emberi közömbösség, kíméletlenség fokát mutatja a hozzá való viszony, mint megalázottságának megértését. így a gyermek egyedül áll a jóság, a büntetlenség, a becsületesség képviseletében a rosszal szemben. Még lélekben sem válaszol rosszal a gonosz kihívására. Nem keresi az emberek magatartására a magyarázatot. Nem lehet megszabadulni attól a gondolattól, hogy már ebben a korai novellában megfogalmazódik az az erkölcsi alaptétel, ami a Légy jó mindhalálig vezér- gondolata lesz: a költőnek, a művésznek az a feladata, hogy az emberiség tanítója legyen. A minden akadályon, a minden rosszon győzedelmeskedő jóságot kell hirdetnie. Félreértés lenne persze azt hinni, hogy a kisfiúra nem hatnak ezek a kudarcok! De visszafojt magába mindent. Ebben is hasonlít az édesanyjára. Az első kudarcokat ő így fogadja: „Az anyám nagy fekete szeme kitágult, csak úgy világított. Nem szólt, nem só8 l A Xeíet-Mcwuarorszáfi hétvégi mettélfate___________________________________________ ______________________________1992. augusztus 29.