Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-08 / 33. szám
1992. február 8. A ‘Keíet-Afagyarország hétvégi meíCékíete. 1 1 Balogh Géza okféleképpen barangoltam már, de úgy, mint Nyírlugoson, még sohasem. Lovon, meg gyalog, szekeren s szánkón, hajón és traktoron, de Mitsubishin, japán mikrobü- szon... életemben először. Nem az én ötletem volt. A hivatalban akkorra már túlvoltunk a kötelező tudnivalókon, s szedelőzködtem. — Elkísérhetem? — nézett rám ekkor Hovánszki György polgármester, s becsukta az iratokat. — Hogyne — mondtam. — S mire kíváncsi? — Mindenre. A járdára lépve a polgármester arcán kis felhő szaladt át: — Gyalog akar menni!? Hát jó... De akkor menjünk vissza egy pillanatra a szobámba, mert gondoskodnom kell az éjjeli szállásáról. — Nem akarok én itt aludni! — rémültem meg. — Ha gyalog akarja bebarangolni ezt a falut, akkor bizony ránk sötétedik. Mert Lugos akkora területen fekszik, hogy egy húszezres város nyugodtan elférne a helyén. Hittem is, nem is. Ám a Mitsubishivel is beletelt majd’ egy órába, míg végeztünk a legszükségesebbekkel... De akkor még csak a fél falun voltunk túl. Igaz, Hovánszki Györggyel életveszélyes elindulni. Nem, nem azért, mert öngyilkos módon vezet. Csak hát... lépten-nyomon megállítják. „Szerbusz Jancsi..., parancsolj! Jó napot, András bátyám..., mi a baji? Csókolom Juliska néném..., na, majd se- gítünkl” Mondom, túl voltunk már egyórás kocsikázáson, mikor észbe kaptam. Hogy miért volt nekem végig hiányérzetem... Hát persze, a megyei falvak örökös, tél végi kísérője, a sár, a latyak, a pocsolya! Ezt nem találtam én a lugosi utcákon. Mert ahol csak jártunk, mind lekövezve. Végül aztán kiértünk a faluból, s a polgármester felparancsolt egy hatalmas hegyre. Fel a temetőbe, a frissen rendbe hozott ravatalozó lábazatához. Mert innen a legszebb az ő faluja. Hideg északi szél fújt, halkan zúgtak a fák, s mi álltunk a dombon, mint valami magas vár fokán. Valóban, majd’ minden portára be lehetett innen látni. Az ember persze a két nagy katolikus templomot pillantotta meg elsőként, aztán jöttek a vén dió-, s eperfák, majd az utóbbi években épített gyönyörű, fehér falú paloták, aztán a csűrök, a depók, a pajták... s legvégül a múltból itt maradt, apró házacskák. Ott fent, a dombtetőn nem sok szó esett köztünk, de nem is volt rá szükség. Hiszen, amit erről a faluról tudnia illik a krónikásnak, elmondta azt már neki még lent, a községházán Babály Sándor, az egykori tanácselnök, Gön- cző György, a szövetkezet erdésze, s Nyakacska György, afféle parasztpolihisztor. A legfontosabb, amivel kezdték: hogy a lugosi határ átlagban három aranykorona-értékű, néhány környező községet leszámítva aligha van az országban még egy ilyen vidék! Ha meg akarja érteni az idegen Nyírlugost, akkor ezt az aranykoronát jól vésse az eszébe. Még a téeszagitátoroknak is megvolt annak idején a magukhoz való eszük..., nem erőltették a szövetkezetesítést. így aztán Lugos azon három megyei település közé tartozik mind a mai napig, ahol jelentős az egyéni gazdálkodók száma. Vagyis hát... csak volt. A több mint tízezer holdas lugosi határnak ma csaknem kétharmada parlagon! A valamikor híres, felpumpált, majd kipukkant állami gazdaság már rég nem törődik a földekkel, s mára az egykor volt szennyespusztai, ma szabadságtelepi téesz is csak név- leg létezik. Az ezerkétszáz hektáros szántóterületükből mindössze ötven hektáron került földbe a gabona! Sebaj, majd lesz gazdája annak a földnek... Hiú ábránd. Mindössze száztizenhat kataszteri holdat igényeltek vissza a lugosi gazdák... a több mint tízezerből! Akkor hát Nyírlugosnak befellegzett! — gondolhatná az ember, de ritkán tévedne nagyobbat, ha ezt állítaná. Mert ha az állami gazdaság, termelőszövetkezet haldoklik is, a falu azért boldogul. Az itt jó ideje meghatározó jövedelemforrásként emlegetett málna, köszméte, ribizli keresett cikk, ráadásul az önkormányzat is oly ügyesen gazdálkodik, hogy azt sokan nem is akarják elhinni. Csak a múlt évben majd’ öt kilométeres sáros útszakaszt aszfaltoztak le, hetven család OTP-hitelkamatának törlesztésébe szálltak be, tizenkét fiatalnak adtak fejenként majd’ százezer forintot, hogy segítsék őket az otthonteremtésben, több hónapon át kifizették az óvodások, iskolások étkezési díját, karácsonyra minden gyermek ezer forint értékű ajándékcsomagot kapott..., s a legnagyobb újság talán: több száz család hamarosan megkapja a crossbart.. Ám nem minden arany, ami fénylik! Jó négyszázan vannak máris a munkanélküliek, s a hírek szerint bezárta kapuját a konzervüzem, ahol tavaly csaknem hatvanmillió forint értékű háztáji terméket dolgoztak fel, s annak a nyersanyagnak a jelentős része Lúgosról került ki. Babály Sándor, Göncző György, s Nyakacska György sem igen lát más kiutat, mint a polgármester: a háztájiban előállított zöldség-gyümölcs piacának megteremtését, a parlagon maradt földek hasznosítását. Ez utóbbinak talán egyetlen járható ösvénye az erdősítés. Kézenfekvő lenne az elhanyagolt határ önkormányzati tulajdonba vétele, s élve az állami támogatással, ültetni a nyárfát, az akácot, a fenyőt... Munkát is adna az embereknek, s egy idő után tisztes jövedelmet is. Furcsa ellentmondás, a községen egyáltalán nem látszik az, hogy nekik jutott talán az ország legsoványabb határa. Legfeljebb a nagy, széles porták, a falut övező tanyák mutatják azt, hogy itt öt-hat hold ér annyit, mint másutt egy. De honnan is tudhatták volna ezt azok a tót, meg ruszin telepesek, akik majd’ háromszáz esztendeje népesítették be újra a kipusztult lugosi határt, hogy ilyen sívó homok várja őket. Az emlékezet már alig, de a régi, poros iratok még őrzik, hogy az első telepesek az ezerhétszázas évek elején érkeztek, s még 1880-ban is csak 471-en vallják magukat ruszinnak a falu 1830 lakosából. Mint mindenütt, szomorú sorsa volt itt is a jobbágynak. Egy ódon könyv tanúskodik a jobbágyfelszabadítás előtti időkről. Szó szerint ezt írja: „A község földesura földjeinek megmunkálására naponként állította ki a jobbágyokat. Aki nem állt ki,, azért fegyveresen ment a hajdú, a'többiek előtt huszonöt botot'- 'mért rá a deresen, és még büntetésül dupla napot kellett dolgoznia. Az sem volt mentség, ha valakinek kenyere nem volt, mert a durva lelkű hajdú válasza az volt: Ha nincs kenyered, tégy követ a tarisznyába!" Az 1848 előtti állapotokat rögzítik ezek a szavak, s ... majd’ száz évvel később, az 1930-as esztendők végén rögzíti papírra a néprajzkutató! Aki hál’ istennek nem maradt egyedül. A debreceni egyetem néprajz szakos hallgatói egy időben rendszeresen megfordultak itt, s dolgozataik nem a tanszéki könyvtárban porosodnak, egy vaskos könyvben számolnak be tapasztalataikról. Akit érdekel Nyírlugos múltja, mindent megtalál abban. Aki viszont a jelen állapotok után érdeklődik, annak csak azt tanácsolhatom, hogy sétáljon fel a temetődombra. S ne csak a falunak, de a határnak is fordítsa a szemét. Lenyűgöző látványban lesz része. Mintha csak a gyimesi csángók földjén járna... Persze sze- lídebb formában, de itt is hegy hegy hátán, öreg, nagy időt megélt fasorok, messziről fel- komorló fenyvesek s egy-egy piros cserepes tanya. Ám itt a tanyák'már üresek, s tönkrementek a domboldalra kapaszkodó szőlőlugasok is. Elvadult a határ, ugyanolyan vad, mint nemrég volt a temető. — Vagy hat éve erre ballagtam, s előttem ment a feleségével egy Dunántúlra nősült lugosi ember — emlékezett Hovánszki György a sírok között. — Fogta az asszony kezét, s azt mondta: milyen jó, hogy elmentem én innen, nézd meg ezt a temetőt...! Akkor én mélységesen elszégyelltem magam, ... s mikor polgármester lettem, rettenetesen megörültem, hogy a képviselők is az első teendők közé sorolták a sírkert rendbehozatalát. zzal visszaültünk a falu Mitsubishi- jába, s a községháza előtt elbúcsúzunk egymástól. Akkor már erősen délután volt, s harangoztak. Temettek egy idős lugosi asszonyt. S Hovánszki György búcsúzni akart tőle. Mint polgármester s mint a megboldogult fiának barátja. Mert Lúgoson, az egykorvolt ligetaljai járásban még ezt diktálja a tisztesség. S A Kő a tarisznyában
