Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11 / 87. szám
9 Ä %dít-<Mci£yarország hétvégi mellélete prilis elején, közepén már mindnyájan elmerülünk a tavaszkezdés mámoros hitében. Ilyenkor lassan természetessé válik, hogy felengedett a fagy a földeken, megmozdultak a téli ruhadarabok a hölgyeken. Kezd a világ ahhoz az arcához hasonlítani, amelyet igazán szeretünk: csupa ragyogás és derű, boldog megváltozási szándék. Nem véletlen az sem, hogy a költészet is erőre kap ilyenkor, mert nem független az embertől. Megszaporodnak a jó versek, nyújtózkodik a József Attila lélek, keresi a teret, amelyet a maga módján kitölthet. Mi hát a költészet? A lélek ajtónyitása, szíves invitálás. A költő örökké élő kérdése, hogy vajon kopogtat-e valaki az ajtón, kér-e bebocsát- tatást? Hiszen éppen napjainkban annyi minden vonja el az olvasók, a versszeretők figyelmét: a létbizonytalanság, amely befurakszik a legintimebb kapcsolatokba is, a biztonságérzet hiánya, amely elbizonytalanít vagy éppen ellenkezőleg: meg- kérgesíti a szíveket. Van-e hát még esélye a költészetnek? Könnyű lenne a pesszimista válasz, hogy nincs. De megtanulhattuk, hogy az emberi érzések — akkor is, ha búvópatak módjára viselkednek — sohasem tűnnek el végleg. Lehet halk csendesség mostanában, de azért vágyunk szeretetre, gyöngédségre, a szív felkavaró rohamaira. ■■■■■ i hát a költészet? A szemI ifi 1 lenézés felemelő alkal| [ j 1 ma, a gondolati tisztázás gyönyörű lendülete. Napfény és remény. Feltámadásunk a szóban. Az önmagunkra ismerés fájdalmas boldogsága. Nagy László Jártam én koromban, hóban Jártam én koromban, hóban húzott az álom. Mást kerestem s mellém te álltái, kardél mellett felnőtt virágszál, sebzett virágom. Húszévem elveszett, s érzem, te lész a vigasz. Mord kültelken, hol a füst szárnyal, szádról szóló harmonikáddal föl-fölvidítasz. Engem a szépség, a vígság csodásán éltet. Érte égek, hogy megmaradjak, bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak kócból a mézei. Köröttem kúsza az élet, kúsza a sorsom. Vértezz hittel, hűséggel állig, akkor én a haláloságyig, belédfogódzom. Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva. Fogj össze, formáló alak, s amire kényszerítenek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben. Nagy István Attila Tudod, szívem mély kisgyerek — ne viszonozd a tagadásom: ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson. Kinek mindegy volt már a kín, hisz gondjaid magamra vettem, az árnyékvilág árkain most már te őrködj énfelettem. Bodnár István Lassan feketedő Megpörgetett a folyó vize. Sziklái közt csapkodta védtelen, vitatkozó szívverésű testem, hogy ágat tűzzön belőle, csillagokig lombosodót. Nem mehettem: megátkoztak az erdők. Hordom — szívemen bélyeg azóta, marasztalásuk lassan feketedő tüzes üzenete. Hudák Erzsébet Valami még Mint piszkos ár ömlik az ostobaság fröcsköl a nyár már nem akarom kibírni Vagyok mert több akarat kell a halálhoz mint ami bennem még maradt Nem vagyok kíváncsi az írás időhúzás kísérlet érted bár nem érted micsoda számítás nélküli számítás kell ahhoz hogy éljek Valami árulás mégiscsak lehetett valami nagy csalás Hisz mindig is fájt ami vérem most veszi Lám ez még érdekel Ez még kiált bennem a csend után eszem még perli igazam hogy végül mint haszontalan odahajítsam lelkem átölelnek a csillagok Egyszer levetsz magadról, mint egy inget, kihajolsz az ablakon, szárítod a könnyet, elnézel az utca magasában a fák fölött, nem érzed még csak az alázó áldozatot. Lemosod arcodról az arcomat, ujjaim nyomát lassan elsifnítod, melleid nem ragyognak fel többé, nem szorít magához a csodálat. Mert itt a csoda, a szóban felparázsló, az éjszakádat felborító, kidübögi benned a csöndet, a szerelmes hiszekegyet, hiszek az egyetlen folytatásban, a megszülető kettős magányban, hiszek az egyetlen menedékben, a körülfolyó reggeli fényben, hiszek az illatodban, félve mozduló mámorodban, a hajadban, ha felragyog: átölelnek a csillagok. 'etri György A 301-es parcelláról Maradjon úgy minden! Az állatkerti dögökkel együtt? Igen. Miért, hát különb sors jutott nekünk? A kötél szelídebb, mint az elaltatás? Én nem felejtek (nem fenyegetőleg mondom ezt: ilyen a természetem: * nem tudok felejteni). Másrészt mit is kívánnék magamnak, ha — ha-ha! — halott lennék, és visszalátogatnék ide, mint kővendég? Hogy hagyjanak már békén. A kegyeletre szarok. Az élőkkel kellett volna irgalmasabbnak lenni (élni hagyni őket.) Most már késő. A halál ellen nincs remedium: özvegyeknek, árváknak, nemzeteknek nincs jóvátétel. Nem érdekelnek a hóhérsegédek megkésett könnyei. Az én szemem száraz. Nézni akarok vele. Ratkó József Magyarok Gazdag ez a föld. Szül, szül egyre, Magzatvizet csorgat az árok. Nehéz domb alatt fészkelődnek mokány kunok, csontos tatárok. Dűlőutak szorító combja közül kibuknak, megszületnek a holtak — avarok, hunok, halálukban magyarrá lettek. A föld az úgy segít magán, ha már meddő a nők szerelme, megszüli múltját: fiait, ellenségeit fölnevelve. Sírja volt, lett most jó szülője besnyőnek, kegyetlen töröknek. Ekevas, gereblye nyomán tápászkodnak az újszülöttek. Csontjukra tapad a homok, édes fű nő lucskos fejükre. Anyanyelvemen kismadár szól hozzájuk gyöngéden gügyögve. Antal Attila Az oldalt összeállította: Nagy István Attila Nem túl sok ugyan a látnivaló, de a szürkületben kiélesedik minden: egy női test, egy faág, arcod pihéi. Nem akarok semmit. Csak nézelődni. Árpád-kori templom Nem is templom csak rajz -L * • a nyár-meleg határ-tenyéren a törmelékes tégla-alap oszlopot ívet nem nyög régen ülünk az oltár helyén — a cinterembe szorult hívek fekvő sorai ostyafehérek nézik köröttünk: egyházuk mi szép s hatalmas így hogy boltozata végképp az ég lett Kállai János Filmrészlet várakoztál velem a zöld lámpánál a vasnak dőlve csontosan-soványan várakoztál velem füstös sörözők-borozók homályában majszolva idült-kemény pogácsákat a mitite hagymás illatát harapva és a kitárulkozó beszélgetések átfonták estéinket olyan volt minden mintha a Washington Square ködjeiben úsznánk és a nedves aszfalton mosolyunk fénye világított aztán a képkivágás szűkült fekete kabátodban egyedül hagytalak de a tér azóta álmaimban feldereng nincs egyetlen ember se jármű csak egy kápolna féle épület magasodik az árnyak fölé ott állsz és várakozol taxira metróra emberre nem tudom arcod sem látszik kitakarva csak az üresség a szétfoszlott vágyak traverzei roncsokban az egykor volt rózsabimbó ifjúság hajhullott fa őrzi hallgatásodat 1992. április 11.
