Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-18 / 169. szám
6 1 Ä ‘Ke.út-Mafjtjarorszáfi hétvégi tmttét&U 1992. július 18. Madarászok jegyben, gyűrűben Tapolcai Zoltán A csodabogár Száll a fecske fészkére Cselényi György Állítom: a 34 éves Gál Balázs nem hétköznapi ember. Ugyanis a Kemév-gondnoki munkája mellett épületstukkókat, hanglemezeket gyűjt, képeket fest, grafikákat készít, sőt régészettel is foglalkozik. A város szinte valamennyi művészeti eseményén jelen van. — Ha azt mondom: Ön egy jó értelemben vett csodabogár, nem sértem meg? — kérdeztem az intelligens, halk szavú, gördülékeny beszédű fiatalembertől. — Olyannyira nem, hogy én is annak tartom magam — válaszolta. — Eleinte a címke, vagy megnevezés ellen kéz- zel-lábbal hadakoztam, de végül beláttam, az engem szemlélők véleményében van igazság. Gál Balázs az őt övező némi értetlenség okát annak tudja be, hogy az átlagembert lázba hozó dolgok őt hidegen hagyják. A státusszimbólumok nem érdeklik. Például nincs autója és nem rs szándékszik venni. Az sem keseríti el, hogy önálló lakás híján munkásszállón él. Gál Balázs — aki 1977-ben a „Szülőfalum Tákos’' — címmel írt tanulmányával egy országos pályázaton második díjat nyert —- a terveiről kipirulva, lelkesen, csillogó szemmel beszélt. — Jelenleg egy önálló néprajzi magángyűjtemény létrehozásán dolgozom — újságolja. — A kis kollekció a tradicionális paraszti eszközöket mutatja be. A néprajzi értékek megőrzését azért is fontosnak tartom, mert a szeretett szülőfalum, Tákos ugyan rendelkezik egy csodálatos műemlék templommal, melynek emlékét a turisták és mások elviszik magukkal, de azt már kevesebben tudják, hogy Tákos egy igazi, élő, mozgó, pezsgő életű és karakteres kisnemesi falu volt. Az én gyűjteményem ennek reprezentálásával a községről alkotott benyomások mintegy kiegészítője lenne. (RÉTI JÁNOS FELVÉTELE) — A tákosi önkormányzat a kiállítás céljára a „Mezítlábas Notre Dame” (templom) szomszédságában lévő kisnemesi lakóházat pályázat útján nyert pénzből helyreállítja. Abban a hajdani hétköznapi paraszti élet használati tárgyai, például kézzel faragott szerszámok, dísztárgyak, kerámiák, csont- és szarueszközök, bőrkellékek, szíjas bocs- kor és társai lesznek láthatók. — Nem viseli meg, hogy a szenvedélyének nem élhet egész nap? — kérdeztem. — Nem, mert nyugodt, türelmes vagyok, a szabadidős tevékenységem belső békét kölcsönöz. Napkor peremén van egy szinte rejtett hétvégi házam, melynek tömege a gótikus építészeti stílusra emlékeztet, de reneszánsz, klasszicista, barokk, és szecessziós jegyek is találhatók rajta. Az utóbbi jelleget a restaurált gipszstukkók kölcsönzik neki. A napkori ház a bázisom, ahonnan kiindulva talán a terveimet sikerre vihetem. Őrült. Vagy megbuggyant az agya. Hja, a nagy hőség. Na, de épp ezért. Két lépésre a víztől. S csak bámult. Át. A túlsó partra. — Várom a kabát! Úgy tetszik, mintha érteném. — S jön? — Szokott. ... Most! Nézem a partot, de még egy felöltőt sem látok. A távcső irányába célzok. Bzzzz. Valami zuhan. Potty. Ez fennakadt a szemközti erdőben. — Én a kábának szurkolok! — mondja. — Fecske van most elég, ő meg négyet ha fog egy nap alatt. Bekattan valami. A fecske az madár. A kaba megeszi. De előtte zuhan egyet. — Sólyom! — Talált. Ott viszi. Leteszi a látcsövet. A szeme karikás. A látcsőtől. A fáradtságtól. — Nemsokára váltás. Ideje. Felmérem az intelligenciaszintjét. — S akkor irány a víz! Összegzi az intelligenciaszintemet. — Ez itt természetvédelmi terület. Aztán, mintha könyvből olvasná, szépen hangsúlyozva: — Európa legnagyobb parti- fecsketelepe, Tiszatelek—Ti- szakarád, 580 folyamkilométeres táblánál... de majd a Boss (boss annyi, mint főnök) úgyis elmondja. — Európa legnagyobb parti- fecsketelepe van itt Tiszate- lekkel szemben, Tiszakarád határában az 580 folyamkilométeres táblánál. Háromezer- hatszáz fészek, amelynek 60 százaléka lakott, bár volt úgy, hogy több, mint háromezer pár tért be ide költeni. A Boss. (A főnökséget hirdető jelvénye épp nincs rajta, dé amikor figyelmeztetik rá, azonnal a sátrába siet érte.) Szép Tibor. Doktor. Egyetemi. Tudományos munkatárs. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Ökológiai Kutatócsoportjának vezetője. Az Akció Riparia Nemzetközi Kutatótábor ’92 szervezője. A tiszai hajós. Mert éppen engem visz át a túlsó partra. Ezek a fecskék szakadt egy helyen tanyáznak. Egy szakadt parton. S ott is egy félméteres csíkban. Ahol elég puha, homokos a föld az odú vájásá- hoz. Az odúk. Mint mélyen művelt természetbúvár, világháborús belövéseknek néztem őket, egy elég hosszú sorozatnak, ahol az irányzó biztos keze kétszer ugyanoda nem lőtt. A madarak. A fecskék. Nem is fecskék. Nincsen villás farkuk. Barnák. Alultáplált verebek. Ami fajtájukra emlékeztet, az a légtéri szabadgyakorlatuk. Cikk és cakk, mint a villám. Annyian vannak, mint a legyek. — Vészesen fogynak. Tavaly ijesztően kevés madár tért vissza. Sok függ attól, hogyan sikerült a vonulásuk. Tavaly az Öböl-háborúra fogták az elhullást, de egy klíma- változás is benne lehetett. Százból általában harminc éli túl a telet. Az idén a csapadékosabb időjárás segített. Mert ahol eső van, ott rovar is, s akkor van erő az újabb 2—300 kilométeres, repülésre. Okoskodom. — Az ilyen hullós fajták általában szaporák! — A partifecske egy évben kétszer rak fészket, 4-5 fiókával. S elél 3—4 évig. A világrekordot egy itt gyűrűzött példány tartja, amelyet fióka kora után kilenc évvel ismét elfogtunk. Helyben vagyunk. A parton. S a fogásnál. Napirend: Fél ötkor kelnek a jómadarak. Ha hűvös, csapadékos az idő, hálófeszítés. Öt óra. Kelnek a fecskék. Sutty ki. Akadás. (A gyengébb ideg- zetűek kedvéért megjegyzem, hogy a tíznapos kutatótábor alatt három fecske szenderült jobblétre.) Gyűjtés vászonzacskókba. Csücs az asztalhoz. Egyik néz, a másik írja. Gyűrű van? Nincs. Kap. Van? Száma? Súlya? Neme? Fújás a hasra. Szétválnak a pihék. Tojó—hím. Szárnyméret. Huss. Amíg van madár. Mondjuk egész nap. Percre pontos váltásban. A meteorológiai szolgálatban levő műszerről műszerre jár. A túlparton ül a kabás. (Már ismerjük). S a figyelő. De ez bonyolult, fussunk neki még egyszer. Van aszongya négy különleges odú. Óvatosan kiemelték a fészekaljat, betették egy mesterséges odúba, majd visszakerült a helyére, de akkor már egy precíziós mérleg volt a falban, amely méri az odú, s így a belerepülő madár súlyát. A mérleg egy számítógéppel van összekötve, amely minden pillanatban regisztrálja, hogy mikor repült be a madár, meddig volt benn, a súlyából tudni lehet mennyi eleséget vitt be, mennyi ürüléket ki. De jó tudni, hogyan viselkedik a kirepülő madár. Erre van a túlparti figyelőállás és a „budiszolgálat”. (A SZERZŐ FELVÉTELE) A budi egy fekete fóliából tákolt állás, gazzal álcázva, amelyben váltásban mindig más ül, gukkeres szemét le nem veszi a négy odúról, s amikor a számítógép mellől rádión kiszólnak, hogy „bagoly mondja verébnek, hármas mindjárt megy”, akkor ő visszaszól, hogy „itt veréb és jobbra felettem, hím és ürülékkel”. Itt jő a gond, hogy a túlsó partra nyűgös az átszólás. A kiabálás nem hasznos, mert a felreppenő sok ezer madárból nehez lenne kiszúrni azt az egyet. A huszonegyedik század technikáját ekkor segíti ki a tizenötödiké. Rántás a sorszámozott madzagok egyikén, zászló lendül az innenső parton, odaát mereszthetik a lencséket. Eredmény egy állapotfelmérés. Évről évre. Amellyel sikerül megőrizni egy pusztulásra ítélt fajt, amelyből következtetni lehet a bennünket fenyegető veszélyekre. A nap delel, jönnek a fürdő- zők. Nem a harminc táborlakó közül valaki. Csak innen a faluból. Természetvédelmi terület ide, oda. S majd jő a délután, s a mutogatós bácsi. Aki ádámkosztümben áll a látcsövek nagyítói elé. Jön majd a következő év, egy újabb tábor. S egyszer majd az öreg halőr sem fog haragudni a fecskésekre. . _ em voltak kegyesek Af hozzá az istenek. De f V adakozók. Adtak egy vizenyősen felpuffadt testet, kezeket, arcot, kicsi patkányszemeket, piszébbnél- is piszébb orrot, és ajkakat, melyek szóra sohasem nyíltak. Adták ezt nem sokkal születése után, „ hordozd, míg élsz!" S élt a köré ereszkedett csendben. Kattogtak monoton ütemre a kerekecskék ott a fejében, tette a mindennapi dolgokat, se többet, se kevesebbet, mindig ugyanazt. S ha a tű hegye, a kés éle, egy véletlen karjához simuló kéz kibillentette keresztként kapott egyensúlyából, halk vinnyogás tört fei torkából a fogai közt átpréselve. Átokként fogadták jövetelét. Megkeseredett apja kaján viccként mesélgette: „az állatmátlan gerince engedte, csö- kött lábain gonddal igazgatta a takarót. O tette a szivacsokat a dobozba. Gyorsan dolgozott. Türelmetlenül várt az újabb párosításra, s már nyúlt is érte. Naponta ezerszer ért egymáshoz a kezük. Másodpercekre. A házukból mindig az utcára vágyott. Ha nem kapott munkát, akkor csak kiült a virágágyást szegélyező autógumikra. Háttal az utcának, a dáliák közé dugva lábát, leszegett fejjel. Ugyanígy ült. A lassan közeledő tolókocsi kereke nem cincogott tovább. Nagyon lassan emelte fel a fejet. A kis patkányszeme végigsiklott a takarón, a rajta rendezkedő kézén, a homorodó mellkason. A szemébe nézett. Fogai közt átpréselve halk vinnyogás tört fel. faj neve: ember, neme: talán H no. Az. Egy héttel a nyomtalanul tovatűnt tizenharmadik születésnap után, Egykedvűen, de dermedten fogadta. Csak ült, és nézett. Valahova. csigalassúsággal illesztette össze a kereteket. Nem nézett senkire. Ha elfogytak keze alól a papírlapok, várt, csak várt. Ha újabbakat kapott, folytatta. A januári nagy fagyok idején Míg anyja mozgásra nem pofozta., Aztán minden változatlan. Új kerekecske a régi szerkezetben. Néha be-bejárt a szociális otthonba. Ha a háznál már mindenkinek terhére volt, ha nem volt semmilyen munka a számára. Rendíthetetlen nyugalommal ült egy sarokban, vagy ha befogták dobozolni, naponta bement. Hogy egy szobával kevesebbet kelljen fűteni. Ugyanoda ült a nagy asztalnál. Bal kezénél egy zsákban szivacsrudacskak, kétféle méret, de összeillesztve, s dobozba téve kis üvegcsék pihenhetnek benne. Jobb oldalán egy nála néhány évvel idősebb fiú ült tolókocsijában, féloldalasán, ahogy forVélemény váltás Idézet egy levélből: Kedves Jutka! Olvastam „Lelkesedés, óh!” című kis írását és után szomorúan csóváltam meg a fejemet... mert tudja, a cinizmus fogalmát én nem egészen úgy értelmezem, mint sokan mások. Szerintem a cinizmus nem csupán keserű-gúnyos elutasítása minden nem tetsző dolognak, hanem olyan tudatosan felvett póz, amit a következményeket nem vállaló képmutató farizeusok öltenek magukra. Olyan Lucifer-kö- pönyeg, amivel a mindent tagadók rejtik el mások elől az őszinteségük emberi érzéseit. Olyan gyávaság-barikád, ami mögé a tehetetlen önsajnálkozók húzódnak az életküzdelmek elől. És én, még nehezen sem hiszem el, hogy Önnek, mint fiatal pedagógus-újságírónak, szüksége volna ilyesmikre. ...Ha nincs miért lelkesednie, keseredjen el, tiltakozzék, szidjon vagy éppen káromkodjék. Ha nem tud simogatni, tépjen, marjon vagy harapjon, de a cinizmust mellőzze! Mert tudja, az őszinte elkeseredésből még vezethet út az őszinte lelkesedés felé, a káromkodó is mondhat idővel áldást, és a harapó szájjal is lehet egyszer majd csókolni. De a cinizmus önzése örökké ördögi önzés marad! Higgyen nekem és hallgasson rám! • Szeretettel Balogh László Rohodról Kedves Laci Bácsi! Olyan szeretettel fogadtam szívfacsaróan szép és igaz szavait, mint amilyen szeretettel és jó szándékkal fogalmazta azokat. Annak a cikknek esze ágában sem volt, hogy a cinizmust mint jelenséget vegye részletes bölcseleti, lélektani elemzés alá. Én nem is mernék vállalkozni ilyesmire. Teljesen mást szerettem volna érzékeltetni. azt a tépelődő, bo- rongós, fanyar hangulatot, mely a korosztályomat jellemzi. Csak az nem csalódik, akinek nem ígérnek... Hogy abba belekeveredett itt-ott a cinizmusnak Laci bácsi által vallott felfogása, arról pedig nem mi tehetünk, hanem az élet. A hízelgőnek semmiképp sem nevezhető hasonlatok, jelzők azért elég rosszul estek. Mert ha eddig nem derült volna ki az írásaimból — ami biztosan az én hibám — nagyon hamar fel tudok lobbanni minden jóért, keserűvé is hamar válók, tiltakozók, szidalmazok, ká- romkodok, ha oka van, simogatni, tépni is, marni, harapni is tudok, ha arról van szó. Ha mondjuk a gyerekeim jövőjéről, vagy igazságról, tisztességről van szó. Mert ezekért akár a kritizált magatartást is vállalom. Ami akkor persze már más, mint léha játék — komoly és szent dolgokkal. Tisztelettel veszem további észrevételeit is. Szőke Judit
