Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-25 / 98. szám

8 r ‘Ke-Czt-fMaßyarorszäß hétvégi meííéhfete 1992. 25. Hegedűs a karmesterversenyen Felhozta a vonósokat, csodálja a fúvósokat Történelmi kistükör (3.) Nyíregyháza (KM — Ba­raksó Erzsébet) — Ismét lesz a televízióban karmesterver­seny, ami a felmérések sze­rint még azoknak a nézőknek a körében is kedvelt és nép­szerű műsor, akik egyébként nemigen látogatják a koncert­termeket, és nincsenek beha­tóbb komolyzenei ismereteik. Mi tagadás, szeretünk szur­kolni kedvenceinknek, akiket rendszerint már a bemutatko­záskor kiválasztunk szemé­lyes szimpátia alapján. A májusi karmesterverse­nyen egy olyan dirigens sze­replését is figyelemmel kísér­hetjük, aki fele részben Nyír­egyháza színeit is képviseli. Mert igaz, hogy a meghívás Murgu Dorelbez mint a szat- Tnárnémeti zenekar karmeste­réhez jutott el, ám immár két éve megyeszékhelyünkhöz is kötődik. A Nagykárolyban és Szat­márnémetiben felnőtt muzsi­kus vegyes környezetben a román és a magyar kultúrát egyaránt elsajátította. Ter­mészetes az, hogy románul és magyarul beszél, amellett az iskolai képzés révén meg­tanult franciául, későbbi tanul- mányútján olaszul is, jelenleg pedig az angolban gyakorolja magát. Pályájának előző sza­kaszában a kolozsvári zene­kar hegedűseként működött, majd a felesége rábeszélésé­re követte apósa, a zenei vi­lágban jól ismert Muresan Vaszil példáját, aki a Kolozs­vári Magyar Opera karmeste­re volt. Felesége szintén ze­nész, hegedűs, jelenleg Spa­nyolországban áll alkalmazás­ban. Nyíregyházára, a Szabolcsi Szimfonikus Zenekarhoz két éve került betanító karmester­ként, abból a pozícióból jutott a karmesteri pulpitusra, s ért el szép sikereket. Számos koncertet említ meg, melyek­re szívesen emlékszik visz­sza, ilyen volt például Webber Requiemje, vagy egy rendha­gyó dzsesszműsor, legutóbb pedig a Ravel-hangverseny, a Primavera balettcsoport köz­reműködésével, amely iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a telt házas bemutató után egy második előadást is meg kellett szervezni a közön­ségigények alapján. Úgy érzi, van valamiféle áttörés a ko­molyzene és a közönség kapcsolatában, a várakozá­soknak megfelelően alakul a hallgatóság száma, a koncer­teken egyre többen jelennek meg, ami Bartók és Kodály hazájában egy kicsit talán ter­mészetesnek is volna vehető. De épp a zenészek tudják, ez nem mindig így alakul, ezért gondolják azt, hogy ők maguk is sokat tehetnek a közönség neveléséért az ifjúság köré­ben. Ezt a nevelést szolgálja egyebek között az ifjúsági koncertsorozat az Országos Filharmónia bérleti hangver­senyei keretében, amelynek rendszeres szereplője a Sza­bolcsi Szimfonikus-Zenekar. A legutóbbi szezonban 29 hang­versenyt adtak, ebből 16 kife­jezetten ifjúsági előadás volt, főként középiskolásoknak. Újabban jótékonysági koncer­ten is fellép a zenekar, mert úgy gondolják, többek között azért is kapják az anyagi tá­mogatást, hogy ilyen feladato­kat is megoldjanak. Szintén az újabb jelenségek között tapasztalható a szponzorok megjelenése a zenei életben: volt már rá példa, hogy egy produkció létrejöttét mecéná­sok menedzselték. Zenei pályájának egyik él­ményeként tartja számon a találkozást a nyíregyházi muzsikusokkal: nagyon sze­rencsésnek találta, mivel a legnagyobb zenei gondot eleinte az adta, hogyan lehet a vonósok hangzását csiszol­tabbá tenni, s erről ő hege­dűsként nemcsak az elképze­léseit ismertette, hanem maga is kezébe vette a hangszert előjátszásra. Tisztában volt vele, hogy Magyarországon általában problémás helyzet a vonósoké, viszont annál job­ban csodálja a magyar fúvós­iskolát. És most itt az új feladat: mint szatmárnémeti karmes­ter, kapta a meghívást a tévé- vetélkedőre — egyszerre el­látja ugyanis mindkét zene­karnál a karmesteri tevékeny­séget. Az eddigi szakaszban az előzetes feltétel egy video­kazetta beküldése volt, amelynek zenei anyaga, a karmesteri interpretálás alap­ján a szakemberek döntenek arról, kiket hívjanak meg a to­vábbiakban. Ez megtörtént, ezután kötelező a résztvétel az előválogatón, majd követ­kezik a május 6-i szereplés. Murgu Dorel most a karme­sterversenye előtt áll, ezzel kapcsolatban elmondja: ninc­senek előzetes vágyai bizo­nyos művekkel, vagy szerzők­kel kapcsolatban, hanem úgy szeretne a versenyen részt venni, hogy bármelyik zene­művet sorsolják is hozzá, min­degyikre felkészült legyen. Reszler Gábor A szerveződő magyar állam fontos építőköveit jelentették a királyi vármegyék. Az állam- alapítás előtörténeteként Géza fejedelem megtörte a törzsfő önállóságát. A fejedel­mi szolgálatba álló harcosokat várai és udvarhelyei köré tele­pítette le. Az örökébe lépő Ist­ván kiteljesítette a társadalmi és politikai átalakulást a ma­gyar állam megszervezésé­vel. Elvette a nemzetségfők várait a nemzetségi föld két­harmadával, az ott élőkkel együtt. Ezekből az egykori nemzetségi földekből szerve­ződtek meg a királyi várme­gyék. A vérségi kapcsolatok helyébe visszavonhatatlanul a területi elv lépett, mindenki az uralkodó alattvalójává vált. Egykorú források hiánya megnehezíti a Szent István- kori magyar vármegyék szá­mának behatárolását. Györffy György körülbelül 48 körülha­tárolt területtel bíró vármegyé­vel számol, melyek közül 24 volt határvármegye. Sza- bolcs-Szatmár-Bereg mai te­rülete Borsova és Szatmár határvármegyék, valamint Szabolcs vármegye egyes részeiből áll. A megyék hatá­rai az Árpád-korban is módo­sultak. A X—XIII. században fennállott Borsova határvár­megye az 1241-es tatárjárás után felbomlott, és a Tiszától keletre eső része Bereg né­ven önállósult, míg a Tiszától nyugatra fekvő harmadát Sza­bolcshoz csatolták. Ahogy arra Györffy György rámuta­tott, Borsova határvármegye első székhelye a Felső-Sza- bolcsban fekvő Kisvárda volt. Később I. István uralkodásá­nak éveiben a megyeközpon­tot a Borsova-patak és a Ti­sza összefolyásánál emelt borsovai földvárba telepítették át. Az égetett falú földvár a tatárjárást követően szűnt meg a királyi vármegye köz­pontjaként. A Bereg néven fel­tűnő nemesi vármegyét a XIII. század végén keletkezett oklevelek említik először. A másik határvármegyénk, Szatmár központja a síkság és a hegyvidék találkozásá­nál, a Szamos partján fekvő Szatmár volt. Az első királyi ispánjáról kapta a nevét, gesztájában Anonymus is megemlékezett a szatmári földvárról. Szabolcs vármegye központja, névadó települése, a Tisza bal partján fekvő Sza­bolcs volt. Korábban éltek olyan vélekedések, hogy Szatmárhoz hasonlóan első ispánjáról, Szabolcsról kapta a nevét. Györffy György a honfoglaló magyarok települé­si rendjéről szoló tanulmányá­ban rögzítette először azt a megállapítást, hogy Szabolcs Árpád nagyfejedelem közeli férfirokona lehetett. Mivel min­den bizonnyal idősebb volt Árpád fiainál, és az Árpádok trónutódlási rendje szerint az élő legidősebb férfi követhette a fejedelmet, feltételezhető, hogy Árpád után Szabolcs következett a fejedelemség­ben. Régészeti feltárással igazol­ták, hogy az ő téli szállása­ként épülhetett a ma is álló földvár. Anonymus tehát nem tévedett, amikor így fogalma­zott: ,,... Akkor Szabolcs, ez a fölötte bölcs férfiú, megtekin­tett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta, milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségé­nél fogva várépítésre való. Tehát — társainak közös ta­nácsa szerint is — össze­gyűjtve ott a köznépet, nagy árkot ásalott, és igen erős vá­rat építtetett földből. Ezt most Szabolcs várának hívják.” A hely kiválasztásában a Tisza közelsége mellett szerepet játszott a keleti (kijevi) keres­kedelem szempontjából fon­tos kereskedelmi út. A szabolcsi ispáni központ régészeti kutatásait vezető Németh Péter a leletek alap­ján behatárolta a földvár épí­tésének idejét. A földvár nyu­gati kapuja közelében átvá­gott sánc rétegződése azt mutatta meg a kutatóknak, hogy az erősséget két idő­pontban emelték. Őskori tele­pülés földjét használták fel az első sánc építéséhez, de a vár falába belehordtak egy honfoglaláskori féfisírt is, te­hát a földvárat csak 895—896 után emelhették. Az első sánc belső oldalának vastagításá- ból, azaz a második sáncból csak X—XI. századra keltez­hető edénytöredékek kerültek elő. A bővítés tehát a XI. szá­zad második felében, az úzok, kunok betörése idejént tör­tént. A szabolcsi földvárat, Közép-Európa legszebb ilyen jellegű építményét, Szabolcs hercegsége idején, 910 körül emelhették. A község mai bel­területén található háromszög alaprajzú földvár sáncainak magassága átlagosan 15—20 méter, de helyenként eléri a 25—30 métert is. Három ka­puja közül az északi és a nyu­gati a Tiszára nézett, míg a déli ■előtt futott a már említett fontos Tisza menti országút. Szabolcs vármegye élén is az ispán állt. Fennhatósága alá tartoztak a királyi szolgá­latban álló vitézek alsóbb ré­tegét alkotó várjobbágyok. Katonáskodásukért a várbir­tok földjéből utódaikra át nem örökíthető szolgálati birtokot kaptak. Az alárendelt helyzet­ben lévő várnépek a várnak örökös szolgálattal tartoztak. A környező falvakban éltek, és a mezőgazdaságon, halá­szaton, vadászaton kívül ipa­rűzéssel foglalkoztak. A szol­gáltatásra kötelezett szabolcsi várnépek lakhelyére utal Tí­már és (Nagy)Halász neve, mint ahogy a szatmári királyi vármegyeközponthoz tarto­zott például (Fülpös)Daróc, (Kis- és Nagy)Szekeres. A tiszántúli vármegyék hét­köznapjainak békéjét a XI. Esik Sándor A CSILIIG r , j egsárgult fényképet szo­rongatok a kezemben. Mint M | I az orgonasípok, három ka- |' maszlegény sorakozik a felvételen, és egy dundi - I arcú leány. Apa, és anya, abban a tartásban, ahogyan a fél évszá­zaddal ezelőtti fényképész az akkori di­vatot követve lencséje elé állította őket. Idegen a ruházat, a haj, a háttér, egye­dül az arckifejezésben van valami, ami megtalálja az utat hozzám. Vagy tatán az sem. Csak azért rezdülnek bennem húrok valahol lelkem legmélyén, mert az a legkisebbik, pontosabban annak mai mása, mellettem áll. Braun Györgynek hívták annak idején. Ma George Brown, és Los Angelesben él. Mikor ez a bizo­nyos kép készült, Mátészalkának volt | lakója, és játszótársa, utcabelije Farkas Józsefnek, a Szatmári Múzeum nyugal- | mázott igazgatójának. Nézegetem a I fényképet, távolról szűrődnek hozzám a ' hangok. Hiába vesz körül Farkas József I dolgozószobájának meghitt enteriőrje, | szívemet jeges marokként szorongatja | a vendég története. Mesél, mesét... Mo- | solyog. Néha csuklik csak el a hangja, I de hamar erőt vesz magán. Csapong térben és időben, amint hátukról tolul­nak szájára a szavak. Róla, és a másik ötről. Arról az ötről, akik a második vi­lágháború vége felé rövid idő alatt eltá­voztak az élők sorából. Megmaradt a \ legkisebbik hírmondónak. ❖ ♦ ❖ — Nem hittük el, hogy olyan borzal­mak várnak ránk — emlékezik Braun György. — Senki nem akarta elhinni, még akkor sem, amikor már előttünk füstölt a krematórium. ,,Mi innen élve nem kerülünk vissza, Matild" — mondta kétségbeesetten anyámnak apám. ,,Mind itt halunk meg." „Nem Móric, a mi istenünk ezt nem engedi meg" — válaszolt anyám. Ő szilárdan hitt abban, amit mondott. Még akkor is, amikor üli nővéremtől elválasztotta az SS-tiszt. A fiatalabb nők mehettek munkára, az idő­sebbek egyenesen a gázba... Én azt hiszem, még akkor is hitt abban, hogy a mi istenünk nem engedi azt a borzal­mat, amikor már az ajtót rázárták. Megáll egy kicsit a történetben, hátra­simítja tömött, kicsit göndör haját, meg­igazítja aranykeretes szemüvegét, az­tán folytatja. — Az én sorsom is eldőlt — volna, már az első napon. Tizenöt évesen még gyerekszámba vettek. Amúgy is elég vézna voltam. Mengele válogatott kö­zöttünk: „wer ist zvilinge" kutatott a sze­me. Ikreket keresett. Azóta már tudom, hogy a kísérleteihez. Apám úgy forgoló- zott, hogy együtt maradhattunk, de so­káig nem örülhettünk. Már másnap reg­gel az appelen, vagyis a létszámellenőr­zésen kiszúrtak és elvettek apámtól. Sírt. Azt mondta: „Gyurikám, ne félj, Svájcba visznek, nem lesz semmi baj." „Ezzel a hajjal" — mutattam a fejem tetején keresztül nyírt kétcentis csíkra. „Ebben a ruhában?" Tehetetlenül tárta szét a kezét... A legkisebb Braun gyereknek ettől kezdve saját kezében volt a sorsa. Tud­ta, hogy a barakkban csak a létszám számít, és hogy minden ágyon feküdjön valaki. Mondschein Mikit, egy nagykállói zsidó fiút kérdezte meg: „Miki, nem akarsz Svájcba utazni?" Miki egy kissé hibás volt, nemigen értette miről van szó, ám Svájc nagyon megtetszett neki. Befeküdt a Gyuri ágyába. Hősünk pedig átkúszott az apja barakkjába, ott végig az ágyak alatt, és egyszer csak egy görcsös visszeres lábat látott maga előtt. Tudta, hogy Braun Móric ül fölötte az ágyon. Apja maga mellé fektette, és így várták a reggelt. A sorakozón újabb fifika kellett. — Tudtam, hogy hátra kell állni, mert az elején szigorú az őrség — emeli fel a mutatóujját, amint emlékezetébe idézte a borzalom napjait. — A lábommal kö­veket kapartam magam alá. így mindjárt akkora lettem, mint a bátyáim. És még valami: vigyáztam, ne nézzek az SS- tisztre. így úsztam meg a krematóriu­mot. ❖ ♦ Apám nem érhette meg sorsunk jobb­ra fordulását. Lopott nekünk ennivalót, mindent megtett, hogy valahogy túléljük. Amikor költözött a tábor Nyugatra, Csehországon keresztül vitt bennünket a vonat. A csehek a repülőhidakról do­báltak be nekünk almát, zsemlét, meg ilyesmit. Apám egyet elkapott, azonnal kettétörte, és mire a kísérőtiszt odajött, már sehol sem volt a falat. Egyet kapott a fejére, a következőt a kezére, amivel védte magát. El is tört az ujja. Kaptunk bottal huszonötöt elég gyakran. Én ma­gam is. Csak az első öt fájt... Utána csak égett rettenetesen. Hús nemigen FÖLDBŐL EMELT ERŐSSÉGEK

Next

/
Oldalképek
Tartalom