Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11 / 87. szám
A ‘Keíet-AíagyaroTszág hétvégi mettél&te 1992. ápriíis 11. 8 Kállai János Lassan eljön a hét óra, a Csepregi ín Line nyíregyházi jazz koncertjének a kezdete. A zenekar már belakta a műv. központ színpadát, a technika a helyén, csak a közönség nem akar gyülekezni. Elővételben sem mentek a jegyek, s néhány perccel hét után sem vagyunk százan. Pedig... Pedig... De nincs értelme ezen vekengeni, hiszen aki csak egy picikét tájékozott a mai magyar jazz berkeiben, annak az egyik legjobb bass- gitáros — Vasvári Pál— neve nem csenghet ismeretlenül, de a Csepregi Gyula tenor és szoprán szaxofonjaiból kikanyarodó, préselt-fújt-hörge- tett, néha fejszaggatóan felcsapó, dallamvilág sem idegen. És maga a zenekar. A band! Tóth Gyulával a szupervirtuóz gitárossal és Szendőfi Péterrel, a dobok és ezerféle más „ütőszer’' varázslatos Csepregi „taposott es fújt — kifulladásig! kezelőjével. Szóval: együtt, az egész csapat mágnesként kellene, hogy vonzza az igényes, világszínvonalú és értelmezhető, befogadható (!) jazzra kíváncsi közönséget. Kevesen vagyunk. Persze ez őket — az In Line-t — nem zavarja. Indul a program. Mini konferansz. Csepregi egy-két szóval bevezeti az első számot, aztán belefúj, és áradni- zuhogni kezd a Rossz lányok hangorgiája. Az euro-jazz kellős közepébe csöppenünk. Egy darabig úgy tűnik, a sza- xis vonalvezetés a domináns. Egy kicsit David Sambron, egy picit Bob Berg hangulatai derengenek. De már a Tavasz a szívemben is sejtet valami mást! Csepregis—Vasváris a sound — a hangzás — egyre markánsabban. A funkys, rok- kos elemeken, a vidámkodóbbra vett ritmusokon átszüremlik a romantika. — Mi, ha észrevettétek, romantikusak vagyunk! — dobja be Csepregi. Észrevettük! Es ebből a nol fülbemá- szóan melankolikus, hol agresszíven sokkoló zenéből ezek a nagyívű, bőséges improvizációt megengedő dallamok ragadják meg legközvetlenebbül a maroknyi, de egyre lelkesebb hallgatóságot. Vasvári a hathúros basszuson mindent tud, alapozása betonbiztos és fűlágyságú egyszerre. Tóth Gyula gitárszolóiban — és kulturált ritmusjátékában — A! di Meola, George Benson és P. Metheney technikája szintetizálódik. A csapat „Benjáminja”, Szendőfi Péter kihegyezett, pontos ütései valami elképesztő rafinériával mennek at az egzotikusán és zsibbasztóan „rendezetlen" szólókba! A koncert második felére felenged a szorongás. Most már tényleg mindegy, hányán vagyunk. A Szentimentális déja vu elandalit, a Back in Nang — ezerszer jobb, mint a lemezen! — felráz, és aztán jön az örömzene ráadása, az In Line. Felszabadult, trükkös, bohóckodóan komoly, és káprázatos az egész. Es mikor vége szakad, akkor tudatosul bennünk: két óra elég volt, hogy „vonalba kerüljünk” általuk, a jazz élvonalába! Tóth Gyula, az In Line „szürke eminenciása” virtuóz szólójátékával kápráztatta el a közönséget. I BALÁZS ATTILA FELVÉTELEI MÚZcSÁK. ha találkoznak Madár János: Jövendő A csönd odvaiban csikoríts csöppnyi hazát, szirénák hangjáig ne kelljen élnem. A fájdalom belénk reped csontig-vájt remények, magvakba toloncolt évszakok nélkül is. Nézd csak az egekből kivénhedt fákat, isten lába elé térdepelnek szélre és minden jegenyefehér. Ág, ágak, szívemre hajló suhintások, tanítsatok csak jövendő szélre, mert lélegzetünk az elárvult madaraké és nem vesszük észre csontjainkat a fák lehulló édenében. Itt van a lélek is, a sehonnai utód, és sír, sír. Belénk zokogja a csöndet. Bényi Árpád: Tavasz a Hortobágyon Nagy Erzsébetet — Nagy Imre leányát — választották meg nemrég a TIB elnökévé. A választást követően mondta el gondolatait, melyekből az alábbi részletet közöljük. •—| a Apámra gondo- f f lók, mindazok seri . rege előttem áll a » « képzeletemben, akikkel együtt harcolt, és akik a szabadságeszmékért az elnyomás korábbi és későbbi évtizedei alatt küzdöttek a diktatúra fél évszázadon át mozdíthatat- lannak ítélt sziklatömbjének széttörése érdekében. Isten áldja a hősök emlékét, akik nem lehetnek már velünk! Isten áldja az élőket, akik még közöttünk lehetnek! Az első gondolat, amit most a lelkünkre kötök, hogy soha ne feledkezzünk meg hőseink tiszteletéről. Gyarló emberek voltak ők is, mint valamennyien, de az élet választópontjain a tiszta ügyre, a magyar jövőre tették fel sorsukat, életüket, és odaadták érte! Nem tűrhetjük, hogy bárki rágalmazza őket! Vagy halálukban akár megossza, vagy szembeállítsa őket egymással! A meghurcolt, elesett, kivégzett bajtársainkat nem tiszteli, az nem közénk való. Levett kalappal állunk valamennyi mártírunk szent emléke eíőtt! Amíg a Himnuszt, amíg a Szózatot énekeljük, az ő képük vonuljon el lelki szemeink előtt. Bennük összefoglaltatott az,, Isten áldd meg a magyart” azzal, hogy ,,ltt élned, halnod kell”! Szelleme, a demokráciára hitet tett lelkünk parancsolja. Nekem megölték az Apámat, megölték a barátaimat, megölték a bajtársaimat! A hóhéroknak holtukban sem * tudok megbocsátani. Távol áll tőlem azonban a bosszúállás. Undorodom a boszorkányüldözéstől, a címkézéstől. A megtévedetteknek, a félrevezetteknek szívemből megbocsátok. A fele- lősségrevonás pedig törvény szabta módon történjék. A vélemény szabad, és legyen mindenkor az, a törvény azonban parancs, amit áthágni büntetlenül nem lehet. Az 56-os forradalomban és szabadságharcban származásra, vallásra, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül az elnyomókkal szemben együtt harcoltunk mi, különféle politikai meggyőződé- sűek. 1956 egyik legszentebb hagyománya, hogy szerettük egymást! Szerettük mindazokat, akik hozzánk csatlakoztak. A szeretet által összekötöttek szövetségét alkottuk! Lehet-e ezt a testvériséget elfelejteni? Ettűrhetjük-e magunk között a gonoszt, aki forradalmi testvériségünket fel akarja darabolni, aki fajgyűlöletet hirdet, aki el akar választani bennünket egymástól, mert jól megtanulta az ókori Rómától a cinikus alapé Ivet: ,,Oszd meg és uralkodj!" Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Ezek ma is a modern forradalmak alapkövetelményei. Mindenki joggal várhatja el tőlünk a szabadságjogokért folytatott szakadatlan küzdelmet, a törvény előtti egyenlőséget. Soha ne hagyjuk elfeledni, hogy kegyelettel kell ápolni a Nemzeti Pantheonban a 298- as, a 300-as, a 301-es parcellában, a Kerepesi temetőben és mindenütt az országban a már ismert vagy még ismeretlen helyen nyugvó harcosok sírját. Minden évben június 16-a nemzeti gyásznap. Az elesettek, a kivégzettek, a sortüzek áldozatainak gyászünnepe szerte az országban. Kegyeletes emlékezés Páll Géza N agyon furcsán I éreztem magam a minap a tévé képernyője előtt, amikor emlékező szentmisét közvetítettek IV. Károlyról, az utolsó magyar királyról, és fejeségéről, Zita királynéról. Áhitatos arcok, korabeli zászló — a királyért, a hazáért felirattal — méltóság- teljes jelenetek, magas vendégek, köztük Habsburg Ottó, a dinasztia egyik élő tagja. Ne sajnáljuk az elhunytak lelki üdvéért mondott egyházi beszédeket, s önmagában az emlékezési aktuson sem érdemes különösebben meditálni. Nem hinném azt sem, hogy egy szűk réteget képviselő társaság adott ezzel hangot — a minden időket túlélő — királypárti, monarchiapárti érzelmeinek, s netán azért hívták meg ide Habsburg Ottó professzort, az Európa Parlament egyik jeles tisztségviselőjét, számos, hazánknak kedvező diplomáciai lépés elősegítő- jét, hogy kifejezzék a Has- burg-ház iránti hűségüket. Nem volt ez más, mint egy kegyeletes megemlékezés, aminek vélhetően nincs, nem nagyon lehet politikai hozadéka. Mégis, az ember elgondolkodik, meglepődik több okból is. Alig múlt el jó két- három hét legnagyobb nemzeti ünnepünk, március 15-e óta, amikor a nemzet dicsőséges napjaira, a szabadságharc és forradalom évfordulójára emlékeztünk. A Habsburg elnyomás felett aratott győzelemre, amely a bukással együtt, megmutatta a magyar népnek a saját erejét, bebizonyította a szabadság és függetlenség melletti elkötelezettségét. De szóljunk kevésbé patetikusan a nagy történelmi fordulóról. Aligha lehet ma hazánkban épeszű ember, aki a letűnt monarchiáról álmodik, ebben látja a kivezető utat a jelenlegi válságból, egy jó királyról álmodozik, aki népét kivezeti a történelmi zsákutcából. Bármennyire furcsa is, léteznek még ilyen érzelmek, új zsengék. Az sem titok, hogy jelképesen Habsburg Ottónak az egyik alkalommal szóba is hozták bizonyos hű alattvalók, nem gondolt-e arra, hogy esetleg — megfelelő támogatás birtokában — pályázhatna a királyi trónra. Habsburg Ottó mérhetetlen józansággal kijelentette, nem forgat ilyet a fejében, nem kíván magyar király lenni, de segíteni szeretné a magyar népet, hogy sikerrel foglalhassa el az őt megillető helyét az európai népek családjában. Ezért is volt fölöttébb szokatlan a IV. Károlyra való emlékezés. Emlékezni, történelmi események, személyek szerepét újraértékelni, netán átértékelni mindenkinek joga van. De, úgy hiszem, nincs joga viszont senkinek a sebeket felszaggatni, a nemzetünk létéért hősi halált halt őseinket nyugvó porukban is megkísérteni, hogy talán hiába ontották vérük. Ilyen érzéseket váltott ki nálam a néhány perces híradórészlet. Valószínű, nem vagyok egyedül az érzéseimmel. Soha ne hagyjuk elfeledni, hogy október 23-a örömünnepi A diadal ünnepe! 1956- ért büszke Magyarországra a szabadságszerető világ! Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy a legjobb magyar hagyományok letéteményesei, Rákóczi unokái, Kossuth fiai és leányai vagyunk! A legtisztább forradalmi nemzeti hagyomány, a világszabadságért folytatott harc ölt testet az 56-osokban! Ez a tavaszi, márciusi erő kötelez bennünket az összefogásra. Kötelez bennünket az önzés, a törte- tés, acsarkodás, piszkálódás, a széthúzás legyőzésére. Ha összefogunk, akkor megszerezzük az erkölcsi és az anyagi elégtételt minden bajtársunknak és az elhunytak hozzátartozóinak! Akkor visszavonhatatlanul kivívjuk 1956 történelmi megbecsülését! A szabad, polgárosult Magyarországért folyt a harcunk. A népszuverenitáson nyugvó alkotmányos hatalomért küzdöttünk! Az erőszakkal szemben émelt szót, fogott fegyvert ez a nép. Nincs helye közöttünk semmilyen irányzatnak, ami az erőszakra támaszkodik! Meg kell követelnünk mindenkitől a jog tiszteletét. Alkotmányos eszközökkel harcoljunk. Ezt, 1956 tiszteletét és biztosítását, a testvériség megőrzését! Beszélnem kell arról, ami mindannyiunknak nagyon fáj. Bajtársaink zöme szegény, nem egy közülük a nyomorral küszködik. Nem nézhetjük ezt belenyugvással. Haladéktalan kárpótlást követelünk! Elég volt a parlamenti huzavonából! De önmagunknak is segíteni kell önmagunkon. Támogassuk az 56-os alapítványokatI Segítsünk munkanélküli utódainkon, vergődő nyugdíjasainkon, elesett öregjeinken. Nem nézhetjük tétlenül, hogy egy gazdagokból és kiszolgáltatott szegényekből álló társadalom jöjjön létre! 1956 ideálja a kiegyensúlyozott, a kezdeményezést pártoló, de a megélhetés biztonságát szavatoló társadalom volt. Más vonatkozásban is szólnom kell a szegénységről. Mert a szegénység bo forrása az indulatoknak. A tehetetlenségre, a munkanélküliségre kárhoztatottak egy része diktatórikus eszmék, csalóka megváltást hirdetők vonzásába kerülhet! Elsősorban az ifjúság felvilágosításával kell megóvnunk a jövőt! Az ország demokráciára, rendre és nyugalomra áhítozik. Valamennyiünkben élnek a forradalom tisztaságának emlékei, az érintetlen betört kirakatok, a garázdasággal szemben keményen fellepő nemzetőrök, a rend őrzői, akik — ahol csak tehették — lefogták a kezét az önbíráskodóknak! Valljuk, hogy harcban állunk az egyetemes kultúra, a civilizáció, a természeti és társadalmi környezet védelme érdekében. Valljuk, hogy szem- benállunk a pusztítassaI és önpusztítással, a brutalitással. Valljuk a nemzetek önrendelkezési jogát. Valljuk a magyar jogát, hogy magyar lehessen és maradhasson, akárhol él! gérem nektek, akik most megvá- Wmjm. lasztottatok, WXlmt minden erőmmel L---------- azon leszek, hogy szolgáljam '56 hagyatékát és szellemének továbbélését! Kérlek, hogy tettekkel támogassatok! Ti vagytok ’56 letéteményesei. Csak együtt valósíthatjuk meg '56 akaratát. Mert 1956 a mi történelmi büszkeségünkI 1956 a követeléseink alapja! 1956 a mi küldetésünk! In Line — élvonalban! ___________________ Ha Apámra gondolok
