Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-08 / 33. szám
10 A ‘Kekt-Mafmarorszáfl hétvégi meCUffete 1992. február 8. rr\n " ■ •> Tűnődő A miniszterelnök sofőrje Bojté Gizella A század elején kevés szegény legénynek adatott meg, hogy gépkocsit vezethessen, az emberek még annak is a csodájára szaladtak, ha a kö- vesúton, régi nevén a topegán, megláttak egy autót arrafelé jönni. Béda Mihály szorgalmának, kitartásának köszönhetően jutott előre az életben: 1929-ben megszerezte a gépjárművezetői engedélyt, és 1935-től Kállay Miklós, Magyarország 1942—44 közötti miniszterelnökének a sofőrje volt. A Béda család Bashalmán élt Pongrácz Kálmán gróf szolgálatában. Nyolc éhes gyerek ülte körül mindig a galuskával teli tálat, és várták nagy izgalommal a kukoricából készült görhét, míg kisült. A család soha sem elégedetlenkedett, mert megvolt úgy a ruha, mint az ennivaló. A grófné azonban hamar kiszemelte magának a szorgalmas, tisztelettudó Mihály fiút, aki szobainasként dolgozott tovább. Az autó, a motor imádata a Nyíregyházán lévő egyetlen javótóműhelyben ragadt rá, ahol kitanulta a mesterséget. Olyannyira, hogy más munkát nem is nagyon szeretett csinálni. Később aztán a felesége gyakran fel is emlegette, hogy „maga inkább kalapál, mint kapál”. Béda Mihály a Kállay család semjéni kastélyába 1935-ben került. Néhány méterre volt csak a lakrészük a kegyelmes úréktól, így bármelyik pillanatban előállhatott a Chevrolet. A kurblival működő „bajuszos” 'Fordot főleg akkor használták, ha vadászni mentek.. De abban is megvolt a Béda család külön öröme, hiszen ha csak két nyulat lőttek, a fiatalurak az egyiket akkor is nekik adták. Kállay Miklós jelentős tisztségeket töltött be az akkori megyei és országos társadalmi életben, így több miniszter, fontos személyiség megfordult a hársfákkal ölelt kastélyban. Horthy Miklós felesége is gyakran járt itt a balesetben meghalt fiának gyermekével, a kis Istvánnal, aki nagy szeretettel vette körül a kastély kedvenc sofőrjét. Kállay Miklós három gyermekét is Béda mester tanította meg autót vezetni. S hoqy miért nevezték mesternek? — [gy szólítottak mindig a fiúk — mesélte a 93. évében járó egykori sofőr a cserépkályha melege mellett. — A kegyelmes úr meg folyton Béda.úrnak hívott. Mondtam is neki, hogy hát én nem vagyok úr. Mire ő azt válaszolta, hogy vegyem tudomásul, hogy igenis az vagyok, mert minden ember a saját szakmájában a legnagyobb úrnak számít, ha A miniszterelnök sofőrje a semjéni kastély előtt a „bajuszos” Forddal 1940-ben azt jól tudja csinálni. Jólelkű volt, és a felesége sem viselkedett sohasem dölyfösen. A miniszterelnök úr mindig mellettem ült az első ülésen. Mint egy jó barát, úgy viselkedett velem. Kérdezgettem tőle ezt-azt: mi újság a politikában? Látszott rajta, hogy gondterhelt, azt se tudta, hogy kinek engedjen. Az ország egyik oldalán az orosz, a másikon a német... A háború előtti évek zaklatottá tették valameny- nyiük életét. S ahogy Béda Mihály nevezte, amikor 1945-ben jött az a „bizonyos” felszabadulás, a Kállay családot is meghurcolták, s a sofőrre sem volt már szükség. Igaz, beállítottak még egy darálót, s abból próbálták fenntartani magukat. De azt is hamar elvette az új rendszer. — Igen, mert azt mondták az emberek, hogy Bédának már megint új sárga cipője van — legyintett a kezével. — Sajnos, az irigység nagy úr. A Kállay fiúk sorsának alakulásáról Béda Mihály később szinte már semmit sem hallott. A miniszterelnök feleségének életét a háború utolsó napján egy szilánk oltotta ki, Kállay Miklós pedig 1967-ben New Yorkban halt meg, hamvait a közeljövőben a kállósemjéni temetőben kívánják végső nyugalomra helyezni. Béda Mihály maradt továbbra is a kormány mellett, a tejlapri vállalatnál fuvarozott. Volt olyan hónap, hogy minden éjjel harminc mázsa vajat szállított Budapestre. Ismerte az országutak bukkanóit, s összesen 63 évet vezetett balesetmentesen. S hogy elégedett-e a világgal? — Az a társadalom is igazságtalan volt, de ez sem tökéletes. Akiben azonban volt egy kis igyekezet, szorgalom, az akkor is megélt és vitte valamire, dehát ez ma is így működik. Nekem az örök álmom az autó volt, még most is vezetem a kis Trabantomat, valósággal újjászületek, ha beindítom a motort, pedig már közel vagyok a száz évhez. A hosszú élet és bölcsesség titka pedig nem más, mint az önuralom. S én még mindig azt vallom, hogy a legjobb egészség a szegénység, amely megtanítja velünk becsülni és értékelni a szépet és azt a keveset, melyet nekünk juttatott az élet. Molnos Lajos Budapest (MTI-Press) — Miért, vajha miért „látjuk be” előbb vagy utóbb mindannyian s oly könnyű szívvel, hogy a világot — hála az egeknek! — személy szerint már nem nekünk (nekem, neked, neki) kell megváltani? (És egyáltalán: a világot tulajdonképpen senkinek sem kell megváltania, hiszen az — jól vagy rosszul — saját magától is „megváltódik”, úgymond.) Kiábrándulásunk, kiábrándultságunk volna tán az oka ennek a könnyű, már-már boldog lemondásnak, avagy egyféle „kigyógyulásunk” a nagyszerű álmokból, reményekből s tervekből, miként hajdanán a „kötelező” bárányhimlőből is? Avagy oka mégis a „rádöbbenés”, a „felismerés”, hogy tudniillik személy szerint nekem, neked, neki vajmi kevés esélyünk van a világmegváltásra — lévén gyenge az erőnk, kevés az akarásunk és kitartásunk efféle grandiózus cselekvések véghezviteléhez? Avagy már a felismerése annak a ténynek is, hogy minden effélére való egyszemélyes törekvés, igyekezet meglehetősen nagy kockázattal jár, legfőképpen en- nen boldogságunkat, boldogulásunkat, nyugalmunkat és kényelmünket illetően, hiszen évezredes tapasztalatok, példák birtokában tudjuk azt is már: a messiáskodás sohasem volt kifizetődő vállalkozás, több okból sem? Lemondásunk oka talán mégis az lenne-volna, hogy egyszer csak arra a „felismerésre” jut, vergődik bennünk a gyarló emberi természet, a bennünk fészkelő önzés, individualizmus, hogy a világ tulajdonképpen meg sem érdemli, hogy megváltásra pazaroljuk erőnket, idegünket? Vagy talán azért mondunk le végül is világmegváltó álmainkról, mindenféle nekigyürkőzésről, mert kegyetlenül szaporodó éveink során, úgymond, egyre okosabbak, belátóbbak, bölcseb- bek, elnézőbbek és megértőbbek leszünk — önmagunk és mások gyarlóságaival szemben is, s mintegy a „szélcsendesebb” oldalt részesítve előnyben, megspórolunk önmagunknak erőt és ideget, hogy zavartalanul elké- rődzhessünk „kiharcolt” nyugalmunk zörgő-sovány szalmáján avagy bőséges, válogatott abrakján (aszerint, hogy kinek mit és mennyit sikerült „kiküszködnie)? Jómagam is hajdanán, ifjonti koromban — hasonlóképpen a mindenkori ifjonti korban levőkhöz — ugyancsak heves indulatokkal s elszánt akarással ru- gaszkodék vala neki világmegváltó tetteim véghezvitelének, el is hívén egyszersmind, hogy nem csupán csak átmeneti heveny kényszerképzet ez az indulat, nemcsak „korral járó” pilla- natnyiság a nekigyürkőzés. És lám, milyen rég már az ideje, hogy én is mindenre „rádöbbentem”, mindent „beláttam”, mindent „el- és felismertem"! S most, eljutván, elvergődvén a viszonylag szélcsendes oldalra, csak mosolygok bölcsen és okosan (vagy: még bölcsebben és még okosabban) látván a serkenő nemzedékek nekigyürkőzé- seit az éppen soros világmegváltásnak, amely — vélik, hiszik — rájuk vár, az ő feladatuk és kiváltságuk is. Ha nem csak bölcs, okos, belátó, megértő etcetera volnék, de némileg gonosz is, cinikus — téblábolván emiatt, a dolgok, teendők langyosabbik felén, bizony, még tán biztatnám is őket, mondván, hogy: csak rajta, csak rajta, fiúk s leányzók, hisz szép a harc, és megéri a világ!... De hát én már csak okos vagyok, belátó vagyok és bölcs, megértő, felismerő, rádöbbenő, és nyugodt is persze, és boldog is, elégedett; mondogatom is ezt magamban, magamnak váltig, s vannak jó „periódusaim”, midőn el is hiszem, el tudom hinni. Persze, néha azért nem értem: emitt, az élet nyugalmasabb, langyosabbik felén miért vagyok nyugtalan, ideges, miért érzem azt, ha boldogan újra meg újra nekiveselkedőket látok, hogy valami fontos csatát én már végérvényesen elveszítettem? Miért, vajha miért?! KÖTÖZZ MEG ÉS ÖLELJ! Színes, spanyol film jfógflR <. Rendelte: PEOfíO ALMADOMR Lat' A moziban látható Mizser Lajos A címül írt szót mindenki ismeri ebben a jelentésben: igen kicsi, nagyon apró. Vannak hasonlóan létrejött szavak, mint pl. az ujjnyi, csipetnyi, öklömnyi. Csakhogy ezeknek megvan az alapszavuk, a parányinak viszont nincs. Ám három évszázaddal ezelőtt még volt! A para török aprópénz volt a hódoltság korában, mégpedig a líra 4000-ed része. A török kiűzése után a magyar aprópénzt is jelölte (ma a dinárnak a váltópénze), majd az apró, jelentéktelen holmikat. Egyébként a törökben is jövevényszó: a perzsából vették. Ott a jelentése: darabka, törmelék, morzsa. Érdekes, hogy nyelvünk visszatért az eredetibb jelentéshez, mert a kicsiséget kifejezhetjük a morzsányi szóval is (a parányi rokon értelmű szavaként). Van egy másik, hasonló módon létrejött szavunk is, amely a „szemernyit sem enged” szólásunkból ismeretes. A latin granumot magyarították szemeire nyelvújítóink. A 0,073 g- nyi egységet a gyógyszeré- szetben és a nemesfémek mérésére használták. Alapszava: szem. Erről pontosabbat tudhatunk meg egy XVI. századi leírásból: ,,16 árpaszömet nyom”. Nyelvújítóink a címer, meder, veder stb. szavak végét elvonták, és képzőt koholtak belőle, aztán a szem szóhoz ragasztották. Mindkét szavunk egyúttal művelődéstörténeti adalékokkal gazdagít bennünket. fWí^PöTcTÍKiVilágos árnyékában Horpácsi Sándor Századvégünk— mint minden válságos korszak — a radikális átértékelésé. Két éve, amikor elterjedt a hír, hogy Habsburg Ottó is jelölteti magát a köztársasági elnökségre, Debrecenben kifakadt valaki, mondván, hogy a protestáns Tiszántúl ebbe soha nem fog beleegyezni. Most meg egy egész ország nézte önfeledten az 1956-ban készült osztrák filmet (Sissy), amely bécsi kedélyességgel operettesíti a történelmet. Beke György viszont egészen más oldalról, más szemlélettel, ellenkező előjellel azt a kuruc hagyományt írja meg, amely soha nem tudta tudomásul venni Világost, a vereséget. Mack József szerencsétlen, kalandor összeesküvése a háttér, a történelmi alap. Akkor ismerkedett meg ezzel a szerző — tudjuk meg a fülszövegből —, amikor Koós Ferenc, a néhai bukaresti református lelkész naplóját szerkesztette, s ez nem válik előnyére. Mondjuk ki kereken: Beke Györgynek nem a regény a legerősebb műfaja. Ez az ízig-vérig XIX. századi történet a romantika után kiált. Beke György viszont nagyon is XX. századi értelmiségi, tele keserűséggel, kiábrándultsággal. Beke György regénye — Világos árnyékában — arról szól, hogy a Habsburg-ház, a bécsi kamarilla, amely csak birodalomban tudott gondolkodni, milyen türelmetlenül, kegyetlenül fojtja el a nemzeti mozgalmat, illetve játssza ki őket egymás ellen. Mi már tudjuk azt, amit Beke regényhősei nem láthattak, hogy Világost két emberöltő múltán egy sokkal nagyobb katasztrófa követi: Trianon, a történelmi Magyarország széthullása. De tudjuk azt is, hogy Magyarország feldarabolása semmit sem oldott meg, mert csak újabb feszültségek, ellenségeskedések magvát hintette el az utódállamokban. Tehát a leckét, amelyet 1848— 49 adott föl, az elmúlt másfél évszázad sem tudta megoldani. Mack József kétségbeesett kísérlete, hogy megfordítsa a történelmet, eleve kudarcra volt ítélve (mint ahogyan Klapkáé is), Európa mindig jobban tisztelte a status quot, mint a mégoly jogos nemzeti igényeket, igazságokat. Keservesen kellett erre rádöbbennünk 1956-ban, amikor kakaóporon, használt ruhákon és szép szavakon kívül semmit sem kaptunk a nyugati demokráciáktól. Ezt élte meg másfél évszázada a kossuthi emigárció és a hazai közvélemény is. Keserves volt ez a vereség, szinte elviselhetetlen. „Csend és hó és halál” — írta kétségbeesetten Vörösmarty az Előszóban, „Minden egész eltörött” írja majd Ady egy emberöltővel később. Beke regényhősei tehát a lehetetlent kísértik meg, felszítani az ellenállás parazsát egy apátiába zuhant, depressziós országban. A kudarc biztos, előre kiszámítható. Az ország tele spiclivel, osztrák ágenssel, a nép belefáradt a háborúba. Az összeesküvők viszont naivak, gyakorlatlanok, amatőrök. Nem tudnak konspi- rálni, mint Mazzini olaszai vagy majd később a bolsevikok. Az emigrációba szorult, kényszerült '48-as honvédek útját követi nyomon Beke Isztambulig. Azt a folyamatot, ahogyan felbomlik a katonai fegyelem, s ki-ki a maga módján keresi a boldogulását. Van, aki Bemet követve beáll a török hadseregbe. Dobai Péter írta meg (Csontmolnárok) ennek a kétségbeesett döntésnek az abszurditását. A török birodalom „Európa beteg embere” korrupt, elavult, halálra ítélt államalakulat. Beke sem rokonszenvezik a renegátokkal, akiket maguk a törökök is lenéznek, megvetnek. A két pólus Veress Sándor huszárhadnagy, aki mesterséget tanul, s nem éri egyet a Mack ezredes, majd Várady József körül szerveződő összesküvökkel. A másik pólus Koós Ferenc, aki visszamegy a marosvásárhelyi kollégiumba, hogy befejezze tanulmányait, majd elfoglalja Bukarestben mestere, Török János kívánságára — a lelkészi állást. Ezzel a realizmus győzedelmeskedik a romantika felett, mert hiszen az idő, a történelem nem áll meg, élni kell, túlélni a vereségeket, katasztrófákat is. Az áldozatok sírjait benövi a fű, emléküket a felejtés. Vagy mégsem? (Zrínyi Kiadó, Bp. 1991.) Parányi ™
