Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-29 / 204. szám

1992. augusztus 29.________________________________________________________________________& Xííet-Maflitarorszáfj Hétvégi meUeHjíete \ 9

Nyerges András

Poste restante

M. Zs. Leányfalu, 40-es évek

Hagyd a politikát, építkezz, ezt a tanácsot, Zsiga bátyám, magától kaptuk több, mint négy évtizede.

Hagytuk az építkezést, politizáltunk.

Most csak azért nem verhetjük a fejünket a falba,

mert épp a falat elfelejtettük felhúzni.

Most már nekilátnánk, hagyni a politikát,

építkezni, 1.

de éppen politikánk miatt nincs tégla, híg a cement, nem köt a malter, a kiásott alapokat meg kezdi serényen betemetni a planírozó birgád.

(Mozgó Világ 1988.)

Kávéház teraszán (1938)

csöppje

hajtott, nem fakadt könnyre.” Eszter visszautasítása után hasonlóan (csak nagyobb belső nyugtalansággal) viselkedik: „Az anyám fölegyenesedett, kemény lett, és azt vártam, hogy kiabálni fog, szidni fogja.

De nem szólt. Semmit sem szólt. Végigsimította a homlokát, s azt mondta: Jó.” Ennek a jelenetnek az ellenpontja az elbeszélésben Eszter éjszakai „kudarca”. Most a férj éri tetten, s miután szinte agyonveri, Judithoz menekül (arra gondolva, hogy az a kisfiútól úgyis tud a kocsissal folytatott viszonyáról); Judit befogadja, lefekteti. Másnap az urához visszatérő asszony egy csupor lefölözött tejet küld hálából. Mi történjen a tejjel? Ingyen nem fogadhatja el, hiszen akkor önmaga is Eszterhez silányulna. A valóságos árát megint nem adhatja, hiszen azzal újra csak valamiféle cinkosságot vállalna. Győzedelmeskedik a természetes jóság, az erkölcsiség, amely büszkén hirdeti: Úgy add a jót, hogy ne várj érte fizetséget. Segíts, ha képes vagy a segítségnyújtásra! Ezért nyújtja at fizetségül — aránytalanul nagy árul — a legszebb pár függőjét.

A mikszáthi modorban írt elbeszélés itt már befejeződne. Erkölcsi elégtételt kapott Judit, győzött a becsületesség, a tisztaság. Bebizonyosodott, hogy a szegények jósága minden körülmények között őszinte, igaz érzés. A tanulságot így könnyen le lehetne szűrni. Móricz arra is képes, hogy a csattanót tovább vigye: „Az anyám pedig fogta az óriás köcsögöt s elkezdte csöndesen, nyugodtan beleönteni a moslékos dézsába. Mert volt nekünk egy árva malacunk is.” Kétségtelenül ez a jelenet az elbeszélés drámai csúcspontja. Itt lepleződik le teljes nagyságában a paraszti gőg, az erkölcstelenséggel párosuló kivagyokiság, a mindenkit a maga szintjére lehúzni akaró önteltség, butaság. Ezzel a világgal csak a tiszta szegénység erkölcsi eszményeit lehet szembe állítani. A tisztaság iránti konok hűség és ragaszkodás ereje adhat csak tartást elviselni a sors térdre kényszerítő csapásait.

Móricz valóságismerete nem áll meg ennél az erkölcsi parabolánál. Ilyen beféjezés- sel még mindig kísértene a csattanóra kihegyezettség veszélye. Az író nagy életismerettel és lélektani érzékkel rajzolja az utolsó pillanatokat. A mindvégig „keményen” viselkedő édesanya „ellágyult, fájdalmas szép arcán egy könnycsepp futott végig. Megszólalt: No, add a csészédet fiacskám...” Czine Mihály méltán dicséri az elbeszélés befejezését: „Ez az egy csésze: a szegények jósagának, melegszívűségének, fölényének a legzengobb hirdetője."

A Judith és Eszter, a „a tügyi fájdalomzónának alig kieresztett csöppje”, méltó lezárása a Hét krajcár című kötetnek. Ha a szemléletében vannak még olyan vonások, amelyek a mikszáthi hagyomány irányába mutatnak, a drámai- ság, a feszes szerkezet a kíméletlenebb látást jelzik.

Csécsétől a Kerepesi útig

(részlet)

Borbás Lajos

1942-ben Debrecenbe ment, ahol egy hónapig történelmi kutatásokkal akart foglalkozni. A kutatásra tervezett időt jórészt pihenéssel töltötte el. „Debrecenben milyen remekül kialudtam magamat, most már semmi baj, újra negyvenkét éves vagyok..." — jegyezte föl egy kis papír- lapra.

így érezte. Újabb terveket kovácsolt, s azok megvalósításához hosszú életet remélt. De a „csendes hónap” után is fáradtan érkezett haza. Egyetlen hónap alatt egy szuszra írta meg a „Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét” című kötetét. A terve az volt, hogy a harmadik kötet megírásához is a hajdanvolt királyi vármegyében, „az ősi Csongrádban” gyűjt életanyagokat, de nem futotta már az idejéből és erejéből, „a tömény tűz” őt is elégette.

Sírjánál „az igaz magyarok seregének” szószólójaként Illyés Gyula mondta el róla helyettünk is:

....Ez a külsőre látszólag

csöndes, tempós férfi az indulatok és szenvedélyek embere volt... Pontosabban, hibátla- nabbul mért, a legbonyolultabb feladatok közt is biztosabban járt, mint bármelyikünk... Minden alkotása csodálatos összetételű óriási el- memunkáról tanúskodó szerkezet... Ha valaki egyszer számba veszi, hány emberrel, hány holddal lett gazdagabb tudatunk az ő jóvoltából, képzeletünkben Magyarország legalább egy megyényi lélekkel, egy megyényi földdel növekedik...”

Az igazi magyarok seregének írójára emlékezve azt is méltán állapította meg Illyés Gyula, hogy Móricz Zsigmond „nemcsak írói zseni, de dokumentum-értékű fölvilágosító is”. Ezért sürgősen el kell oszlatni a magyar szellemi élet óriásának alakja körül a félreértéseket, azt hiszem, van erre elég felkészültség.

(A Móricz Zsigmond Társaság Évkönyve. Szentendre — Leányfalu, 1992.)

Egy különös házasság

Különös házasságot kötöttek egyszer Tiszacsécsén: egy parasztlegény paplányt vett feleségül. Kapás paraszt egy igazi paplányt. A leánynak a nagyapja is pap volt, maga tudós professzornál volt nevelőbe: a férfi majdnem vadon nőtt. Szájáról volt nevezetes: ökreinek ugyan még a csípejéig sem ért, de olyan torokkal tudott énekelni — és káromkodni —, hogy még a templom mennyezete is repedezett a hangjától. Történt pedig ez a házasság 1878-ban: alig harminc esztendővel a jobbágyfelszabadítás után. A valóság szinte hihetetlenebbnek tűnt a mesénél: a mesebeli szegény legény könnyebben elnyerhette a tündérkirálylány kezét, amint akkoriban egy parasztfiú a tiszteletes kisasz- szonyt.

Pedig elnyerte. Pallagi Erzsébet Móricz Bálint felesége lett. Esztendőre már fiuk is született. Aztán még hét fiú egymás után, s végezetül egy lány. A nevüket Patakon még versbe, klasszikus mértékbe lehetett szedni, családi hexa- méterbe: Zsigmond-Pista,

Dezső, Mik-lós, Kari-Sándor, Idus-ka.

Ennyi gyermeket felnevelni: felér egy regénnyel. Nagyobb is a regénynél: egyik fejezete arról beszél, hogy a négy elemit végzett apa fiai száznál több osztályt végeztek: statisztikus, tanár, építész és szobrász lett a gyerekekből. Az elSőszülött fiúból pedig író, a magyar próza talán legnagyobbja.

Móricz Zsigmond bölcsőjénél érdemes a szokásosnál bővebben időzni. Bölcsőjét ugyanis legendák vették körül. A gyermek Móricz Zsigmond szinte regénybe született. Magyarország egyik legkisebb

falujában, Szatmár megyében, az alig 300 lelkes Tiszacsécsén született, a falu talán legkisebb házában. Egyvégű, hegyes zsúpfedelű házban. A születésnapról mást mond a legenda és mást a valóság. A családi emlékezet és a régebbi tankönyvek szerint Móricz Zsigmond 1879. június 29-én született, Péter-Pál-napkor, a parasztság ünnepén: az

anyakönyvi bejegyzés szerint július 2-án. Az adatok és az emlékek az ősökről is másképpen vallanak. Az emlékezet, igaz, maga köré legendákat szőtt. A Móricz-családban úgy tudták, hogy bár az apa parasztivadék, de az anyai ősök között bárónők is voltak, s a Pallagiak — az anyai ág — a hy-t demokratikus érzéséből, önként cserélték közönséges i-re, 1848-ban, akárcsak Jókai. Móricz Zsigmond maga is a „két pólus” elméletére építette élete regényét. A két pólus: az apai és az anyai ág szembenéző két háza Csécse egyetlen utcáján, a két szülő különböző társadalmi eredete, alkata és műveltsége. „Két pólus volt ez a két ház — írja az Életem regényében —, lakóinak eredete es természeti alkata szerint is. A Móriczok a mélységből emelkedtek fel odáig, hogy a napnyugati portán a falu irányadó szintjéig feljutottak. A Pallaghyak a magasból ereszkedtek egyre jobban le, míg végre odáig süllyedtek, hogy nívójuk már beolvadni látszott a keleti telken, a falu szürkeségébe. A két pólus között szikra pattant, s lettem én. Csupa szimbólum. Anyám háza a keleti: ez a fészek az eredet, az ex Oriente lux. Apámé a nyugati, a jövő, a kultúra iránya.”

(Részlet Czine Mihály: Móricz Zsigmond című munkájából.)

Az oldalakat összeállította: Kállai János és Nagy István Attila

Mindnyájunk nagyapja

Budapest (MTI-Press) — Baljós napra fordult az óra 1942. szeptember negyedikén: ekkor érte fővárosunkat az első légitámadás. A magyar irodalom pedig nagy halottját sirathatta: miközben a bombák hullottak, meghalt a napok óta agyvérzéssel kínlódó Móricz Zsigmond. Én magam akkor mindössze hét hónapos csecsemő voltam, a napot mégis számon tartottam a családi legendárium jóvoltából, mivel az egyik tétova bomba éppen azt a bérházat érte, amelyben mi is laktunk, s pont azon a részen, s apám amatőr felvételei máig őrzik a mellettünk látható pusztulást.

Móricz Zsigmond műveit igazán csak kamaszkoromban szerettem és ismertem meg, ekkor tudatosult csak bennem, hogy halála napja azonos az előbb említettel, mégis valahogy, tudat alatt szinte, a családhoz tartozónak éreztem, talán azért is, mert sokáig lakott a Lágymányoson, s gimnáziumba menet naponta elhaladtam lakóháza, s emléktáblája előtt, a róla elnevezett körtéren. így aztán azt is természetesnek tartottam — már évtizedekkel később, a centenáriumi ünnepségek idején —, hozzájutva egy nagyobb méretű fény- képfelvételhez, hogy előszobánk falára kiakasztottam azt. Egy alkalommal a postás rákérdezett barátságosan: A kedves nagypapa? Ekkor éreztem át igazán, hogy igen, valóban lehetne az is, hiszen nagyapáim korú volt, s milyen boldogság lehetett volna, ha lett volna egy olyan nagyapám is, mint Móricz Zsig; mond.

S nemcsak nekem, hanem mindannyiunknak nagyapja ő, jelképesen értve. Nem 19. századi, Jókai bácsis módon, ami szintén érték természetesen, hiszen nagyapáink na- gyapjait is magunkénak érezzük. Nem, Móricz Zsigmond téveszthetetlenül huszadik századi író, a század első felének reprezentatív alkotója, akinek eletműve mindenfele kisajátítási kísérletnek ellenáll, ezzel is bizonyítva maradan- dóságát.

Nagyapa is sokféle van természetesen, s Móricz abba a hagyományos és rokonszenves felfogásba illik bele, amely a mesélokedvet, a köréje gyülekezők figyelmét lekötni képes elbeszélő és megjelenítő

erőt hangsúlyozza: megtörtént vagy megtörténhetett dolgok számon tartóját állítja elénk. Számomra, s gondolom sokunk számára Móricz Zsigmond a huszadik század Arany Jánosa, azaz olyan epikusa, aki a magyar alakokkal benépesített magyar világ feledhetetlenül hiteles rajzát adja. Sokáig babonának, polgári tévelygésnek számított magyar alkatról, jellemről, nemzeti sajátosságokról szólni, pedig minden nemzetnek, s azokon belül is a különféle rétegeknek, népcsoportoknak, foglalkozási ágaknak vannak különös sajátosságai, s nemcsak a néprajznak és a szociológiának, hanem az irodalomnak is hatalmas feladatai és lehetőségei vannak ezek megragadásában. Méghozzá mással be nem helyettesíthetek, hiszen a művészet nem tudomány: más is, több is annál: olyan képet ad a világról, amely monográfiák soránál hatékonyabban épülhet be a személyes és a nemzeti tudatba is.

Kinek ne jelentene feledhetetlenül éles képet az emberi természetről, s egy szociológiai helyzetről is a híres Hét krajcár, a pályát igazán elindító elbeszélés, amelynek igazi újítása az volt, hogy az ér- zelmességet nem az érzelgősség felé hajlította, nem prédikálta a morált, hanem szimbolikusan megjelenítette, s ezzel a tételt élővé varázsolta. Vagy ott van az Erdély - trilógia. Az író könyvtárnyi munkát tanulmányozott át es jegyzetelt ki e nagyszabású történelmi regényhez, amelynél hitelesebb rekonstrukció nehezen képzelhető el. Ugyanakkor az olvasónak egy percre sem jut eszébe, hogy történelmi források feldolgozását forgatja, hiszen irodalmunk egyik legelevenebb regénye van a kezében, amelynek lapjairól az élet árad felénk. Folytathatnánk a sort, de fölösleges, hiszen alapigazsá- ot járunk csak körül. Móricz sigmond olyasmit tudott, aminek ilyen szinten nagyon kevesen voltak birtokában. Nem tett mást, csak a megfigyelt, a tapasztalt életet rögzítette, de közben, szinte észrevehetetlenül, minden irodalommá vált a keze nyomán.

Egy életmű utóéletében félszázad nagy idő. Elég az elfeledéshez is, az újrafelfedezéshez is.

Az utolsó fénykép (1942)