Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-04 / 157. szám
Ács Lászlóné: Várakozás és Sípos Nóra: Teremtés Oláh Zoltán: OLYAN JÓ... Olyan jó, hogy Édesanyámnak patakot nevető, síró hegyoldal a hangja, s hogy ezt még hallhatom, s hogy szemében még láthatom az elfáradt időt, ősz hajszálai közt a megbúvó évszakot, az álmaival hulló hársfák leveleinek álmát, s pillantásai lombján túl meleg alkonyok rózsabokrát, hol még engem — kisebbik fiút — is várnak lány arcú, hófehér árnyak, szirom-beszédű szájak mik egyszer majd kifecsegik az Égnek egyetlen értelmetlen halálom. AZ AKLI-HEGYEN lók: micsoda mély hallgatások lehetnek itt naphosszat! Hisz ezek egymásnak már mindent elmondtak. De a mi friss fülünk szóra kapatja, ha a beteg férfit nem is, a vékony kis fürge öregasszonyt. Sürög-forog, egy kancsó borral kínál, s mire ő is leül mellénk, már nem is igen várja, hogy rákérdezzünk a múlt időkre, fiatal korára. Arcának sűrű ráncai mögül előkívánkozik hajdani énje, a volt faluszépe, a téli műkedvelő előadások csengő hangú, bársonyos bőrű kis primadonnája. Igen, a cseh időkben még minden télen voltak előadásaik. Akkor még lehetett. Mutat régi fényképeket, ő is ott van rajtuk az egykori népszínművek magyar ruháiban, hasonszőrű lányokkal, csizmás legényekkel, nézzük csak, itt van az ura is, tizen- nyole évesen. Viszi az ágyához, neki is mutatja: — Latod? Itt- vagy, Józsi. Jó hallani, milyen szépen beszél vele. Hogy vele is meg akarja osztani fiatalságának éledező örömeit, emlékeit. A régi dalokra terelődik a szó. Szokta-e még énekelni őket? . Mintha csák erre várt volna, odaáll az asztal sarkához. Fél tenyerével rátámaszkodik a testetlen fából ácsolt, kopott asztallapra (ahogy valamikor egy-egy hímzett terítővei borított színpadi asztalra támaszkodhatott), s már csendül is fel az első dallam. Félig az ura felé fordul, félig mifelénk, mint aki annyi év múltán most megint szerepel. De semmi csináitság nincsen a hangjában, semmi mesterkéltség: úgy énekel, mint egy csalogány, mint egy bódult madár tavasz idején. Egyik dalt a másik után fújja, bátran és tisztán, s nem is öregesen. Ha behunyom a szemem, azt a kis hajadont látom, azt a hajdani Erzsikét, akit a sárgult fényképek mutatnak pruszlj- kos magyar ruhájában. Ő maga megfonnyadt azóta, ha torka megőrizte eleven csengését, s lelke is azt a régi lángot, amely most, íme, magasra csapott. Látom egyszer, hogy ő is Bűnösök és ártatlanok Közös gondok egy darabban Nagy István Attila Kisvárda (KM) — Vajon meddig él még az a közép- kelet-európai metafora, amelynek tartalma a hatalom és a kisember viszonya? Valószínűleg addig, amíg a civil társadalom meg nem erősödik annyira, hogy az egyén önérvényesítése nem ütközik átléphetetlen akadályokba, illetve nem lesz szükség az önfeladásra. Mindennek végiggondolására a kisvárdai Várszínház bemutatója nyújtott alkalmat június 27-én. Volt abban valami jelképes, hogy a IV. Határon túli magyar színházak fesztiválján részt vevő színházak társulataiból alakult egy, amelyik Parászka Miklós szatmárnémeti rendező irányításával bemutatta Oldrich Danek Negyven gazfickó és egy maszületett bárány című halálosan komoly vígjátékát. Miért éppen ezt a darabot? Mert Betlehemben, Heródes uralkodásának utolsó esztendejében a hatalom (Heródes) arra kényszeríti a királyi gárda második cohorsának katonáit, hogy megöljenek negyven csecsemőt. A katonák harapófogóba kerülnek: végrehajtják a parancsot vagy vállalják a halált. Hősök azonban ritkán születnek, így aztán a katonák is elvégzik a dolgukat, ki-ki egyéni vérmérseklete szerint. A parancsról hamarosan kiderül, hogy csak egy őrült elme agyszüleménye lehetett. S a katonákat, akik az előbb behunyja a szemét. Aztán megint kinyitja, az urára néz, s akkor egy pillanatra megrebben a hangja. Az ágyban fekvő öregember addig hallgatta a szívéhez szóló dalokat, hogy sírva fakadt. Most némán zokog: jobbról-balról peregnek le a könnyei. Ezt a nótát Erzsiké még befejezi, aztán szó nélkül odaül mellé, és mintha pityergő kis gyereket csitítana, úgy fogja és simogatja a kezét. E gy ideig egyikünk sem töri meg a csöndet. Hangtalanul lebeg velünk az Akii-hegyi szegényes szoba, valahol a múlt és a jövő, az élet és a halál között. Az e tájon élőkre szakadt történelem: jóvátehetetlen. Az öregember: menthetetlen. S lelkünket valami most mégis fölemeli. Akkor is éreztem még ezt, mikor búcsút vettünk a két öregtől, s bizonytalan léptekkel botorkáltunk lefelé a hegyről a halovány holdfényben. S igazából még most is érzem, milyen szép volt az a messzi évek hamuja alól fellobbant ének ott az Akii-hegyen, meg az a némán felparázsló vénkori szerelem. még önmagukat vetették meg, most a tömeg is bátran elátkozza. Tragikus és komikus az a helyzet, amelyben nem lehet jól dönteni. Ezt érzékelteti a játék és a rendezés is. Az első felvonás túlságosan hangosra és harsányra sikerült jókedve mögött nem volt meg a fedezet. A második felvonás azt igazolta, hogy a cselekmény, a helyzetek inkább tragikomédiát vagy még inkább a groteszket tűrik meg, a legkevésbé a vígjátékot. Ács Lajos a bíró szerepében éppen ennek esett áldozatául, mert nem érezte, hogy itt nincs helye a nevetés kiprovokálásának. A Negyven gazfickó jó darab. A katonák külön-külön is kész jellemek, s ez a gazdagság megjelent az előadásban. Kiemelkedő alakítást nyújtottak Czintos József, Korica Miklós, Pólós Árpád, Hajdú Géza. Emlékezetes volt Jónás Gabriella és Csendes László kettőse. Kár, hogy Parászka Miklós rendezése kissé eltakarta a darab egyik lényeges üzenetét: a hatalom a megálázot- takra épül, s nem tűri meg azt, aki nem vállalja a bűnréBALÁZS ATTILA FELVÉTELE szességet. Az utolsó jelenet záró mondatait rögtön követi a taps, s a nézőnek nincs ideje eszmélni és gondolkodni. Pedig a kisvárdai útjára induló éjszaka még alkalmat adhatna arra is, hogy a hatalom és a kisember viszonyán tűnődjünk, azon, miképpen értelmezhető mindez napjainkban. Attól függetlenül, hogy Heródes már régóta halott, s a nyomába lépők is messze poroszkálnak az idő útján. A hatalom gyakorlásának módszere azonban — Közép-Kelet-Európában — gyakran támaszkodik a heró- desi hagyományokra. Az újra felfedezett Margitai Ági Országos turnéra készül (MTI-Press) A tévében nemrég látott Füst Milán darab, a Máli néni frene- tikus siker, kritikusok-né- zők ritkán megegyező tetszését és elismerését vívta ki a produkció, legkivált a címszerepet alakító Margitai Ági. Ot is min- dig-ujra felfedezik, bármennyire foglalkoztatott, ismert, elismert. Ritka áldás, ha egy művész a képességei teljében mutatkozhat meg., Margitai Ági mégsem csak a tévéjáték keltette visszhangnak örül, hiszen a felvétel rég volt, a szerepet 1985—89-ig tartotta műsorán a budapesti Játékszín. Ide-oda röppent a főváros és Miskolc között. Vajon egyhelyben nem érvényesíthetné tá- lentuma színeit? — Sosem ragadtam le sehol, a megszokás és a kényelemszeretet nem az én stílusom, addig maradok egy színháznál, amíg szeretnek, és amíg szeretek ott lenni, aztán továbbállok. A lecö- vekelés egészségtelen, nem tesz jót senkihek,,hát még egy színésznek. Életelemem, hogy más-más társulatokat, felfogást, kollégákat ismerjek meg. Ezért nem esik nehezemre az utazás, még vonaton sem, abban az a jó, hogy elnézelődhetek, eltűnődhetek erről-arról, de annak is megvannak az előnyei, ha a magam kocsijával megyek, vagy négyen összeállunk, és valamelyikünk autójával közlekedünk. Tíz esztendeig a MAFILM- hez kötött a státuszom, harmadik éve pedig a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződtem, évi egy szerepre. Remekül érzem magam ebben a Margitai Ági portréja közösségben. A jövő évadban Erzsébet királynőt játszom a Stuart Mária című darabban. Hogy a Játékszínben mi vár rám, még nem tudhatom. A Játékszín befogadó színház, változó tagokból állítja össze mindig azt a társulatot, amely a bemutatandó darabot a lehető legjobb színvonalon jelenítheti meg. Mindig imádtam ezt a színházat, a műsorpolitikáját, a szellemiségét, a frissességét. Pompás darabok, kitűnő szerepek; nekem ezt jelenti a Játékszín, ahol az idei szezonban a Mandrago- rában játszottam. Most aggódva várom, hogyan alakul a sorsa. A léte bizonytalanná vált, pedig nagyon kell legalább egy ilyen felállású színház. (Azóta megoldódott, önálló marad a színház — a szerk.) Vajon kit érdekel a színészek, a közönség véleménye?! Láttam Margitai Ágit a budapesti Dominó Játékszín aprócska színpadán, a Shirley Valentine című mönodrámában; három évadon átívelő, nagy siker ez a szinte cselekménytelen, zenétien, mégis feszült, érdekes darab. Ehhez persze feltétlenül szükséges, hogy az az egyetlen színész a kétfelvonásnyi időt, a színpadnyi teret egyes-egyedül betöltse, ébren tartsa a nézők érdeklődését, együttérzését. Margitai Áginak sikerült. Sok derű, csendes humor szövi át a darabot, olyan téma, olyan életforma kerül reflektor- fénybe a Shirley Valentineben, amely közel áll az emberekhez. Bizonyára szívesen látnák másutt is, nemcsak a fővárosban. — Magam is azt tervezem, hogy ősztől bejárom az országot a Shirley Valentine-nel, tudom, hogy a mondandó, a történet sok mindenkihez szól, s hogy az abban felvetődő kételyek, vágyak, álmok sok-sok fiatal — és kevésbé ifjú — asszonyban felmerülnek. Remélem, sikerül ez a tervem. Mostanában is volt néhány tévéfelvételem, remek karakterszerepet bíztak rám a Nevető bíróság című sorozatban, kedves kis szerepet játszom az Anna napja című, és Eszterházy Péter könyvéből készült tévéfilmben. 1992, jMm l - ................................................................. -
