Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
1992. január 11., szombat HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Balogh Géza T iszalök (KM) — Tiszátok főterén, egy tágas téglaépületen tábla hirdeti: Községi Egészségügyi Központ. Jó tíz éve igazítja útba a betegeket a tábla, ám hamarosan leveszik. Az újon már ez fog állni; Városi Egészségügyi Központ. A köztársasági elnök ugyanis 1991. december 21- én írta alá azt az okmányt, amely városi rangra emelte a települést. A lökiek évszázados álma valósult meg ezzel, a település kis híján száz esztendeje, 1893-ban vesztette el a mezővárosi rangját, amit még az 1700-as évek derekán szerzett meg. Természetesen szó lesz e kis írásban arról is, hogy milyen kalappal köszöntötték a lökiek a városi címet, ám előtte meg néhány mondat a múltról, már csak azért is, mért a híres tiszai révvel rendelkező településnek van mire emlékeznie. 1970-ben, amikor megszűnt, mint járási székhely, sbkan letargiába estek, am sokkal többen voltak azok, akik bíztak abban, hogy hamarosan a régi hírükhöz méltóan tekintenek majd rájuk újból. A helyi településtörténészek kiderítették, hogy őseik hét és fél évszázada élnek ezen a hajdani mocsaras, erdős tájon, s földrajzi fekvése, lakóinak száma révén télen próbáljunk meg eljutni mondjuk kocsival az újdonsült városba! Nagycserkeszig szép, letakarított országút, de onnan ...! Szerencse az utak okozta gondbari, hogy meglepően alacsony az ingázó löki munkások aránya. A városban 3300 munkaképes korú ember él, helyben dolgozik 2470, s eljár 150 fő. E számokon még a krónikás is meglepődik egy pillanatra, pedig hát ő rendszeresen vissza-visszatér ide. A legnagyobb foglalkoztató a HO- DIKÖT, a helyi faipari vállalat, az erdőgazdaság itteni kereskedelmet, mert az tűrhetetlen, hogy egy-egy alkalommal már tíz órára elfogyjon a városban mondjuk a tej .. . De komoly feladatot jelent a szennyvízhálózat bővítése, a folyékony hulladék befogadó állomásának kiépítése, s a gázfej- lesztési program megvalósítása is. Ám igaztalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy ezek halaszthatatlanságára az utóbbi hónapokban jöttek rá a lökiek. Még a korábbi tanácsi rendszerben kijelölték a fő csapásokat, most nőtt meg a valószínűTiszalök százéves magánya már a XV. században is a környék kereskedelmi központja volt. Dúlta tatár, labanc és kozák, pusztította árvíz és tűzvész, ám mindezek ellenére már a század- fordulón is több mint négyezren .éltek itt, s míg fel nem épült-a. tokaji Tisza-híd, Lökön vetetett át a Hajdúvidéket a Felvidékkel összekötő fontos országút. Jelentőségét mutatja, hogy az idő' tájt a megye mindössze tizenkét településén volt távíró, Tiszalök közéjük tartozott. Hogy ma milyen a „telefonhelyzet”? Az ember felveszi a kagylót mondjuk Nyíregyházán, s húsz másodperc múltán bejelentkezik a löki polgár- mesteri hivatal. Ám ilyen üzemigazgatósága, de sokaknak ad munkát a termelőszövetkezet, az állami gazdaság, s az erőmű is. Mit illene még elmondanom Tiszalökröl? — tűnődöm, miközben a ftiájd Hét- ezres városka havas utcáit járom. Hát például azt, hogy a megye leghangulatosabb települései közé tartozik, ahol a még megmaradt, módos polgárházak a község egykori rangját is mutatják. Tipikus mezővárosi kép fogadja az ide látogatót, meghitten beszélgetők csoportjával a szépen gondozott fák árnyékában. Ám ez a meghitt, békés kép bizony csalóka. Mert mikor a polgármestert, Király Sándort arról faggatom, hogy mi lesz az első teendője a képviselő- testületnek, azt feleli: a közrend megszilárdítása. Mert Lök sajnos a bűnözés szempontjából a legfertőzöt- fcébhftelepülések közé tartozik, alig múlik el ‘éjszaka, hogy valahová ne törnének be. A testület tehát úgy döntött, megad minden segítséget ahhoz, hogy a mostani háromfős rend,örörs legalább nyolc-tíz tagúvá bővüljön, mert mindennél fontosabb a lökiek nyugodt álma. Az az említett okirat természetesen nem oldja meg a helység minden gondját, sokat kell még azért tenni, hogy valóban városban erezhessék magukat. Többek között össze kell hangolni a sége, hogy végig is tudna* menni azon. Furcsa módon, nem örült mindenki, mikor elterjedt a hír. „No, akkor megemelik majd biztosan az adókat is!” —r indult el a suttogás, árri harrfar nríegnyugtatták őket. Szó sincs ilyesmiről. Csupán annyit várnak el minden helybélitől, hogy legalább annyit tegyen mindenki majd a városért, mint eddig, a községéért. Tiszalök tehát város lett. A felszínen még szinte semmi sem látszik, ám lent már forrásnak indult az új- bor. Vagy már korábban kiforrt ... csak éppen eddig nem nevezték bornak!? Menü a népkonyhán „Mi történt finnel?“ Cselényi György Néhány perc múlva dél. A nyíregyházi, Sóstói úti népkonyha nyitását már sokan várják. Ha néhánynkkal az utcán találkoznék, nem mondanánk róluk, hogy hajléktalanok. iMajdnemhogy elegánsak. Ruhát a családsegítő központtól is szoktak kapni. Látszik, ide örömmel jönnek. Petrohánné Tóth Erzsébet, aki egyébként a gyermekvédő intézetben felügyelő, ezútal húsos-sajtos makarónit tesz a tányérokra. Mindenkihez van kedves szava. Elgázoltak az utcán — Egy valamit, az alkoholos embert nem tudom elviselni — említi Petrohánné. — Megtörtént ugyanis, hogy valaki ebéd előtt, talán étvágygerjesztőként, de alaposan bepálinkázott. Viccesen rászóltam, s azóta nem jött részegen. Sajnálom őket. Sokan az állomásonkon, lépcsőházakban alszanak. Van, aki beismeri, sorsának alakulásában is hibás. A zömük munkanélküli. öregek, fiatalok — többnyire férfiak — folyamatosan érkeznek. Egy férfi botra támaszkodva viszi a tálcát, majd asztalhoz ül. — Jó napot, s jó étvágyat kívánok! — mondom a bácsinak. Bácsi? Kiderül, egyidősek, 38 évesek vagyunk. — Mi történt önnel? — kérdezem.-- Combnyaktörés, sípcsonttörés és bokatörés. — Az Arany János utcán elgázoltak. Két hónapig kórházban, majd a baktalóránt- házi utógondozóban voltam. — A vacsora mi lesz? — Az evangélikus egyház által fenntartott helyen teát, zsíros kenyeret, meg mikor, mit kapok. Ott is lakom. — Felesége van? — Elváltam — válaszolja — majd a bal lábát mutatja, amit szintén műtötték. Sírni kezd. — Hozzátartozói vannak ? — Szüleim korán meghaltak. A testvéremmel, miután anyám elhunyt, nem tárgyaltunk. Igaz, amíg Baktán feküdtem, küldött 500 forintot, hogy legalább mankóm legyen. A Jósavárosban laktam albérletben, de becsaptak. Elloptak 15 ezer forint értékű ruhámat és megvertek. Pedig a szoba bérét fizettem rendesen. • Régi ismerőst látok. A férfi az állomás körül gyakran kószál. Egyszer a buszmegállónál néhány szót váltottunk is. Jellemző rá, hogy az alkalmi munkával kereset pénzből jócskán beiszik, s este a kezében néhány üveggel hol dalolva, hol magában beszélve indul haza. Haza? Ki tudja, hova. Jámbor természetű, nem bánt senkit. Némi pénz, hulladékból — Milyen évet tud maga mögött? — kérdezem tőle. — Tudja a fene. — ’92-től mit vár? — Még nem tudom. Mellette egy fejkendős, idős asszony áll. Megtudom, a 44 éves férfinak 4 éve élettársa, ö maga 57 esztendős, s a párjánál beszédesebb. — A tavalyi év nehéz volt — közli —, mert éppen csak a fenntartásunkhoz valót tudtuk megkeresni. Tavaly több papírt és vasat sikerült gyűjtenünk, az ABC-kből meg innen-onnan. De arra is százan vagyunk. Mi mindenhová ketten megyünk. — Hol laknak? — Milyen Lajoséknál? — kérdezi a tátott szájjal hallgató férfitől — vagy Samu- éknál. Gyakran Samuék konyhájában húzódunk meg. Fűthető. Ott alszunk. Nem kell fizetni. Néha segítünk nekik dolgozni. Engem bevennének az öregek otthonába, de őt hová lökjem el? — Azért mindennap találtunk valami munkát. Szeretnénk nyugodtan élni. No nem tévét nézni, de valakivel megosztani gondjaimat. — Az élettársával nem lehet? — A napit meg, de előre nem. „Vegyünk egy liter bort" — Sokat isznak? — Ha per pillanat nincs több munka, befejeztük, akkor azt mondja: Anya, vegyünk egy litert bort, s vacsora közben megisszuk. Sokszor így szól: anya, legyen nálad a pénz, mert ha bemegyek a kocsmába, s valaki fizet, akkor én visszafizetem, majd kizsebelnek. * * * Vegetálnak. Szerencséjükre mégsem zár be a nyíregyházi népkonyha, s így az életösztönön túl a társadalom is tartja őket... Nézó^bn^ „Vizes” nyílás M. Magyar László M egyénk folyóinak (Tisza, Szamos, Kraszna, Túr) vízgyűjtő területe a határokon túlra esik, ezért fontos az országok közötti együttműködés az árvízkárok megelőzésére. Az elmúlt évtizedekben inkább papíron és legfeljebb jelszavakban kísérhettük nyomon a román fél együttműködési készségét, s ez bizony nagymértékben megnehezítette a megyei vízügyi igazgatóság munkáját. Egy korábbi megállapodás szerint például a határtól 20 kilométeres távolságon belül levő vízügyi berendezéseket, tározókat ismerhették meg a magyar szakemberek, s hogy mi van az ország belsejében, arról mélyen hallgatott a román vízügyi vezetés. S ez a titkolózás nemcsak a víz mennyiségére, hanem a minőségére is vonatkozott. Ügy tűnik, kedvező változás áll be a vízügyi kapcsolatokba, ugyanis a kolozsvári igazgatóság nemrég arról nyilatkozott, hogy a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatósággal az együttműködést az egész erdélyi vízgyűjtő területre ki lehetne terjeszteni. A jó szándék jeleként az Erdélyben járt szabolcsi delegációt több olyan vízgazdálkodási „objektumhoz” is elvitték a vendéglátók, amelyet korábban külföldi szakember nem láthatott. Szóba került a dési fafeldolgozó üzem is, amely a Szamos egyik fő szennyező forrása. Ígéretet tettek arra, hogy szigorú büntetésekkel igyekeznek megakadályozni a vízminőség további romlását. Csak remélni lehet, hogy ez a nyitottság, jóindulatú szándék nem szakad félbe. A józan ész szorosabb együttműködést igényel, amelyből a román félnek is van haszna, hiszen a nap- kori radar légköri jelentései az ottani szakembereknek is tudnak hasznosítható adatot nyújtani. Bár mindez még csak a két vízügyi igazgatóság tanácskozásain hangzott el, talán hamarosan az illetékes minisztériumok is szentesítik a mindenki számára előnyös összefogást. Megnőtt a forgalom Nyíregyházán a Zöldért Vállalat raktáraiban. Igaz, a hideg befagyasztotta a kistermelők tárolóit. Képünkön előkészítik a betárolt árut városi ellátásra az 5-ös számú raktárban, harasztosi pAl felvétble KOMMENTÁR Pénzszeletelés Réti János A z utóbbi időben egy- re-másra születnek meg, látnak napvilágot kuratóriumok döntései, amelyek pályázatok, alapítványi hozadékok felosztásáról szólnak. Mint minden kiválasztást, így ezeket is öröm, illetve csalódás követ, öröm ott, ahol elnyerték a várva várt támogatást, és csalódás azokon a helyeken, ahol most (vagy mindörökké?) kimaradtak az elosztásból. Eddig rendjén is volna. Am elgondolkodtató jelenség, hogy egyre több az olyan közösség, szervezet, intézmény, vagy önkormányzat, ahol örülnek is, meg nem is a hír hallatán, pedig az arról szól, hogy részesültek az adományból. Csakhogy milyen mértékben? Tudok olyan szervezetét a megyében, amelyik az országos közművelődési pályázaton 400 ezer forintot igényelt és 50 ezret kapott. Az összeg nemhogy az elképzelések megvalósítására kevés, hanem még azt is alig teszi lehetővé, hogy a közösség tagjai egyszer — vagy először az életükben — egyenek egy jó vacsorát valami színvonalasabb étteremben. Gondolom, nem egyedül vannak, akik így jártak a. döntnökök jóvoltából: kötelesek örülni, hálával tartoznak, csakhát. .. Tartok tőle, hogy a mára szinte megszámlálhatatlan pályázat és altfpítvány inkább az adakozni vágyók hiúságát, jóságinge- renciáját elégíti ki és inkább gesztusértékű, mint valóságos segítség. Azért, mert a sokat szidott és bírált „szalámitaktika’’ érződik ki ezekből az elosztásokból: soknak adni, de jóval kevesebbet, mint amennyit vár, hogy jusson is, maradjon is. Lehet, ha kevesebben kapnának többet, hamarabb a végére érhetnénk bajaink felszámolásának.
