Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)
1992-05-09 / 109. szám
101 Ä ‘KgCet-ÜVÍagijarorszác] hétvégi mettékteU A táncművész verbuvál is Cservenyák Katalin zerencsés véletlen folytán kezdett el táncolni még általános iskolás korában Dede Zoltán. Egyik osztálytársát kísérte táncpróbára, hogy bátorítsa, aztán amikor mindkettőjüket szólították, hogy álljanak fel, már nem volt mersze azt mondani, ő csak nézőnek jött. S ott is ragadt, bár akkor még bizonyára meg sem fordult a fejében, ezt a pályát választja élete hivatásául. Később a Szabolcs Volánban táncolt, majd a középiskola elvégzése után a fővárosi Állami Balett- intézetbe vették fel, ahol néptánc tagozaton végzett. A diplomájában az áll: táncművész. Egyáltalán nem szeret magáról beszélni, úgy gondolja, az élete mindenkinek magánügye. Véletlenül sem említené — ha nem kérdezném —, hogy mindent elért, ami egy szólótáncos álma: a hagyományos békéscsabai szólótánc-fesztiválon háromszor egymás után nyert aranysarkantyút, s már 1983- ban megkapta a népművészet ifjú mestere címet. Most 32 éves, a nyíregyházi művelődési központ mozgásművészeti főelőadója. S amennyire nem szívesen beszél magáról, annyira lelkesen mesél munkájáról, terveiről, álmairól. — Olyan régóta szeretném, s most végre elmondhatom — kezdte a beszélgetést —, miért tartom annyira fontosnak a mozgásművészetet, ha ez nem hangzik túl nagyképűen. Ebben a mai rohanó világban, ahol az emberek nem ismerik, viszont örökösen bántják egymást, a munkahelyeken, az utcán és otthon; rétegződik a társadalom, erősödnek a szociális különbségek, sem a társadalom, sem a megye, sem a város nem foglalkozik eléggé az emberek állóképességének növelésével. Hogy el bírja viselni a terheket, meg tudja oldani a gondjait, s közben lelkileg ne sérüljön. A szellem és a test nincs összhangban: egyre több fiatal alkalmatlan a katonaságra, lehangolóak a sportorvosi felmérések, ugyanakkor nincs pénz az iskolákban tornaterem építésére vagy bővítésére. — Rengeteg kísérletet tettem már, több pályázatot is írtam egy mozgáscentrum létrehozása érdekében. Amelyben minden korosztálynak helye lehetne, a művészi tornától kezdve a kondicionáló tornáig, a nyugdíjasok testneveléséig ki-ki kedvére válogathatna. Lehetne ez egy régi épület, amelyet átalakítanának erre a célra (vagy egy új, de arra több pénz kell, s idő, míg felépül), ehhez egyfajta magántőkét is tudnánk mozgósítani. Előbb azonban a megyei és a városi önkormányzat állásfoglalására volna szükség. A működéshez pedig már országos pályázatokat is nyerhetnénk. Nagy eredménynek tartja, hogy arra a szintre már a legtöbb fiatal eljutott, hogy esztétikus legyen a külseje: törődik a frizurájával, ruházatával, időnként — ha teheti — eljár kozmetikába. A következő lépcső ezek után az volna, hogy a testtartásával, mozgásával is törődjön. — A tánc komplex művészeti ág — folytatja Dede Zoltán —, ezt látni kell. A nehézség az, hogy nincs megfelelő közoktatási alapja. Mert míg rajzórán a képzőművészettel is ismerkedik a gyerek, az énekhez szorosan hozzátartozik a zene, az irodalomhoz a színjátszás, a tánc a senki földjén lebeg: ha egy gyermekcsoport alakul, mindent az alapoktól kell kezdeni. A nemrég létrejött megyei Táncsport Szövetség (sokan csodálkoznak azon, hogy kerül ide a sport, hát azért, mert a társastáncot olimpiai számmá nyilvánították) kezdeményezésére a megyei Pedagógiai Intézettel karöltve kezdődik egy kísérlet: órarendi keretek között az általános iskolák elsőtől negyedik osztályában legyen néptáncoktatás — kihasználva a nemzeti alaptanterv adta lehetőségeket, illetve számítunk az iskolák rugalmas vezetésére. Tematikát és tanmenetet is adunk segítségül. Ez az óvodai ismeretanyagra építve eredeti (hagyományőrző) gyermekjátékok tanítását jelenti, s az alaplépéseken keresztül eljutnak a gyerekek a mozgáskoordinálásig. A közelmúltban Nyíregyházán tizennyolc pedagógus végzett azon a tanfolyamon, amely táncoktatásra jogosít, s szeretnénk ugyanilyet szervezni hamarosan Mátészalka és Tisza- vasvári körzetében is. A tanárképző főiskolán------- szeptemberben az óvónő szakosoknak képesítést nyújtó gyermekjáték-oktatói speciálkollégium indul. A tánc, szerintem, hozzátartozik az alapműveltséghez.. Ritkán szoktunk szólni arról, hogy megyénkben több szakképzett táncos-pedagógus tevékenykedik, azt pedig nem is gondolnánk, hogy tíz balettoktatónk is van. Más kérdés, megbecsüljük-e őket eléggé itthon, országos szinten viszont sorra kapják az elismeréseket, s egyre több meghívást külföldi előadásokra, fellépésekre. Igen ám, csakhogy köztudott, egyre-másra szűnnek meg támogatások híján egykor jól működő tánccsoportok. Ma már azon sem lepődünk meg, ha valamelyik neves együttes tagjai belvárosi „szabadtéri előadáson” árulnak sorsjegyet utazási, fellépési költségeik fedezésére. Egy táncruha ára ma már eléri a tízezer forintot. Anyagra még futja is a csoportnál, a varratást, hímzést azonban már a szülők, vagy felnőtt egyesületeknél maguk a tagok vállalják magukra. Vidéki fellépéseknél nemegyszer fordul elő, hogy előállnak az „autós” szülők, s indulhat a menet. Lelkesedésből. — A közelmúltban létrehoztuk a mozgáscentrum társaságot ifjúsággal foglalkozó szakemberek, egyesületek, szervezetek, szövetségek részvételével — magyarázza. — Aláírásokat szeretnénk gyűjteni a mozgáscentrum létrehozására. Nem hisszük, hogy ne lenne igény rá. Úgy gondoljuk, egy alulról jövő kezdeményezés inkább meggyőzi a hivatalokat, nehogy azt gondolják, ez a mi mániánk. Mizser Lajos Sokan megütköznek azon, ha ezt hallják: „Voltam Németben, Olaszban, Törökben.” Nyelvművelésünk kétségtelenül harcol az ehhez hasonló kifejezések ellen. Az országnév helyett mondhatunk-e népnevet? A jelentéstapadás mint szóalkotási mód már évszázadok óta él nyelvünkben. Magától értetődően mondunk tokajit a tokaji bor, csabait a csabai kolbász, "dót az adóállomás helyett, zeket nagyjából elfogadja mindenki, de az Olasz stb. ellen már berzenkedik a nyelvérzékünk. Henyének, jasszosnak érezzük. Csak érezzük, mert volt előzménye! A XV. században írt Eurialusnak és Lucretiának szép históriája című műben szerepel a Franciából szó. Az kétségtelen, hogy a francia szó nyelvünkben eredetileg az országot jelentette, csak később használtuk a népre, az emberre is. Még Ady is ezt írja: „Hallottam Krajná- ban / S messze Franciában...” Másik ilyen szavunk a Morva (Morvaország helyett). Arany egyik sora a Toldi szerelmében: „Hajnal előtt tegnap beütött Morvába.” Zrínyi Miklós A török áfium ellen való orvosság című munkájában az országnév helyett a Lengyel, az Olasz, a Német szót használja. Előzmény tehát volt. Az igazság kedvéért azért hozzá kell tennem, hogy a mai használók nyilván nem Zrínyitől, Aranytól vették ezeket a — napjainkban már inkább archaizáló — kifejezéseket, hanem inkább saját henye, szegényes anyanyelvismeretükből. Mozihoroszkop Avagy: A Skorpió megeszi az Ikreket Hamar Péter Elkerülhetetlen, hogy nevükön nevezzük a dolgokat, ám a fogalmak bosszút állnak rajtunk, a valóság minduntalan kibújik alóluk. Ilyen a művészfilm elnevezés is, amellyel oly sikeresen riogatták a moziba járókat, hogy ma már a forgalmazók (tisztelet a kivételnek) messze elkerülik az említett névvel csúfolt alkotásokat. Méltánylandó az a szándék, amely a művészfilm kategóriát megszülte, hiszen az igényeset, a választékosat igyekeztek vele elkülöníteni a tucatárutól, a kommersztől, de lehetetlen módon szolgálja ezt ellentétpárjával, a még ennél is szerencsétlenebb elnevezéssel, a közönségfilmmel együtt. A két fogalom óhatatlanul azt sugallja, hogy az egyik oldalon ott a közönség, a másik oldalon a beavatottak csoportja, az előzőek számára készíti a mesterember rendező a gondolatokat nem ébresztő, napi izgalom vagy nevetésadagot biztosító filmet, az utóbbiak számára pedig a művész közvetíti az isteni sugallatot. A mozi a körömrágás és a nagy röhögések színtere, avagy az elmeköszörülés és az áhitat csarnoka — így rajzolták ki az elnevezések a határvonalakat. Bizonyos esetekben működik is a rendszer, hiszen a szakajtónyi Oscar-díj ellenére sincs sok köze a művészethez A bárányok hallgatnak című filmnek; Scorsese ide, De Niro oda, A félelem foka is megreked a szórakoztató sztereotipiák világában. Ugyanakkor Greeneway-nek a néhány art moziban hozá- férhető filmjei ( a ZOO például vagy a Számokba fojtva) viszont véletlenül sem kívánkozna ki a másik skatulyából. Ám melyikbe lehet belerakni a Sörgyári capricciot, Woody Allen filmjeit, a Kabarét vagy a Mephistót? Egyikbe is, másikba is, hiszen a hagyományos értelemben vett szórakoztató szándék és az esztétikai minőség egyaránt jellemző rájuk. Valljuk be azonban, hogy az ilyesfajta filmekből kevés születik, és nincs is találó elnevezés a megjelölésükre. Mégis ezek a filmművészet maradandóságának zálogai. Ha létezik antireklám a forgalmazásban, az a magyar filmre szóló invitálás. A helyzet ilyetén alakulásában sokkal nagyobb, a vétke és felelőssége az alkotóknak, mint amennyit el szoktak ismerni ebből. Az az álláspont, hogy aki mozit akar nézni, az keresse az amerikai bóvlit, mi filmet alkotunk, úgy bosszulta meg magát, hogy a magyar film gyakorlatilag elvesztette közönségét. Ezért majdnem reménytelen vállalkozás, hogy némi kedvet ébresszek Gárdos Péter új munkájához, amelynek talányos címe: A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire. Pedig ha a rendezőnek pusztán annyi lenne az érdeme, hogy néhány zseniális színésznek játéklehetőséget biztosított, már akkor is többet tett, mint a többség az utóbbi néhány évben. Az Édes Emma, drága Böbe mellett ez az egyetlen alkotás hosszú idő óta a számszerűségében nem csökkent magyar kínálatban, amely film és mozi is egyszersmind. Gárdos filmjének fő intelme az Ikrek jegyében született férfiaknak szól: Uraim, óvakodjanak a Skorpió hölgyektől, mert a velük való kapcsolat tele van veszéllyel. A rendező ehhez a világot rengető tanulsághoz úgy jutott, hogy egy gyengébb pillanatában felkeresett egy jósnőt, aki ba- gatell kétszázért megvilágította számára ezt az összefüggést, ő pedig szükségesnek tartotta Iker társainak jelezni a veszedelmet. Ez a gondolati muníció a legtermészetesebben vígjátékot határoz meg, de Gárdos (és a társíró Tóth Zsuzsa) rátalál arra a lehetőségre, amellyel a történet többdimenziós lesz: egyensúlyt teremt a vígjátéki és a melodramatikus megoldások között. Ha a történet elkezd sodródni az érzelgősség felé, működésbe lépnek a komikus eszközök, és megfordítva: ha a helyzet komikuma a harsányság irányába tereli a hősöket, akkor az érzelmek túláradása tartja az egyensúlyt. (Kár, hogy a bejefező részben, valószínűleg a szerkezet széttördelése következtében a történet elcsúszik a melodráma irányába.) Ehhez a megoldáshoz Gárdos Péter remek játszótársakat talál a színészekben. Ugyanazzal a csapattal dolgozik, mint a Szamárköhögésben. Törőcsik Mari nagymamafigurájában az érzelmes matriarcha és a rideg üzlet- asszony él együtt; Garas Dezsőnek azt is elhinném, ha azt állítaná, hogy egységes szervezetbe tudja tömöríteni a magyar szocdemeket, ehhez képest azt elfogadni tőle, hogy ért a hegedűkészítéshez, már szinte semmi. Rudolf Péter, az Iker, szép csendben nagy színésszé érett, de az igazi csúcs Skorpióként Esze- nyi Enikő. Ha szerencsésebb csillagzat alatt születik, az Isten se mentené meg az Os- car-díjtól. Vibráló egyéniség, az érzelmek ezer változatát játssza el. Filmbeli szerepéről azt mondja Gárdos: szabadságmániás. Folyóirat-tallózó Vasy Géza H ányszor mondogattuk az elmúlt évtizedekben: vajon mit tenne József Attila, ha élne? S mit tennének ővele? S bármiként is mondtuk ki vagy hallgattuk el a választ, azért úgy véltük, hogy értjük és szeretjük a költőt, s hiszem, hogy sokan gondoltuk ezt. 1990 óta, ha csak elvétve is, de felbukkantak olyan vélekedések, amelyek kisebbíteni próbálták József Attila költői rangját, kommunistaságára hivatkozva, meg arra, hogy az előző rendszer hivatalos nagysága volt. Ma már azonban nem az a helyzet, mint az ötvenes évek elején, amikor valóban csak néhány mozgalmi versét szajkózták a költőnek. Azóta bárkinek módja volt és van a teljes életművet megismerni. S ha Pilinszky János okkal mondhatta, hogy ő nem katolikus költő, hanem katolikus és költő, József Attilára is áll a tétel, hogy ő nem kommunista, azaz pontosabban nem marxista költő, hanem marxista és költő. A nagy költészet olyan minőség, amely soha nem írható le csupán világnézeti és politikai kategóriákkal. S József Attila viszonylag rövid ideig volt kommunista, élete utolsó esztendeiben a szociáldemokrácia iránt is érdeklődött, ám költészete rangját ez nem befolyásolja. Á magyar társadalom szerencsére érettebbnek bizonyult most is, mint nem egy hangadója, és semmiféle lomtárba nem söpörte be József Attila életművét. Ha úgy tetszik, hát 1992-ben ez lehet a költő legszebb születésnapi ajándéka: ma is egész népét képes, és ma sem „középiskolás fokon taní-tani”. Magától értetődőnek tartja ezt szenvedélyes hangú vitacikkében Kardos Daróczy Gábor is a Magyar Napló április 3-i számában. Hol nyugszik József Attila? — teszi fel a kérdést, s egy elvégzetten feladatra hívja fel a figyelmet: adósai vagyunk a világnak azzal is, hogy nem fordítottuk te az összes fontosabb világnyelvre a költőt, az európai magyart, pedig őt te tehetne fordítani, hiszen pontos költő. Az kétségtelen tény, hogy ez az életmű sem vált a világ- irodalom szerves részévé — amiként Aranyé, Adyé, Ba- bitsé sem, mint senki magyar íróé. A költészet napja — József Attila születésnapja —, ha szegényekhez illő csendességgel, de ünnep maradt idén is. A Holmi azzal ünnepelt, hogy áprilisi számát a múlt év végén elhunyt Vas István emlékének szentelte. A legizgalmasabb az önéletírás zárókötetének elkészült indítása. A Feloldozás a tervek szerint 1945 tavaszától 1956 novemberéig haladt volna, de a viharos tavasznál tovább már nem juthatott a költő. Komoly kára ez irodalmunknak, hiszen e korszak egyik leghitelesebb tanúja éppen Vas István volt. Nincs itt tér a Holmi emléke- ző-méltató anyagának egészét ismertetni, meg kell elégednünk most a versanyaggal. Nekem legjobban Várady Szabolcs De te éltél című költeménye tetszett, mert két ember kapcsolatán keresztül az étet, a költészet, a lét megannyi kérdésére fényt vet: „Mondjak valamit, mondod ugye, ha már beszélek? / Ne ilyen téblábolva, feszengve, ahogy étek, / kapaszkodva a félig sem beváltba, / hitetlen hitbe, hogy hátha, hátha, hátha.” Emlékezetesek Petri György, Sumonyi Zoltán, Imre Flóra versei is. Korábban a költészet napja alkalmából sok folyóirat közölt összeállítást. Most csak az Árgus és az Új Forrás lapjain találtam ilyenre. Szép és .jó verseket azonban sokfelé olvashattam. A pálmát idén áprilisban az alábbiaknak adnám: Baka István (Tiszatáj), Bállá Zsófia (Jelenkor, Magyar Napló), Fodor András (Új Forrás), Győri László (Új Forrás), Kenéz Ferenc (Hitel, Új Forrás), Kovács András Ferenc (Forrás, Kortárs), Markó Béla (Kortárs), Szepesi Attila (Forrás, Tiszatáj, Új Forrás), Villányi László (Kortárs), Visky András (Forrás). Most került a boltokba Gö- römbei András monográfiája Nagy László költészetéről. A Tiszatáj közreadja Grezsa Ferenc utolsó, immár posztumusz művét, e monográfia disszertáció-változatának bírálatát. Nagy Lászlóról is többen vélekednek úgy, hogy idejétmúlttá vált. Mind a monográfia, mind annak elemzése bizonyítja, hogy ez nem így van: nemcsak nagyszerű, hanem időszerű is ez az életmű. 1992. május 9. Németben, Olaszban