Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-04 / 157. szám
De nem nálunk, csak Zimbabwében (MTI-Press) Nairobiban várjuk a zimbabwei oktatási minisztert, és megjelenik egy alacsony, törékenynek tűnő kínai származású tanítónéni. Fay Chung az UNICEF sajtófelelőseinek tanácskozásán ismertette országa oktatási helyzetét, s nem véletlen, hogy őt kérték fel erre. — Látom, meglepetést okozott, hogy kínai vagyok — mondja a kávészünetben beszélgetve —. Már az apám is Afrikában született, nagyapám vándorolt ki Kínából a földrészre. Százötven kínai család él Zimbabwében, hajdanában jóval többen voltak. Otthon ma is sanghai dialektusban, kínaiul beszélünk, de én afrikai vagyok, ide tartozom. Kétszer is megkérdezem: jól értettem az előadásán? A költségvetés 25 százalékát fordítják az oktatásra? Bólint. — Igen. 2,3 millió gyerek jár iskolába. A függetlenség elnyerése óta 88 százalékkal növekedett az elemi iskolák száma. A gyerekek 79 százaléka fejezi be az elemi iskolát. 1980-ban a felnőtt lakosság 50 százaléka írástudatlan volt, ma már ennek a fele megtanulta a betűvetést. — Hogyan lett a kínai tanítónőből a zimbabwei kormány tagja? — Az 50-es évek vége felé fejeztem be a tanulmányaimat, s kezdtem el tanítani. Nálunk kétféle iskola működött: az angol rendszert követő a fehéreknek, s egy ennél sokkal gyengébb, ún. afrikai oktatás a fekete gyerekeknek. Friss diplomával a kezemben, öt évig egy fekete külvárosi negyedben, középiskolában tanítottam. A gyerekek, a családok gyakran éheztek, hogy a tandíjat összekuporgassák. Az afrikai gyerekek két százaléka végezhetett csak középiskolát. Tanulmányaimat három évig Angliában folytattam, majd a zambiai Lusaka egyetemen oktattam. — Mennyiben szólt bele az életébe az afrikai függetlenségi harc? — A mai, ún. kormányzó osztályhoz tartozó zimbabweiek rengeteg pozitív és negatív tapasztalatot szereztek a függetlenségi küzdelemből. 1975-ben, amikor Jan Smith, a rhodesiai kormány támadást A miniszterasszony indított ellenünk, többedma- gammal csatlakoztunk ß fegyveresen harcolókhoz. Én Mo- zambikban, a Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió bázisán az iskolák felelőse voltam. 30 ezer iskolás gyerekünk, és három képzett tanítónk volt. Iskolaépület, könyv nem állt a rendelkezésünkre, és ennek ellenére az új oktatási rendszer alapjai itt raktuk le. Az elméleti es gyakorlati oktatás összekötését ma is alapvetően fontosnak tartjuk. Céljainknak megfelelő tankönyveket készítettünk, az UNICEF- től kaptunk papírt, írógépet, kézinyomdát. 1980-ban már minden szinten felkészültünk az oktatásra. — Es mi történt a függetlenné válás után, egy olyan országban, ahol két és fél millió az írástudatlan? — Az oktatási hálózat kiépítésébe bevontuk a szülőket is, azt akartuk: érezzék a felelősségüket. A szülők oroszlán- részt vállaltak az iskolaépítésből. A kormány és a helybéliek összefogása, közös erőfeszítése más területen, például a mezőgazdasági termékek növeléseben is eredményesnek bizonyult. — Mennyiben változott azóta a helyzet? — Kezdetben mindenki ingyen kapta a tankönyveket, ma csak a szegénynegyedekben lévő iskolákban térítés- mentesek. Az iskolarendszernek figyelembe kell vennie a munkerőpiacot, az ország lehetőségeit, igényeit. Növekszik a nyomás, hogy minden szinten vezessük be a tandíjat, de ez lemorzsolódást jelentene, sokan, anyagiak hiányában, abbahagynák a tanulást. A szülők a lányokat elsőként vennék ki az iskolából. Ilyen árat nem fizethetünk. Csak azok fizessenek, akiknek módjukban áll, és ezt az összeget az iskolarendszer fejlesztésére fordítsák. A felsőoktatási tandíj is nagy nehézségeket okoz, ez intő példa. (Jelenleg az egyetemisták a tandíj 25 százalékos csökkentéséért lépnek fel. — A szerk.) — Mi a véleménye a külföldi segélyekről? — Kimutatták, hogy az oktatási szektornak nyújtott segélyek 60 százaléka visszakerül az adományozó országba, például a konzultánsok jó fizetésének a formájában. Az adományozó ország többnyire a saját modelljét szeretné átplántálni Afrikába, és ez többnyire nem felel meg a mi oktatási elképzeléseinknek. A feltételekhez kötött segélyre — ha az a mi oktatási politikánkat gátolja — meg kell tanulnunk nemet mondani. Más a helyzet az UNICEF-fel, az ENSZ Gyermeksegély az alapoktatáshoz, az írástudatlanság elleni küzdelemhez, óvodák létesítéséhez mindig jelentős segítséget nyújtott. A minőségi oktatás, az az iskola, amelyik szem előtt tartja az ország társadalmi-gazdasági realitását, prioritást elvez. Afrikában jó nem csak a bajokról, az eredményekről is hallani! Csak egy magyar irodalom van Beszélgetés Szilágyi István íróval (MTI-Press) A romániai rendszerváltás után Erdély egyetlen szépirodalmi folyóirata, az Utunk nemcsak tartalmában változott, de nevet is váltott: 1990 januárjától Helikonként jelenik meg. Szilágyi István íróval, főszerkesztővel, a Soros-alapítvány idei Ady-díjasával arról beszélgettünk, hogyan élték át a rendszerváltást. — A rendszerváltási kísérlet után — nevezzük így a fordulatot — szinte minden reményünk szertefoszlott. Ma már pirulunk is, miben hittünk, reménykedtünk egykor. Mióta megszűnt a klasszikus cenzori világ, lényegében bármit kinyomtathatunk, viszont tucatnyi újfajta akadállyal kell szembenéznünk, a szerkesztőség ablakán esetleg berepülő, adott esetben cenzúraként működő benzinpalacktól az ízlésterrorig vagy a pénzhiányig. Ha ez a szabadság ára, akkor ez rettenetes ár. Mindennek ellenére bíztunk abban, hogy képesek leszünk szenzációs irodalmi lapot csinálni. — Gondolom, konkrét elképzelésekkel láttak munkához. — Elhatároztuk, hogy olyan exkluzív irodalmi lapot szerkesztünk, amilyen még nincs. (Közben létrejött több mint száz új magyar lap, de legtöbbjük gyorsan meg is halt, vagy a felismerhetetlenségig átalakította arculatát.) Igyekeztünk nagy gondot fordítani arra, hogy az etnikum összetartását, a helybenmaradást valamilyen formában megerősítő írások folyamatosan jelen legyenek, például az erdélyi kultúrtörténeti vonatkozású tanulmányok, esszék, amelyek tágíthatják az össz- magyar kultúrtörténeti hagyományt. Kimondtuk azt is, hogy csak egyetlen magyar irodalom van, akkor is, ha azt Torontóban, Sepsiszentgyör- gyön, Kecskeméten vagy Ungváron írják. E hitünk tükröződik szerkesztői gyakorlatunkban is. — Mindehhez rendelkezésükre áll megfelelő szerzői gárda? — Amikor számbavettük magunkat, kiderült, hogy kollegáink közül — fiatalok is — sokan meghaltak, mások elmentek, a maradék egy részének pedig botcsinálta módon, de politizálnia kellett. Azzal sem számoltunk kellőképpen, hogy közben az irodalom egyfajta funkcióváltáson esik át. Az olvasó például tegnap még a folyóirat sorai között várta, kereste azt az üzenetet, amit az úgynevezett népszerű kincstári szerzők köteteiben nem kaphatott meg. Ezért a szépirodalmi folyóiratoknak egész Kelet-Európá- ban speciális szerepük volt, de azóta e funkciójuk megszűnt. Ugyancsak általános jelenség, hogy az irodalom a század eleje óta a hatalomhoz való viszonyában élt, létezett. Kiszolgálta vagy ellentmondott neki, de valamiképp e két lehetőség közötti skálán, százféleképpen árnyalódva élte életét. Furcsa mód, akit megnyert a hatalom, azzal már nem törődött, mindig a renitensek, az ellenzék kegyeiért küzdött. Mára ez is megszűnt. Mit érdekli a hatalmat az irodalom ellenzéki hangja? Mindennek ellenére az irodalom egyféle légszomjjal küzd. Talán mert érzi, az időtől nincs mentsége, vagyis nem valamihez képest irodalom. Nem ahhoz képest irodalom, hogy azt akarják, ne legyen, és nem ahhoz képest írásmű, hogy elkészültét sürgeti írója. — A gazdasági nehézségeket is számba véve, milyen jövőt jósol a szépirodalmi lapoknak? — Ha a nyugati modellre figyelünk, láthatjuk, hogy ez a laptípus a jelentős irodalommal rendelkező országokban is hiányzik. Hasonló lapok — jelentős propaganda funkcióval — élnek ugyan nagy könyvkiadók háza táján, árnyékában, illetve nagy magazinok heti mellékleteiként. Ebből a nézőpontból úgy tűnik, a mi kelet-európai laptípusunk menthetetlenül elsorvad. (MTI-Press) Jelentős állomásához érkezett a Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója. Miközben az épület egyes részei még az építési csatazajtól hangosak, végleges formájában megnyílt, a historizáló épület pompás Márvány-csarnoka. A terem emeleti, magas falsávjára nagyméretű olasz későbarokk képeket helyezték el. A földszinti részen pedig egy reprezentatív — ugyancsak nagyméretű — képeket felsorakoztató kiállítás képei kerültek. Itt láthatja a közönség augusztus végéig az Osztrák festőkortársaink a Schömer gyűjteményből című válogatást. Amely bemutató a jeles magángyűjtemény második nyilvános kiállítása a tavalyi bécsi Kunstforum-beli tárlat után. Jövőre pedig Francia- országba utazik a kollekció. Több mint kétezer kortárs osztrák festő alkotásait őrzi a Schömer gyűjtemény, amelyet „naprakészen” karbantartanak, bővítenék a tulajdonosok. Még bemutatótermet is építettek a képeknek. Igaz, nem múzeumot, hanem saját építőanyag kereskedőházuk klosterneuburgi irodáját terveztették olyanná, hogy széles lépcsőházaiban, folyosóin a festményeknek helye legyen. így a gyűjtemény egy része az üzletfelek szeme előtt van, de bárki műértő is felkeresheti az irodai kiállítást. Most azonban nem kell Ausztriába utazni. Elég elmenni a Szépművészeti Múzeumba. Ahol ezúttal a gyűjteménynek a korban hozzánk legközelebb álló részét, a 80- as évek osztrák festészetét reprezentáló alkotásokat fedezhetjük fel. Ezek legfőbb jellegzetessége a táblaképhez való visszatérés a különféle Günter Brus: Fényes éjszaka (1987) útkeresések után. E közös vonáson belül azonban a legellentétesebb irányzatok vannak jelen. Figurális (Sie- gried Anzinger, Hubert Schmalix, Alois Mosbacher) és absztrakt (Gunter Damisch, Josef Miki, Max Weiter), expresszionista (Alfred Klinkan), új aktivista (Arnulf Rainer, Herman Nitsch) irányzatok bizonyítják a sokoldalúságot Karlheinz Essl és felesége, Agnes Schömer akkor kezdtek szisztematikus gyűjtésbe, amikor 1975-ben Essl úr átvette apósától a jó nevű és sikeres Schömer szén és építőanyag kereskedőházat. A szakértő és jó szemű házaspárnak sikerült olyan gyűjteményt létrehoznia, amelyben a háború utáni évtizedek csaknem minden osztrák művészeti irányzata megjelenik. A korszak valamennyi jelentős osztrák festője nemcsak képviselve van, hanem több főművel szerepel a Schömer gyűjteményben. Korai Hun- dertwasser-munkák, a St. Stephan Galéria informel csoportja, a bécsi akcionisták, a fantasztikus realizmus és a Wirklichkeiten művészcsoport festményei más munkákkal együtt szinte az osztrák kortárs festészet múzeumává avatják a Schömer gyűjteményt. Katona Judit: DAL AZ IFJÚSÁGHOZ Legyen, ki gondol majd velem: Legyen, ki holnap is szeret, Tartsanak bátor, hű szívek, szelíd, hűs kezet homlokomra, nagy vétkeimet megbocsátja, a gyávák úgyis elmaradnak, gyógyító írt apró bajomra, velem a hét próbát kiállja. Ifjúságom, ki szép, szabad vagy, adj nekem, erős Istenem! földnek ad, s néha emleget. hadd legyek hűséges híved! » kli Miklós császári A és királyi mulattató / m históriáját még Mikszáth Kálmán írta meg a század elején, s benne azt is, hogy ez a híres tréfacsiná- ' ló hogyan tett szert szép feleségre, magyar nemességre, valamint az ugocsai Akii falu birtokára. O ugyanis, bár hat nyelven beszélt, és azonfelül is sok mindenhez értett á versírástól a csillagjóslásig, egyszerű tímármester fiaként jött valamikor a világra Halmiban, nem messze Akiitől, családja névadó helyétől. Halmi ma Romániához tartozik, Akiit pedig — egész Kárpátaljával — előbb a csehek kebelezték be, aztán a szovjetek. Akármilyen kicsi volt Ugocsa, a legkisebb magyar megye, több országnak is jutott belőle, mikor eljött a nagy osztozkodások ideje. Jutott a földjéből, s jutott a népéből, amely jórészt most is magyar. A vidék egykori büszke magyar urainak persze már nyomuk sem igen van errefelé, hacsak itt-ött a temetőkben nem. Elszármaztak innen ama Ráthonyiak is, akik közül István urat, az egykori viceispánt Mikszáth is szerepelteti regényében, méghozzá nagy Varga Domokos: gavallérként. Mikor Ferenc császár és király őfelsége a birtokaihoz tartozó falut, Akiit kéri tőle, hogy Akii Miklósnak adományozhassa, ő csak annyit mond rá nemes egyszerűséggel: — E perctől fogva a fölségedé. — No de milyen áron? — firtatja Ferenc, aki hatalmas uralkodó létére a fukarságáról híres. Ráthonyi ránt egyet-a mentéje ezüstös láncán: — Adom örök áron azért a rózsáért, melyet a felséges asszony a balkezében tart. — A császárné szabadkozna, de férjeura nem restellj a potyát. Mohón, türelmetlenül szól rá: — Add oda, Ludo- vika. — Mármint a rózsát. Mikszáth hozzáteszi: „És még a szemöldjeivel is intett neki.” Nagy jelenet ez, tele maró gúnnyal. S nemcsak a császár tűződik vele tollhegyre, hanem Ráthonyi is a maga gavallériájával. Mit neki egy falu? Mit neki egy falu népe? Kérik tőle? Odaveti. De hát Trianonban hány falu népét kérdezték meg, akar-e urat váltani? A közemberek fej§ felett döntődött el minden. Ok meg ÉNEK csak éltek, ahogy tudtak — vagy legalábbis tengődtek — egy-egy ilyen kéretlen-akarat: lan nagy sorsforduló után. Az akliak is. Az Akii-hegyiek is, fenn a falu felett. A trianoni határ megvonása után tiszta időben átláttak a hegyről a maradék Magyar- országra. Meg-megálltak kapálás közben, vagy más munkájuk közben a tokék, a gyümölcsfák között, s meresztették a szemüket odatúlra. De ennek is már hetven éve. Azóta, ha kilométerben nem is, de a valóságban még sokkal messzebb kerültek a hajdani hazától. Minket is úgy fogadnak, mikor beállítunk az Akii-hegyi egyik öreg házba, s megmondjuk, hogy odaátról valók vagyunk, mintha valahonnan nagyon távolról vetődtünk volna ide. Egy idős házaspár tessékel befelé. A férfi ágyban fekvő, ő maga nem is tudja, de nekünk mégsúgja az asszony, hogy nem sok van neki hátra. Hónapjai talán, s elemészti a rák. Keveset is beszél, inkább csak elvétve toldja meg a maga fakó hangján felesége egy-egy szavát. Arra gondo8 | A XzUt-Mayiwrorszáfl fiétvéfli meCCékíete __________________________________•' ________________ ~______1992. júfíus 4. KORTARS OSZTRÁKOK Budapesten a Schömer gyűjtemény A költségvetés egynegyede az oktatásé
