Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-11 / 87. szám

Ä %e.(et-9víagyarország hétvégi melléklete 1992. április 11. 6 Lebegés Fiatalkorú munkanélküliek Nyíregyháza (KM — Sz. J.) — Az „Éljen Rákosi pajtás” parádékon a faülőkéjű, hideg vasszékeken csattantak az apró tenyerek egy korszak ütemére. A később születet­tek utálatos-ünnepi-fehér térd­zoknis pipaszár lábaikon vitték a virágcsokrot, skandálták Várnai Zsenit a pártünnep­ségeken. Marx, Engels és Lenin bámult le a falakról, amikor „Iván ócseny harasó rabótal”. Egyszer a piros nyakkendő gyűrődött a táska alján, máskor az imakönyv la­pult ugyanott. Konfirmálás ünneplőben, titokban, fogada­lomtétel ünneplőben, nagy nyilvánosság előtt, a család apraja-nagyja nem kis büsz­keségére. Becsapott-e valaki valakit, hazudott-e valaki vala­kinek? Mindenki hallgatott. Mint ahogy azokról a bizonyos, ősztájt, nagymamák által gyújtott gyertyákról is. Lábujj­hegyen járva tanulták és taní­tották a túlélést. Mert tanulni fontos volt, a tudást nem ve­heti el tőled senki fiam, lá­nyom. Nem úgy, mint tőlük a földet, a gyárat, a házat, lovat, tanyát. Tanultak is. Ha felvet­ték őket az egyetemre, azért, ha nem, azért. Különböző nagyságú kérdőjeleket rajzol­tak árkus papírra vagy csak úgy, szüleik örökén belesimul­tak a hatalomba. Sokan közü­lük pontosan tudták, mikor hová kell belépni. Sokan le­léptek, nem bírták, hogy nincs oxigén. Szétszóródtak a nagy­világban. A SZERZŐ FELVÉTELE Asztali enteriőr '92 Akik maradtak, pontosan mondták fel a leckét — ügye­sen tudtak nem kitűnni, még a megdolgozott tudással, ta­pasztalattal sem. Ha fuldokol­va is, evickéltek így-úgy. A dacosabbja, konokabbja ellen­állt, ellentmondott, csinálták filmjeiket dobozba, írták ver­seiket a fiókba. Kutattak, felfe­deztek, itthon azonban ügyet sem vetettek rájuk. Ha igaz­ságra nevelték tanítványaikat, legfeljebb elzavarták őket még a katedra közeléből is. Ó, egy utolsó kétségbeesett szerelem szülötte, vagy aki a béke első mámorában fogant, vagy Ratkó Annának köszön­heti életét, megélte az abor- tuszszigorítást, tervezte az OTP-gyerekeket. Gyerekeik egyetemisták, kései szerel­mének gyümölcse talán óvo­dás. Derékhad, teherviselők. Nem tudják eltartani szüleiket, hasonlóképp nem tudják út­jukra bocsátani nyugodt lélek­kel utódaikat. Burokban szüle­tett kortársaik kivételével, azok miatt, kimaradtak a hata­lomból. De a munkanélküli­ségtől nem menekülnek meg, a pályakezdés már messze, a nyugdíj még távol, a pályáza­tok nem nekik szólnak. Nem termeltettek értelmet­len gyárakban, nem kötöttek rossz üzleteket, nem kótyave­tyéltek el közös értékeket, nem tékozoltak el zsíros pozí­ciókból hibás döntésekkel fal­vakat, vidékeket. Tették és teszik a dolgukat. Kívül a ha­talmon. Ők egy kettéhasadt nemzedék halkszavú fele. Az oldalt összeállította: Szőke Judit lalkozásba kezdeni nincs pén­zem. Én mégis szerencsé­sebb vagyok, mint négy-öt osztálytársam. Nincs semmi lehetőség a szórakozásra, bandába verődve beszélge­tünk az élet dolgairól. Lényeges a protekció Valóban, Gabi helyzete még reménytelenebb, mint a városi fiataloké. A környék elmara­dottsága, a mezőgazdaság hanyatlása még tovább növeli a munkanélküliek számát. A bejárás nehézségei tovább fokozzák a gondokat. Nap mint nap otthon lenni, várni a lehetőséget, szörnyű érzés lehet. Hajnalkával Nyíregyházán, szintén egy kereskedelmi szakmunkásképző tanfolya­mon találkoztam. Ő csak ta­valy végzett és hiába jelentke­zett cukrásznak, nem vették fel. Bár gimnáziumban meg­felelt volna! — Négyes tanuló voltam, szakiskolába nem feleltem meg, Tiszavasváriban mégis jó letteiti volna gimnáziumba — zsörtölődik. — De hogy jár­jak ki naponta? Különben is ezt a szakmát szeretem. Az osztályunkból is nagyon so­kan nem arra a pályára kerül­tek, amit választottak. Min­denki örült, hogy helye van. Nem akarok általánosítani, de ma már újra lényeges a pro­tekció, mert a sok azonos ké­pességű gyerekből az jut be könnyebben, akinek van tá­mogatója. Hajnalka reményei, úgy tű­nik, valóra válnak. Április 1-jé- től egy ABC-áruházban eladó­ként alkalmazzák. Dankó Mihály Nyíregyháza (KM) — A statisztikák szerint me­gyénkben az idén 16 OOO-en végeznek általános- vagy középfokú Iskolában. A ta­pasztalatok szerint sokan közülük nem tudnak to­vábbtanulni, vagy nem talál­nak munkahelyet. Mi lesz ezekkel a gyerekemberek­kel? A városhoz közel eső ta­nyán várt rám Zsolti. Ez a fa­lusi idill, ahová pihenni jár a lélek, ahol a kút vize mindig hűvös, ahol az eperfa gyü­mölcse mézédes. — Tizenhatéves múltam. Szüleim is munkanélküliek — kezd mondókájába. — Apám egy ipari üzemben dolgozott, anyám termelőszövetkezeti tag volt. Korábban itthon, a háztájiban teheneket tartot­tunk. A nyáron ott görnyed­tünk az uborkában,, majd a paradicsomban... Én nem akarok itt maradni — maga elé néz, hangja határozottnak látszik, valószínű, sokszor végiggondolta már ezeket a mondatokat. — Este sosem beszélgetünk, mindenki fá­radt, hiába ott a szép szoba, fel sem megyünk. Nem volt kedve Arra a kérdésre, hogy sze­retett-e tanulni, csak megvon­ja a vállát. Nem volt kedve. Édesanyjáék sem nyaggatták, járni kellett a tehénnel, elvinni a tejet a csarnokba. Már hat­éves korától... Mindig azt hal­lotta „Jó leszel majd kőmű­vesnek, az sokat keres. Vagy ha nem sikerül, megmaradsz parasztnak”.-— Én rádiószerelő szeret­tem volna lenni — keze gesz­Hányójuknak jut majd munkahely? HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE tikulál, hogy hangsúlyt adjon a szavainak. — Természetesen nem vettek fel. Egy év múlva megint próbálkoztam, akkor sem sikerült. Kimaradtam..., már kőművesnek sem kellet­tem. Nagyon szégyellem ma­gam a többiek előtt, hisz a legtöbben bejárnak a városba vagy elkerültek messzire. Azt mondják, jó neked, mert nem kell tanulni... Bevallom, most már szívesen bújnám a köny­veket. A diszkóban nem is merem mondani a lányoknak, hogy nem dolgozom sehol. Zsolt úgy érzi, jó pár társá­val együtt, rájuk nincs senki­nek szüksége, feleslegesek. Úgy gondolja, rosszkor szüle­tett. — Tehetünk mi erről? Mint­ha az ég és föld között lebeg­nénk, hétvégén a kocsmában összeülünk a haverokkal, a legfőbb téma a munkahely. Van ott egy biliárd és néhány játékautomata, szeretek ját­szani, szeretem az izgalma­kat. Á hétköznapok...? Nem tudok várni, mit kezdjek ma­gammal? Kereskedő lesz Kifelé jövet a lakásból a láncra kötött komondor már meg sem ugat. Néhány eső­csepp esik az arcomra. Gábor 17 éves, egy beregi településen, Tiszáadonyban él. Két évig járt szakközép- iskolába. Nem bírta tovább. Most munkanélküli. Nappali tagozatra már sehová sem veszik fel. Nincs lehetősége szakmát választani. Lassan megbarátkozik a gondolattal: kereskedő lesz. — Nyíregyházára járok egy szaktanfolyamra, hetente egyszer — mondja. — Alig ta­láltam magamnak gyakorló- helyet. Ez a környék olyan el­maradott, ha elvégzem az is­kolát, találok-e munkát? Vál­Épp aznap történt, amikor a meggyilkolt Radzsiv Gandhi hamvasztómáglyája lángra lobbant, amikor az RMDSZ kongresszusára készült, amikor a miniszter- elnök a városba érkezett, amikor megnyílt a tavaszi BNV. SOlFílF _. /• agyőt mordult az öl­n\l tözőszekrényre, Vj majd teli talppal bele­rúgott. Az egész bádogpuce- rájon végigfutott a remegés. Az ajtó végűi engedett a hat­hatós rábeszélésre. Pillanatok alatt levetkőzött, törülközőjét derekára csavarva a zuhany­zó felé csoszogott. — Hé, Kacsa! Kilukadt ott­hon a nagy lábas? Nincs mibe vizet melegíteni? — Húzzatok a búsba! Szar- jankók! — köpött egy hegye­set öblösen röhögő kollégái felé. A tusoló betontálcájának peremére fintorogva kászáló­dott, jó széles terpeszben, nehogy a lefolyó körül össze­gyűlt mocskos vízbe lépjen. Megengedte a csapot. Szét­kente magán Brigeciolt, ujjai­val elmaszatolta, nézte, ho­gyan oldódik szürkésfehér habbá körmei alól az olaj. Nagyokat prüszkölt, s károm­kodott, hogy a szarjankók hallják: állja a jéghideg vizet. A buszon újra találkozott a barna egyetemista lánnyal. A csukló forgótányérján állt, var- kocsát csak a busz himbáló­zása mozgatta, mereven né­zett ki az ablakon. Kacsa jól megfigyelhette a szép met­szésű arcot. A meredek, he­gyes pofacsontokra rugalma­san feszült az apró pihés bőr. Ajkai néha szétnyíltak, kibuk­kant nyelve, s megnedvesítet­te a mozdulatlanságban ki­száradt szája szélét. Kacsa az arcánál tovább sohasem ju­tott. Napi két megálló volt a közös életük. A lakótelep betonkaptárai közé szorult játszótér tavaszi zsongásában tobzódott, így öt óra után a napköziből szaba­dulva, a vacsorát várva min­den gyerek itt futkározta utol­só szabadba perceit. Kacsa két vasárnap is azon kapta magát, hogy hetedik emeleti ablakukból himlősre kopott vasmászókákat bámulja, s legszívesebben elővenné a kamrából a sógortól kapott nyugatnémet festéket. Szé­pen lekenhetné őket. De mire elfordult az ablaktól, már el is ment tőle a kedve. A busz nagyot szusszanva becuppantotta mögötte az aj­tót. A hangra legalább tíz szempár villant felé, hátha apu jón! A postaládából az újságot megint kilopta valaki. Csak az OTP-től érkezett levél. Vas­tag. A csekkek. Jolán nyitott ajtót. — Szervusz — musz-puszi az arcra. — Mi a kaja ? — Ne tedd már a táskádat a földre! Minek vettük akkor drága pénzért az előszobafa­lat, ha... Kacsa kelletlenül hajolt a táskáért. Ugyanazzal a moz­dulattal belenyúlt, és egy tü­körfényesre csiszolt kést vett elő. Belépett a konyhába. Az asszony épp a mosogató felé hajolva próbálta a tepsi aljáról levakarni az odaégett krump­lit. Egy szál otthonkában, bu­gyijának vonala jól kivehetően rajzolódott a virágos anyagra. A rikító rózsák közé sehogyan sem illett habfehér karja. Feltűzött hajából elsza­badult egy tincs, idegesen odakapott, az otthonka ujjré- sében látni engedve a hóna alatti szőrpamacsot, fáradt melleit. Keze alatt nézett férjé­re. — Mi ez? — A Sanyi szerezte. Nesze! — Nem szeretem én ezt a Sanyit! Még a végén téged is belerángat valamibe. Azt mondják, ült is! — Hát te azt honnan tudod? — Hidd el, tudom! — Ó, hagyd már el magad! A bejárati ajtó hirtelen kivá­gódott, majd ugyanolyan he­vességgel be is csapódott. Mire Kacsa kiért, fia vállát az ajtónak vetve már azzal fogla­latoskodott, hogy ráfordítsa a kulcsot. — Mi a fészkes fene van veled, megkergültél?! — Ez a marha Horváth! Hozzám akarta vágni... az el­sőn majdnem elkapott...de megszívattam! — Hogy beszélsz az anyád úristeni! — s már lendült is a keze. De megszólalt mögötte egy hang. — Engem hagyj ki belőle, jó?! A gyerekkel meg nem csak akkor kell foglalkozni, amikor a pofonon a sor. Kacsa keze megállt a leve­gőben. Mire bambaságából felébredt, a gyerek már a konyhaasztalnál ült és két po­fára szürcsölte a cérnametél- tes húslevest. Kénytelen-kel­letlen ő is mellé telepedett. Nem volt étvágya a felmelegí­tett vasárnapi étekhez. Neje, kavargatva a paprikás krumpli maradékát, a gyereket nyag- gatta. — Mi volt az iskolában? — Semmi. — Megetted az ebédet? — Meg. — Megcsináltad a leckét? — Anyu megnézhetem az esti filmet? Kacsa végre megtalálta a hangját. — Nem! Az asszony ledobta a kana­lat. — Nem, nem! Te csak ezt tudod mondani! Semmi ma­gyarázat! Az atyaúristen megszólalt! — Fogd be a szád! Mit kell itt a gyerek előtt veszekedni! — Nekem te nem mondha­tod, hogy fogd be a szád! Vilá­gos? Mert úgy itthagylak, hogy... Egész este egy szót sem szóltak egymáshoz. A kölyök persze peckesen pocolt köz­tük a rekamién, s nemcsak a filmet nézte végig. sj 1 illanyoltás után Ka- *1/ csa kivitte az üres v sörösüvegeket. Mire visszatért, az asszony már a hálóingbe bújt. Az asztali lám­pa átvilágította a nájlon anya­got, kivetítve megereszkedett, erőteljes mellét, a hasánál hullámzó hájgyűrűket. Kacsa szeme a fenék sötétlő villájára tévedt. Épphogy, de megfe­szült az ágyéka. Az asszony mellé térdelt, hátulról magá­hoz vonta. Az először vonako­dott, majd átbújt a hóna alatt, s hanyatt fekve szétfoly az ágyon, Kacsa rácsúszott, magára húzva a takarót. Tíz perc múlva már csak egyenletes szuszogásuk kont­rázott az ébresztőóra katto­gására. Radzsiv Gandhi máglyáját tizenhét éves fia gyújtotta meg, az RMDSZ vezetői kö­zött némi hatalmi villongás volt felfedezhető, a minisz­terelnök a régió fejlesztését ígérte, a BNV-n soha nem látott mértékben mutatkoz­tak be a hazai kiállítók. Miül Kisdi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom