Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-25 / 98. szám
1992. ápriíis 25. Ä ‘Kjeíet-íMagyarorszáfj íétvépi meííéfftete 7 Kezdjünk újra félni? M ondja egy ismerősöm, ő újra elkezdett félni. Évekig, hosszú ideig felszabadultnak érezte magát, nem voltak álmatlan éjszakái. Hogy most miért vannak? Nem titkolja egyetlen percig sem. Bár származásából, vallásából, abból, hogy zsidó, soha nem csinált titkot — igaz, nem is dicsekedett vele —, most úgy érzi, jobb lenne ezekről minél kevesebbet beszélni... S hogy valójában mi is az ő gondja? Mondja, elriasztják a hírek, amelyek szerint különféle keresztény egyletek, szervezetek alakulnak. Már a Keresztény Orvosok Kamarájának megalakulását is riadtan hallgatta. Nem értette, miért pont az orvosok alakítanak vallási megkülönböztetés alapján szervezetet. Miért épp azok, akiknek esküje arról szól, hogy mindig, minden körülmények között, segíteniük kell az emberen? Az idős" úr e tárgyban már csak azért is tanácstalan, mert egy barátjával történt, hogy a magát kereszténynek tartó, rendszeresen templomba járó orvos durván elhajtotta rendelőjéből, mondván, hogy körzetileg nem tartozik oda. Valóban nem tartozott. Nem is azért ment, hanem azért, mert sok-sok kilométert, s legalább annyi fáradságot spórolt volna meg, ha az illető doktor elvégzi azt a vizsgálatot, amit tőle kértek. Már ennyi is épp elég lett volna, mondja ismerősöm, amikor olvastam, hogy Keresztény Vállalkozók Egyesülete is alakult... Kár lenne játszani a szóval, milyen egy iparos vagy vállalkozó, amikor keresztény, s milyen, ha nem az. A lényeg nem itt keresendő. Sokkal inkább ott, hogy valamennyiünknek meg kellene próbálnunk emberi módon, másokat is segítve élni. „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” — módja az írás, amelynek tartalmáról oly könnyen megfeledkezünk. Pedig mindenféle tömörülést, szervezkedést elkerülhetnénk, feleslegessé tehetnénk azzal, ha „csak” emberként, felebarátként tudnánk élni és cselekedni... Ki nyer a kártyán? Kovács Éva N em hiszem, hogy sokan lennének ma olyanok, akik az egészségügy tervezett reformjáról ne hallottak volna. Mégis, nap mint nap találkozni betegekkel, akik sem jogaikkal, sem kötelességeikkel nincsenek tisztában, naponta okozva ezzel maguknak és másoknak bosz- szúságokat. A reformok bevezetéséhez szükséges betegbiztosítási kártyák 'folyamatosan érkeznek, többnyire már meg is érkeztek az állampolgárokhoz, akik közül sokan nem tudják, hogy értékessé, érvényessé csak akkor válhatnak, ha azokat a munkáltatóval, az arra illetékes szervekkel érvényesíttetik. S hogy mi lesz a beteg- biztosítási kártyák haszna? Arról bizony ma még igencsak megoszlanak a vélemények. A módszer kitalálói természetesen esküsznek rá, s váltig ígérik, minden a legnagyobb rendben lesz, az egészségügyi rendszer- váltással csak jól járhatunk. A másik tábor persze épp az ellenkezőjét igyekszik elhitetni velünk. Úgy találja, elhamarkodott, megalapozatlan volt a döntés, s csak arra jó, hogy felborzolja a kedélyeket, bosszantsa az embereket. Nehéz, s főképp korai lenne ma még megmondani, kinek van, kinek lesz igaza. Egy azonban ma is biztos: nemcsak a lakosságot, hanem a feladat ellátására kinevezett orvosokat is váratlanul, pontosabban felkészületlenül érte a változás. Egyik tábor sem kapott időben, részletes felvilágosítást, a tennivalókról csak áttételesen, innen-onnan értesülhettek. Kit terhel mindezekért a felelősség? Ki a hibás azért, mert az emberek tanácstalanságukban ide-oda rohangálnak, feleslegesen rabolják mások és a maguk idejét? Ki az, akinek a kötelessége lett volna részletes, alapos és főképpen előzetes információkat adni? Számtalan kérdés, s csak némelyikre adható pontos válasz. Egy biztos: nem volt túl szerencsés az indulás, igen sok idő és energia ment el feleslegesen. — Eső után köpönyeg, lássuk inkább, mit hoz az új rendszer, azaz a jövő! A háziorvoslás bevezetése a fejlett Nyugaton nem számítana forradalmi tettnek. Ott már rég így működik a dolog. Míg a sorokat írom, eszembe jut Angliában élő ismerősöm, aki az alapellátásban, a mi szó- használatunk szerint körzeti orvosként működik. Ők ott valóságos háziorvosok, akik a szó legszorosabb értelmében, a születéstől a halálig végigkísérhetik betegeik sorsát. Angliában ugyanis ismeretlen dolog, ami nálunk bevett gyakorlat: a kismamák sokszor heteket, hónapokat töltenek el a nőgyógyászatokon, s a mi gyakorlatunk szerint gyermeket világra hozni csakis kórházban, legfeljebb szülőotthonban lehet. Az angol nők otthon, háziorvosuk segédletével szülnek. Pedig a dolog lényege épp ebben keresendő: mindenre csak akkor, s főképpen annyit költeni, ameny- nyire és amikor feltétlenül szükség van. Hogy egy otthon szülés mennyi pénzt takarít meg az államnak, azt bizonyára senkinek nem kell bizonyítani. Az sem igen szorul különösebb magyarázatra, mit jelent az, hogy az orvos a születéstől kezdve ismeri a beteget, annak életkörülményeit... Eddig nehéz eljutni — szokták mondani, de így igaz. A Magyarországon most bevezetett háziorvosi rendszert még bizonyára sokan és sokáig fogják szidni. Egyet azonban nem szabad elfelejteni: a mai rendszer pazarló, a betegek küldözgetése, a párhuzamos vizsgálatok millió pénzt emésztenek, s ezt a leggazdagabbak sem engedhetik meg maguknak. Lehet, hogy pont ezért gazdagok...? Szabálytalan pálya — szabályokból tőkét kovácsolnának belőle, hogy pap gyermekeként igazán nem kényeztette el a múlt rendszer. Hiába érettségizett kimagaslóan a nyíregyházi Kölcsey gimnáziumban, az egyetemnek nem kellett. Csúnya volt a káderlapja. Egy év múlva újra próbálkozott, a szükséges pontokat természetesen könnyen megszerezte, de helyhiányra hivatkoztak a tudomány fellegvárában. Szikoráné dr. Kovács Eszter BALAZS ATTILA FELVÉTELE Tóth Kornélia A tudomány nem ismer széles országutat, és csak azok remélhetik, hogy napsütötte ormait elérik, akik nem riadnak vissza attól, hogy meredek ösvényének megmászása fáradságos. A tudósok, a tudománnyal foglalkozók körében jól ismert idézetet dr. Szikoráné dr. Kovács Eszter főiskolai adjunktus eddigi életútjára is alkalmazhatjuk. A Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanítóképző intézetének oktatója a közeljövőben védi meg kandidátusi értekezését a Magyar Tudományos Akadémián. Az irodalom lágysága a nőkhöz, a nyelvészet szigorú szabályok szerint építkező szerkezete inkább a férfiakhoz áll közel — tartják a magyar szakosok. Kivételt képez köztük Kovács Eszter, ő ugyanis már egyetemista korában elkötelezte magát a magyar nyelvészetnek. Tudományos diákkörben ismerkedett meg alaposabban a mindannyiunk kincsének számító anyanyelv titkaival. Távirati stílusban annyit: 1976-ban jeles diplomát szerez a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, s még abban az évben tagja lesz a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak. Felsőfokú állami nyelvvizsgát tesz oroszból, később középfokút franciából, hamarosan olaszul szeretne tanulni. 1985-től jelennek meg publikációi. Egy évre rá védte meg nyelvészdoktori értekezését Summa cum laude minősítéssel. A rímek nyelvi szerepéről készített értekezésével a megyei tudományos koordinációs bizottság, egyik pályadíját is elnyerte. írt tankönyvet főiskolai hallgatóknak. A tanítóképző intézetben a magyar—anyanyelvi tantárgycsoportot vezeti, a tanító—magyar szakos képzés, valamint a levelező oktatás helyi felelőse. Tizenkét és fél sorba sűríthető az a ritka sikeres életút, amelyet eddig Kovács Eszter megtett. Ma egyesek politikai Most mar fellebbezett, és mégis bejutott. Innen pedig senki nem állhatta útját, hisz nem mások jóindulatára, titkos patrónusra, hanem kizárólag saját magára, később a családjára számíthatott. S a hozzá közelálló emberek előtt egyértelmű volt, hogy ne zárják el előle a betűk világát. Kétgyermekes családanya, férje kórboncnok főorvos a kisvárdai kórházban. A lányai is megszállottan tanulnak, Eszter a némettel ért el sikereket, Ágnes országos matematikaira is eljutott. A gyermekei boldogulását a szívén viselő édesanyának igen fontos ez a nyugodt családi háttér, hogy elmélyült munkát folytasson. Ebbe még az is belefér, hogy a férj naponta teniszezni és uszodába viszi a lányait, segítenek a bevásárlásban, a takarításban. Hogy is kezdődött? A református esperes apa sokat mesélt a lányának a Székes- fehérvár mellett meghúzódó kis falu, Seregélyes hétköznapjairól. A szülőföldön más volt a zamata a tejnek, esténként fények gyúltak az ablakokban, a falubeliek számon tartották egymást, de még a gyermekek boldogulását is. Életre kelt a Kutyaszorító, a Sikító, borzongatott a Gyilkos- kút, s a Vörös Hadseregre keresztelt Fő utca is új szelek eredményeként kaphatta visz- sza régi nevét. Talán éppen annak köszönhetően, hogy Kovács Eszter érdekes monográfiát írt a kis dunántúli faluról. A fehérvári Szent István Múzeum meg is jelenttette a művet és a Zichy-kastély vendégei olvasgathatják, mit érdemes tudni Seregélyes letűnt múltjáról. Bár sokan úgy vélik, a nyelv száraz, a grammatika hideg, a logikája nem bírja el a lírai közelítést. Kovács Eszter éppen azt igyekszik bebizonyítani, hogy lélektani vonatkozásai vannak, hogy ha egy költő bizonyos nyelvi formát választ gondolatai közlésére. így tehát új szakterület, a szövegtan létjogosultságát sem vitatják a szakmabeliek. A fiatal docens e témát választotta kutatása tárgyául. A május 1—2-án a II. alkalmazott nyelvészeti konferencián egy Juhász Gyula-verset elemez, szövegtani szempontok szerint. — A tudomány nem különböztet meg férfiakat és nőket, aszerint, hogy ki előtt tárja fel könnyebben titkait. A különbség abban mutatkozik, hogy a nőnek — a társadalmi és a családi munkamegosztásból hagyományosan rá háruló szerep miatt — alig-alig nyílik lehetősége a kutatásra, a publikálásra, az elmélyült tudományos munkára. Én azt hiszem, a legfőbb erényem a jó időbeosztás. A kandidátusi értekezés komoly megméretést jelent. Erre rendszerint évekig készülnek a jelöltek, tanulmányi szabadságot kérnek, aspiránsok lesznek a témavezető mellett. Kovács Eszter itt sem a kitaposott utat választotta, hanem tanulmányi szabadság és aspirantúra nélkül szinte az utcáról jelentkezett be az MTA Tudományos Minősítő Bizottságánál a szükséges doku- * mentumokkal. Hogy milyen alapos munkát végzett (Címe: Szövegtani szempontok a költői művek elemzésében), bizonyítja, hogy tavaly tavasz- szal, a főiskolán megtartott házi védésen azt a véleményt fogalmazták meg: változtatás nélkül benyújtható. Ritka és nagy szó ez... Tankönyvíró, kutató, publikál, közben mindvégig megmaradt igényesen oktató tanárnak. A tanítószakos hallgatók szép sikert könyvelhettek el minap a tanítóképző főiskolásoknak meghirdetett országos anyanyelvi versenyen. A leendő tanítók oktatója szigorú és következetes, mint a jó szülő, ám mégis őt választották titkos szavazással most az év oktatójának. — A tudománnyal foglalkozókat vagy a könyvek fölé görnyedő, térről, időről megfeledkező embereknek, vagy éppen igen szórakozottaknak képzelik a kívülállók. Mi azért nem szakítottunk a hagyományos életvitelünkkel, a barátainkkal, jut idő a gyerekekre, hetente egyszer kimozdulunk, és .nyaranta két hetet vízparton töltünk. Szerencsére nem ismerem az unalmat, soha nem nyomasztott a lustaság, a semmittevés érzése. Tennivalóimat igyekszem gondosan megtervezni, az idő pedig egy fantasztikus fogalom: minél többre akarunk haladni, annál inkább társunkul szegődik, s ahelyett, hogy kifolyna a kezünk közül, mindazzal megajándékoz, amire nagyon szeretnénk belőle kiszakítani... MÚZSÁK, ha találkoznak Tóth Sándor: Klári portréja Nagy István Attila Mennyi halállal Albinoni: Adagio Mennyi halállal halsz, amíg eljutsz a végső menedékig, a semmiden semmi partjain túlra, ahonnan visszatérni se kíván az ember. Mennyi vággyal vágyik az ember, amíg arccal bukik a folyó vizébe, s nem kínozza a szomjúság, sem az esztelen alámerülés, nem gondol a megadásra. Mennyi halállal halsz, amíg kifényesiH a telked, s magad leszel a büszke folyam, amelyben mások megmeriihiek, szótlan szóval esengenek, te leszel a befogadó tenger, megtelsz nagy-nagy szeretettel. Nem gondolsz többé a múltra, hogy mennyi halállal hal az ember, amíg eljut a végső menedékig, sem arra, mit ér, ha a vágy mégis visszatér.