Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)

1992-05-09 / 109. szám

1992. május 9. A Xe.Cet-Maflitarorszáfl Pétvéfli mettéffcte 9 „...Apjuk nyomát követvén...” Fotók az osztják rokonokról Zita, az utolsó magyar királyné Minya Károly A volt Szovjetunióban bekö­vetkezett változások, zavar­gások, nemzetiségi villongá­sok, polgárháborúk szinte tel­jes mértékben magukra von­ják a figyelmet, ami végső so­ron természetes, azonban eközben a kisebb népek, népcsoportok életéről alig hal­lunk valamit. így például az osztjákokról, akik mint ismere­tes, a vogulokkal együtt a magyarok legközelebbi nyelv­rokonai. Ezért is érdemel ki­tüntetett figyelmet az a kiállí­tás, amely Az északi osztjá­tok életéről címet viseli, s amelyet a közelmúltban nyi­tottak meg a Néprajzi Mú­zeumban. Ez a tárlat egyben hagyományteremtő szándé­kot is hordoz, mivel A magyar néprajz szakos diákok kiállítá­sai sorozat első része is egy­ben. Ruttkay-Miklián Eszter nép­rajz szakos egyetemi hallgató a következőképpen vall mun­kájáról: ,,A jelenleg kb. 20 ezer fős osztjákság Észak- nyugat-Szibériában az Ob mellékfolyói mentén él. Nyel­vük és kultúrájuk — mivel nagy területen, elszórva élnek — igen tagolt. 1991 nyarán Schmidt Éva tanítványaként részt vehettem az általa veze­tett osztják földi expedícióban. Schmidt Éva néprajzkutató, nyelvész jelenleg 3 éves szer­ződéssel Belojarszkijban folk­lórarchívumot alapít az északi osztjákság Kazim folyó men­tén élő csoportja számára. így utunk is erre a területre veze­tett. Két hónapos kinttartózko­dásom alatt célom a nélkülözhetetlen osztják nyelvi ismeretek megszerzése mel­lett a hagyományos életmód elemeinek megismerése volt." A fiatal folklorista a követke­ző településeken járt: Kazim, Amnya, Belojarszkij, Vanze- vat, Aj-Kur-Joh. S ami a leg­fontosabb: jobbnál jobb fény­képeket készített az út során. A képek bemutatják a vogulok lakóhelyét, háztartását, min­dennapi foglalatosságaikat: a cégeépítést, a varsafonást, amik a rekesztőhalászat elen­gedhetetlen kellékei; a bőrfel­dolgozást, a kéregedény ké­szítését. Természetes pilla­natfelvételek kitűnő sorozata. Az élmény és az ismeret még hatékonyabb átadását segítik a makettek és a fotók mellett elhelyezett szórólapok. Óva­tosan fogalmazva is azt mondhatjuk, hogy Ruttkay- Mikliánék munkája egy külde­tés része. Hiszen — s ezt is a kiállítás megtekintése során tudhatjuk meg — a kis ter­mészeti népek a civilizáció terjedésével az egész világon mindenütt válságba kerültek. Életmódjuk és mentalitásuk nem tud beépülni a nyugati típusú kultúrába. Választaniuk kellett a hagyományos és az új világ között. Osztjákföldön van a világ egyik leggazdagabb lelőhelye. Az elmúlt 20—30 évben roha­mosan nőtt a kőolaj- és föld­gázkitermelés. Ezzel meg­fosztják az állatokat életterük­től, szennyezik a vizet, földet, levegőt. Ugyanakkor az egyé­nek számára a kultúraváltás sokszor okoz pszichikai meg­terhelést. Három halálesetből kettő nem természetes halál. A nemzet önvédelme, az öntu­datra ébredés és az összefo­gás jelenleg csíraállapotban van. Bízni kell abban, hogy ez kifejlődik. Addig is, amit egy (térben) távoli rokon tehet, az a dokumentálás, így a hagyo­mány és kultúra bemutatása (és fenntartása?) a fotók se­gítségével. Pontosan száz esztendeje, 1892. május 9-én, az olasz- országi Lucca városka határá­ban, a pianorei villában szüle­tett Zita hercegnő, Róbert, pármai herceg leánya, az utol­só magyar királyné. Felserdül­vén, először a szaléziánus apácák híres zangbergi inté­zetében, majd az angol Wight-szigeten a bencés nő­vérek kolostorában tanult, ahol az apácák között ott volt nagyanyja, Don Miguel portu­gál király zárdába vonult öz­vegye is. Ő nevelt igazi király­nőt Zitából, a szó legneme­sebb értelmében, nagy tudá­sú és nemeslelkű királynét, akinek szívjóságánál csak önzetlensége volt nagyobb. „Mindent a gyermekekért!" — volt a jelszava, és már a koro­názási ajándék 50 000 ara­nyát is úgy ajánlotta föl nem­zeti célokra, hogy azt elsősor­ban a gyermekvédelem céljai­ra fordítsák. Férjével, a későbbi IV. Ká­roly királlyal Franzensbadban ismerkedett meg, ahol Zita hercegnő egyik nagynénjénél vendégeskedett. Aztán a Hof- burgban, Bécsben találkoztak. Az egyik udvari bálon valaki figyelmeztette Károly főherce­get egy bájos táncosra. Mire a főherceg ezt válaszolta: „Óh, már régen ismerem!” A következő évben, Piano- réban eljegyezték egymást, az eseményt 1911. október 21-én Schwarzauban tartott esküvő követte. Kiegyensú­Sárándi József Jelentéstan Mikor azt írom Rólad: gyönyörű, nem jelent semmit. Új szótárt kell kitalálnom, hogy ráhiházzak rezzenéseidre. Nekem Lángocska vagy, a legspirituálisabh egyed. A „Könyves” tudta, mivel növelheti meg a népi mozga­lom erejét. Megszülettek a szárszói táborok, a szellemi ellenállás és a háború utáni társadalomépítés tervezésé­nek legfontosabb műhelyei. Az 1943-as Magyar Élet Tá­bor Balatonszárszón a nem­zeti egység építésének jelen­tős állomása volt. A szárszói tanácskozás megszervezése — Püski munkásságának egyik kiemelkedő műve — nem egy kiadó propagandafo­gása volt, hanem az eszmék egyeztetésének fóruma és a cselekvés keresésének sür­gető kényszere. Németh Lászlót, Veres Pétert, Koszto­lányit, Szabó Lőrincet a negy­venes években kiadni nem üzleti vállalkozást jelentett, hanem azonosulást velük és eszméikkel. Püski történelmi ihletettségében azt értette meg, hogy nem elég megfo­galmazni a gondolatokat, azo­kat terjeszteni is kell. 1945 a Püski Kiadó számá­ra a felemelkedés dátuma kel­lett volna legyen. Ám nem így történt. Ellenségei ma már szánalmas és nevetséges váddal támadták meg. Ered­mény: 1950-től az államosítás és vagyonelkobzás időpontjá­tól 1970-ig kerámiakészítés­ből tartotta el magát a család. Az 1956-os forradalom alatt a fizikai leigázást a szellem sza­badságának megteremtésé­vel kívánta feloldani. Kísérle­tet tett Magyar írás elneve­zéssel egy kiadószövetkezet létrehozására, ám ezt 1962- ben börtönbüntetéssel „jutal­mazták”. 1963-ban az általá­nos politikai amnesztia kere­tében szabadult. Sándor és Gábor fiaik 1956- ban elhagyták az országot és az Egyesült Államokba kerül­tek. A Püski házaspár hosszú bajlódás után 1970 végén szintén kitelepült Amerikába. Hatvanévesen kezdték újra könyves pályájukat. A New York-i Püski Könyvesház és Kiadó a nyugati magyar emig­ráció szellemi központjává vált. Amerikába költözésük se menekülés volt. Ami nem le­hetett idehaza, New Yorkban az lett ismét: a magyarság könyves misszionáriusa. A nemzeti gondolat leleményes képviselője. Nemcsak 60 éve­sen, de 75 évesen is képes volt kalandos, izgató, új vállal­kozásokra. A sok magyar utó­pista közül talán ő az egyet­len, aki nem bukott bele utó­piájába. 1988 végén — a megválto­zott hazai helyzetben — lehe­tőség nyílott arra, hogy Buda­pesten ismét könyvesboltot nyithasson, és folytassa a könyvkiadást. Eredményessé­gét az elmúlt két évben meg­jelent több mint harminc ki­adott kötete jelenti. Ki is valójában Püski Sán­dor? H lete tele van csil­logásokkal és el­lentmondásokkal, mint a regényhő­söké, illetve mindnyájunké, de életének minden tanúja láthatja, ho­gyan emelkedett és emelkedik a személyi és a politikai hábo­rúskodások fölé. Egyik vallo­másában ezt írja: „Magyar ügyben mindenkivel szóbaál- lunk, akivel emberi hangon lehet beszélni. Számunkra nincsenek egyedül ödvözítő tanok és módszerek, a sajá­tunk sem az, s valljuk, hogy a magyar társadalom, mint min­denféle társadalom, százféle forrásból eredt és ötvöződött össze az éppen élő magyar nemzetté, s ez a nemzeti öt­vözet értéke és színe az em­beriségnek.” Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz és egyedül így válhatunk talán a későbbi nemzedékek érdemes őseivé. A királyné arcképe 1916-ból PIELZNER UDVARI FÉNYKÉPÉSZ FELVÉTELE lyozott, boldog házasságban élt családjáért, gyermekeiért férjével. Szent hivatásának vallotta az anyai és hitvesi tisztet. Aztán 1914-ben megölték a trónörököst, Ferenc Ferdinán- dot, s Károly lépett elő trón­örökössé, megkezdődött a közszereplés időszaka, s min­dez a kirobbant világháború­ban. Majd I. Ferenc József halála után, 1916. december 30-án Budán magyar királlyá koronázták Károlyt, királynévá Zitát, jobb vállához érintve Szent István koronáját. Mind­össze huszonöt esztendős volt ekkor... Dúlt a háború, s Zita több­ször elkísérte férjét a frontra is. A fiatal uralkodó józan reá­Egy túlélő a doni pokolból litással mérte fel a háborúban kialakult helyzetet, s elhatá­rozta, hogy addig igyekszik békét kötni ellenfeleivel, ameddig még egyenlő félként tárgyalhat velük, hiszen a frontokon még mindenütt az ellenfél területén harcoltak csapatai. Zita ebben is férje mellett állt. A király Zita király­né fivéreit, Sixtus és Xavér hercegeket Bécsbe hívta, s átadta négyoldalas, saját ke­zűleg írt levelét 1917. március 24-én azzal, hogy azt továb­bítsák a francia köztársaság elnökének, Poincarénak, amelyben foglaltak alapján megindulhasson a hivatalos béketárgyalás az antant és a Monarchia között. Miután vá­lasz nem érkezett, a két her­ceget ismét meghívta a király, s május 9-én újabb levél to­vábbítására kérte őket. Mint tudjuk, ennek sem volt foga­natja... Elkövetkezett a Monarchia összeomlása, a háború elve­szett. Zita mindenhova követ­te férjét a száműzetésben, Ausztriából Svájcba, azután Portugáliába, Madeirára, ahol 1922. április 1-jén meghalt a szeretett férj, hét gyermeket hagyva árván. Az özvegy ezu­tán Spanyolországban talált menedékre, ahol utolsó, nyol­cadik gyermekét szülte 1922. május 31-én. Igazságtalanul kegyetlen volt hozzá a sors, de o türe­lemmel viselte hosszú életén át 1989-ben, Svájcban bekö­vetkezett haláláig. Dr. Balogh Zoltán György Ötven évvel ezelőtt a voro­nyezsi áttörés alkalmával 1943 januárjában, amikor a támadó szovjet hadsereg megsemmisítette a rosszul felszerelt és emiatt ellenállás­ra képtelen 2. magyar hadse­reget, az előnyomuló szovjet hadsereg nyomában a sebe­sültek és halottak tömege maradt hadszíntéren. Az élet­ben maradt sebesültekkel megteltek a tábori kórházak és egészségügyi oszlopok, valamint a távolabb fekvő gyűjtőkórházak is. Ez volt a második világháború egyik legnagyobb csatája, az orosz hadsereg egyik legnagyobb győzelme, mely eldöntötte a második világháború sorsát. A front áttörése után 1943. január 12-ét követő napokban a sebesültek egy része az előnyomuló szovjet csapatok mögött maradtak és a 30-40 fokos hidegben megfagytak. De ezerszámra fagytak meg az állásukból kivetett és még ellenállást tanúsító harcosok is, akik a havon fekve próbál­ták feltartóztatni az oroszokat. A rossz élelmezés miatt le­gyengült és az állandó harcte­vékenység miatt idegileg kimerült küzdő harcos testhő­mérséklete 25 fok alá süllyedt és beállt a fagyhalál. Az egész háború alatt ilyen nagy tömegű fagyhalál nem forduít elő mint a voronyezsi áttörés­nél. Hétezer magyar katonát ért fagyhalál az áttörés alkal­mával. Megfagyott a menekü­lő kimerült harcos, ha leült pi­henni, megfagyott, aki alko­holt ivott, rumot vagy pálinkát. Ugyanis a vörösKeresztes egység ajándékcsomagjában 2 dl rum volt, s ilyen csomag­hoz néha hozzá lehetett jutni. Mindezekhez hozzájárult a magyar katona elégtelen, si­lány ruházata. A felkészülés egyik legsúlyosabb hibája közé tartozik a magyar kato­na elégtelen ruházata az orosz fronton. A 2. magyar hadsereg vesztesége a Honvédelmi Mi­nisztérium veszteségi osztá­lyának és a HM 12. katona­egészségügyi osztályának ki­mutatása szerint 120 ezer fő, amiből 100 ezer a doni ütkö­zetben esett el. A sebesültek száma 16 497 fő volt a HM megállapítása szerint. A se­besülések súlyosságát fokoz­ta a tömeges fagysérülés. A második világháború na­gyon sok embert tett egész eletére szerencsétlen nyomo­rékká. Ez a kis történet olyan emberről szól, aki a háborús sérüléseit egész életében vi­selte, mégsem mondható szerencsétlennek. És ezt egy különös fogadalomnak kö­szönhette. Horváth Miklós honvéd Oros, Szabolcs megyei köz­ségből indult el a háborúba. A Don-kanyarban, a nagy áttö­rés alkalmával 1943 januárjá­ban súlyosan megsebesült. Tábori kórházakon keresztül jutott Kievbe, ahol a súlyos sebesülésének revíziója után repülőgéppel vitték Budapest­re a Jurányi utcai Vöröske­resztes Hadikórházba, ahol speciális osztályok is működ­tek, ahol súlyos arcsérülésein plasztikai műtétek sorozatával igyekeztek segíteni, amíg nagynehezen sikerült arcde­fektusát rekonstruálni. Egyik szeme és annak környéke is megsérült annyira, hogy csak egyik szemével lát. Arcsérülé­sen kívül mindkét lábszárát amputálni kellett és a bal ke­zének három ujját is elvesz­tette. Miklós a sok szenvedést rendkívüli lelkierő­vel viselte. Ez részben annak köszönhető, hogy sebesülttár­sai a kórteremben nagy sze­retettel vették körül. Ha eltávozást kértek, Mik­lóst is magukkal vitték s ilyenkor társai tolták a kocsiját az utcán. Gyakran betértek vele egy-egy vendéglőbe egy kicsit szórakozni, emberek között lenni. Ilyenkor megható jelenetek játszódtak le, mert az ott lévő vendégek közül csaknem mindenki saját ven­dégének tekintette. Nem szí­vesen fogadta el, ha fizetni akartak helyette, mert úgy érezte, az ő helyzetében ez alamizsna. Már csaknem egy éve feküdt Miklós a Jurányi utcai Vöröskeresztes Hadikór­házban, amikor nagy változás következett be az életében. 1943 decemberében egy gyászruhás fiatal lány kereste fel a kórház parancsnokát, Lunz Károly orvos ezredest, akinek röviden előadta, hogy vőlegénye elesett a fronton fel évvel ezelőtt, és ő akkor meg­fogadta, olyan emberhez megy feleségül, aki a harcté­ren súlyosan megsebesült és akit egész életében ápolni fog. Ezért arra kérte a pa­rancsnokot, válassza ki szá­mára a sebesültek közül a legsúlyosabban sérültet, aki az ajánlatát elfogadja. Bar ez a kérés igen szokat­lan volt, a kórházparancsnok mégis vállalta ezt a különös házasságközvetítést és meg­bízta az egyik osztály vezető­jét, hogy válassza ki az osztá­lyán a legsúlyosabb sebesül­tet és kérdezze meg tőle. el­fogadja-e az ajánlatot. Az osztályvezető orvos az osz­tály főnővérének segítségével Miklóst választotta, aki az ajánlatot elfogadta. Három hét múlva megtartották az es­küvőt, amelyre Horváth Mik­lós földijét, az osztályvezető orvost és a főnővért hívta meg tanúnak. A szertartás után sor került a lakodalmi vacsorára, amit a kórház szomszédságában lévő Csa­logány utcai Zöld hordó ven­déglőben tartottak igen jó hangulatban. Erre az alkalom­ra feljött Budapestre Miklós falusi rokonsága is Őrösről. A házaspár Budapesten maradt azután is, hogy Miklós el­hagyta a kórházat, mivel a hadigondozó szervezet trafik­engedélyhez juttatta, amit fe­leségével együtt hosszú éve­ken át vezetett. Flúsz évig él­tek együtt boldog házasság­ban, ekkor azonban meghalt Miklós felesége. Hogy öreg­ségére ne maradjon támasz nélkül, mint százszázalékos hadirokkant kérte a felvételét szociális otthonba. Ez a kérelme teljesült. Most ott él szülőfalujához közel a kállósemjéni szociális otthon­ban, és talán eszébe jut néha, milyen különös véletleneken fordul meg olykor egy ember sorsa. Évtizedekig levelezés­ben voltam vele.---------------------------------------------------;-----------------------------------------------­misszionáriusa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom