Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24 / 301. szám

1991. december 24. A ‘Kdet-ydaflii errors zúg ünnepi meCCéíjíete Búcsútárlat Bodnár István KOCSIS ZOLTÁN KÖTŐDÉSE em várt fordulat a N nyíregyházi Pál Gyu­la-teremmel kapcsola­tosan. Vásárral egy­bekötött tárlat nyílt a napokban a nem kis vihart ka­vart, egykori kiállítóteremben. Néhány lelkes képzőművészba­rát közreműködésének köszön­hetően egy kft. vállalkozott arra, hogy a főleg Szabolcs-Szatmár- Bereg megyében élő képzőmű­vészek alkotásainak bemutatá­sát megszervezze, egyúttal affé­le karácsonyi vásárként ajánlja a képek, plasztikák eladását. Üde színfoltjává változott így most az egykor más célra szánt, jobb napokat látott terem a me­gyeszékhely karácsonyi forgata­gának, s külön öröm, hogy akad­nak még a művészetnek barátai, olyanok, akik nem csupán kilós­boltokban tudnak gondolkodni, hanem fantáziát látnak a kultúrá­ban is, még ha ez üzleti célú is. Mindenesetre tárlat volt ez a javából, talán egyfajta közös demonstráció, annak bizonyítá­sára, hogy lám nem csak urasá- goktól levetett ruhákat vesznek meg az emberek. Persze megle­het, afféle búcsútárlat, hattyúdal ez, ám mégis újra felötlik az emberben: jó lett volna megmen­teni a kultúra számára ezt a ter­met. Ha másképpen nem, hát valahogy így, ahogy most csinál­ják, üzleti alapon. Sokféle fórumon elhangzott a panasz, hogy nincs olyan üzlet, ahol a megyében napvilágot lá­tott szellemi termékekhez hozzá lehetne jutni, s egy helyen meg lehetne találni az itt kiadott köny­veket, képzőművészeti és nép- művészeti alkotásokat, hangle­mezeket, és sok más hasonlóan értékes dolgot. Ahol a színházje­gyet éppúgy meg lehetne vásá­rolni, mint a koncertjegyeket, a megyei könyvtár vagy a múzeum legfrissebb kiadványait, tehetsé­ges képzőművészeink sokszínű alkotásait vagy éppen a napok­ban megjelent pápalátogatásra emlékeztető albumokat. Némi le­leményességgel afféle kultur- centrummá válhatna ez az üzlet vagy terem, ahol kisebb alkalmi koncertek, könyvpremierek, mi­nitárlatok színesítenék és tennék vonzóvá a helyiséget. Esetleg a Pál Gyula-terem is lehetett volna és lehetne ilyen. „Nem fulladok meg, sőt, úgy érzem, itt maradva a magyar kultúra ügyét jobban tudom szolgálni.” Baraksó Erzsébet Nagy sikerű négykezes zon­goraestet adott a közelmúltban Nyíregyházán a Hauser Adri­enn—Kocsis Zoltán művészhá­zaspár — ez alkalommal vála­szoltak kérdéseimre. — Kocsis Zoltánt arra kérem, vonjon mérleget, milyen volt az 1991-es év. — Éves mérleget vonni nehéz, mert az öbölháború miatt arra kényszerültem, hogy három nagy külföldi turnét — ami az éves programom gerincét adta volna —lemondjak. Amerikában, Japánban és Spanyolországban iettek volna koncertsorozataim, sok lett volna a repülőút, és az egyre jobban elharapódzó terro­rizmus miatt is értelmetlennek találtam, hogy netán esztelen diktátorok áldozatává váljak. így nagyon sok szabad időm lett, amit a repertoár bővítésére, új darabok tanulására, illetve admi­nisztratív dolgokra és kottaírásra fordítottam. Rengeteg átiratot csináltam, főleg klarinétra, a Ze­neműkiadó felkérésére, Berkes Kálmánnal együtt, és elvégez­hettem mindent, amire a szaka­datlan utazások miatt nem lettem volna képes. Ilyen módon az éves mérlegem rossz, mert az előre kitervelt munkám felét nem végeztem el, viszont helyette egy másik felet teljesítettem, nyugodt körülmények között készíthettem lemezfelvételeket, biztonságosabban és sokolda­lúbban készülhettem fel fontos németországi koncertekre. Anyagi szempontból mindenféle­képpen negatív év volt, mert mindent összevetve a magyar- országi honoráriumaim az 1971- es szintet sem érik el. — És elkészült a ,,Mandarin" is, amit Ön fontos felvételnek tart. Miért? — Bartók: A csodálatos man­darinja és Schönberg: Kamara­szimfóniája négykezes átiratai­nak felvételét korábban készítet­tük, megjelenését a karácsonyi vásárra ígérték. Úgy tudom, mindkét felvétel világdiszkográ- fiai premier, miután nem tudok arról, hogy ezeket bárki más fel­vette volna. Ezek nagyszerűen sikerült négyke­zes átiratok, a feleségemmel játszottuk — koncerten is, több országban. Azért jelentős, mert nem a szokványos zon­goraátiratokról van szó, hanem nagyon komoly művészi igény­nyel készült zon­goraletétekről. Bartók, mint köz­tudott, kora egyik legjobb zongoristája volt, és a saját zongo­ratechnikai köve- telményeinek megfelelően ké­szítette el ezt a hihetetlenül, ne­héz átiratot. Ha végigtekintek a saját diszkográ- fiámon, amely közel 80 lemezt tartalmaz már, az egyik fontos állomásnak, fel­vételeim egyik büszkeségének tartom ezt a le­mezt. — Sokat hall­hattunk az év folyamán a Ko­csis—Hauser házaspár jótékony célú tevékenységéről. Mostani, vásárosnaményi és nyíregyházi koncertjeik bevételei is egy ala­pítvány számlájára kerülnek, te­hetséges fiatalok támogatására. Hallhatnánk valamit erről a jóté­konyságról? — Erről a témáról egyre ke­vésbé szeretek beszélni. Valami tiltja. Dicsekvés nélkül ilyesmiről az ember két-három szót elejtve beszél, vagy egyáltalán nem. A másik ok, amiért nem szívesen beszélek erről, az, hogy egyes körök szinte már elvárják ezt a tevékenységünket. Úgy vettem észre, hogy amikor a kultúra színvonala ennyire lefelé tendál, a kulturális támogatások ilyen mértékben csappannak, ugyan­azok, akik ezeket a jelenségeket örömmel és némi elégtétellel fi­gyelik, elvárják prominens mű­vészektől, hogy bizonyos gondo­kat levegyenek a vállukról. — Ebben a megyében két ala­pítványt támogattunk ezekkel a koncertekkel, és ez nem jóté­konykodás, mert ha egy alapít­vány alaptőkéjét növelem, az azért mégsem említhető együtt azzal, ha egy kórháznak — eset­leg valutában — veszünk egy új műszert, vagy hozzájárulunk, hogy bizonyos rászorulók ruhát és élelmet kapjanak. Nagyon is óvatosan bánnék a jótékonyko­dás szóval, mert a fajsúlyok nem azonosak. Az év során számta­lan ilyen koncerten vettem részt, vagy adtam egymagám, Nyír­egyházán sem ez az első ilyen hangversenyem. — Művészeti életünk egyik reprezentánsaként milyennek látja most a magyar művész jö­vőjét Magyarországon? — Nem tudom erre a kérdésre egyértelműen azt mondani, hogy negatív, hiszen oda és akkor utazhatunk külföldre, ahová és amikor akarunk, mégis, én in­kább úgy tenném fel a kérdést, mi lesz Magyarországon azzal az átlagművésszel, aki nem any- nyira kiemelkedő, hogy külföldön felfigyelnének rá és busásan megfizetnék, hanem esetleg nagyszerű munkása a művé­szetnek, egy tégla, amelyet nem vesznek észre az épületben, de ha hiányzik, a hiánya feltűnik. Most, ha szétnézek a művészvi­lágban, azt kell látnom, egyesek komolyan nyomorognak, és ez 'nem a tehetség vagy a képessé­gek hierarchiája szerint alakul. Úgy látom, ismételten csak párt- vágy zenepolitikai kontraszelek­ció tapasztalható. Arra szeret­ném szelíden figyelmeztetni az illetékeseket, most már legalább a megmaradt jót ne rontsuk el. Ha nem vigyázunk, az ország néhány éven belül a legrosszabb dél-európai, sőt, dél-amerikai országokra fog hasonlítani: igen magas árak és nagyon alacsony bérek, a művészvilág derékha­dának marad a 16 órás munka­nap, az agyonhaknizás, már aki­nek egyáltalán jut munka. A nagy képességű művészeket nem fél­tem, a derékhadat annál inkább. — Ön is megtehette volna, megtehetné — hiszen bárhol szí­vesen fogadnák— , hogy kül­földre távozik. Gondol erre? — Néha gondolkodom rajta, de nagyon sok minden ideköt. Itt azért annyira rettenetes dolgok nincsenek — mint például Bartók távozásakor, — amelyek miatt mondjuk holnap, feltétlenül Lon­donba kellene mennem, mert itt megfulladnék. Nem fulladok meg. sőt, úgy érzem, itt maradva a magyar kultúra ügyét jobban tudom szolgálni. Azért is érzem, hogy szolgálnom kell, mert a sok nemzeti színű, bokacsattogtató szájhősben, aki állandóan a nemzeti kultúráról papol, nem lá­tom a garanciát a magyar kultúra ápolására, fejlesztésére. A rendszerváltozás nem tudta elő­hozni azokat a beígért, a régi rendszerben elnyomott tehetsé­geket, akik hirtelen új fényben szikráztatnák föl értékeinket. El­lenkezőleg, úgy látom: a magyar kultúra, a zenekultúra is nagyon nagy hullámvölgyben van. Ez is egyik oka, ha ugyan nem a fő oka annak, hogy itt maradtam. — Hauser Adrienntől, aki Má­tészalkáról indult s akiről igazán nem lehet elmondani, hogy na­gyon szeretne nyilatkozatot adni, azt kérdeztem, hogyan egyeztet­hető össze a családanya és a zongoraművész szerepe — Nagyon nehezen, mert két első dolog van az életémben: áz első számomra a család — a fér­jem és a két gyermekünk — és első a munkám. Az egyik is, a másik is kötelesség. Amennyit lehet, igyekszem a gyerekekkel lenni, hiszen egy anyára általá­ban minden családban több há­rul, a művészi munkámban pedig a következő időszakban az a cé­lom: inkább kevesebbet nyújt­sak, de az minőségibb legyen. — Köszönöm a válaszokat. TÖRTÉNET literes kólát is, aztán kidobta az ülésről a pokrócot is, ne fázzon, takarózzon be az az eb. Később, hogy oldjam a lelkünket belengő szomorúságot, kedélyesen meg is jegyeztem: — Kést, villát nem adtunk. Hogy fogja megenni a vesepecsenyét az a kutya? — Úgyis hazajön! Hazajött Tokajból isi — bőgte a kölyök. Hagytam a reményében. Ügyemet intézve Gu- lács felé hagytuk el Tarpát, mert még képes a fiú balhézni, ha a vadkörtefához érünk. Volt ideg amúgy is. Feltámadt a szél, hordta, keverte a ha­vat. Kisebb-nagyobb átfúvásokon vergődtünk át, de a kocsi melegében alig érzékeltük, mennyire zord a kinti világ. Aki kint van, megfagy. Átkozott kutya — az járt a fejemben, és mindannyiunkéban. Mondtam: — Láttátok, két terebélyes szalmakazal is volt ott. Ha van esze, odament. A fácánok, a foglyok is odamennek, befúrják magukat a szalma védelmé­be, magot is találnak. Nincs jobb manapság egy terebélyes, meleget adó szalmakazalnál... A karácsony akkor örömtelenebb volt. Már bosz- szantott, hogy nem volt más téma, csak a Koszos. Ha nem a fiú, akkor az asszony emlegette:,, Vajon mi lett vele?" Alig vártam a januárt. Valami bizo­nyosságra én is vágytam. Ott volt a hóban a szét­fagyott kólásüveg. Eltűnt a pokróc és a kutya. Hazahoztam egy mesét. — Láttam a kutyát, beszéltem vele. Bement a faluba, gazdára lelt. Üzeni, jól van... — Tavasszal hazahozzuk — mondta a fiú... Tavasz elmúlt, és jött a nyár. Ott álltam a ta­nácsháza előtt és néztem a község napközi, ritka forgalmát. Tarpa népe nem él az utcán. Negyed­óránként ha feltűnt valaki. Ellenben jött egy ember a gépműhely felől. Korosabb már, úgy is öltözött. Csizma a lábán, nem gumi, igazi, a csizmanadrág, zakó, a zakó alatt a lajbi vastag posztó, téli holmi. Hőségben ilyen gönc? De nem is arra figyeltem. Követte a férfit egy kutya. Busa fejű kisborjú — nagy lomha jószág, — viszont a szőre! Zsemleszí­nű, koszfoltokkal. Az embernek köszöntem. Tarpán ez szokás. Aztán láttam, hogy a férfi hová megy. A kocsmába tartott. Ott ült az eb az ajtó előtt, és próbaként rászóltam: — Koszos! Hogy vagy, kiskutyám? Életemben így még nem néztek le. Az első szóra ültében csappantott farkával egy fél csóválást az állat, aztán megszagolt, megnézett és büszke kö­zömbösséggel félrefordította a fejét. — Szép nagy kutyája van — mondtam a pult mellett a féldecizőnek. — Van — hagyta helyben-. — Saját nevelése? — Miért kérdi? Be van-oltva, ha érdekli. Egyéb­ként jámbor és nagyon ragaszkodó... — Még egy féldecit? — Nem szokásom. Ez Hubertus, a gyomrom miatt. Megittunk három kört. Eleget egy százszavas beszélgetéshez, amelynek az volt a magja, talált kutya a bundás. Amikor volt az elmúlt télen az az ítéletidő — ha egy városi ember fel tudja fogni milyen az, hogy egy jóérzésű ember még a kutyá­ját sem veri ki —•, szóval az eb hajnalra hóval be­fedve ott volt a küszöbön. Meleg ételt kapott, meg ami kell. — Azóta együtt vagyunk. Már régtől nem volt kutyám. Más lábasjószágokat szerettem, etettem. Most ennyivel van ennyi. Idős vagyok én már, tud­ja... .czri Imént a kutya meg az ember. És a E kutya sem érti, mi esik meg néha az emberekkel. Muszáj meginni még egy féldecit. Intem a csapost, de­................ hogy Hubertust. Szatmári szilvát. A gyomromnak semmi baja. Egyébként is, meg kü­lönben is. Egy borjúnagy, nem az a kimondottan szobakutya. És miért vág pofákat? Miért néz félre, ha emberséggel, jóindulattal szól hozzá az ember? — Még egy féldecit... Jó embert keresünk Réti János Nyíregyháza (KM) — Ha jó emberek laknák a világot, ak­kor jó világ lenne, mert ez egy Jó Világ lenne. Szépségverse­nyek helyett jóságversenyeket rendeznének nagy érdeklődés mellett, eldöntendő: ki jobb a másiknál. A POSTÁS SZERINT: — Kevés jó ember van. Sze­I rintem csak az tud jó lenni, aki­nek jó a kedve. És kinek van jó kedve? Akinek tele a zsebe. De az meg* nem jelenti azt, hogy jó is. Sőt! Aki szegény, az sötéten látja a dolgokat és tü­relmetlen, ingerlékeny. A nagy­bátyám jó ember volt, de már nem él. — Jó ember?! — Aki megér­tő. Hozzánk a hivatalba is, ha mondjuk reklamálni jön valaki, az többnyire ideges, indulatos. Jóformán meg se hallgatja, S amit mondunk. Jobban kellene alkalmazkodnunk egymáshoz. A VASUTAS: — Nem volt könnyű sorsom. Talán ezért is érzem azt, hogy bizony, nem sok jó emberrel találkoztam életemben. A szomszédaink, azok igen. Egy nyugdíjas házaspár. Ha a hó­nap vége felé, amikorra a rezsi meg az ennivaló már elvitte a keresetünket és megszoru­lunk, mindig segítenek rajtunk egy kis kölcsönnel. Ők jó em­berek, mert mások gondjait átérzik. Egyébként többnyire mindenki mindenki ellen van. ÍGY LÁTJA A TAXIS: — A közlekedésben elég jól lemérhető, ki milyen ember. Pesten legtöbbször intenek, elengednek, lehetővé teszik, hogy besoroljak. Na, errefelé nem. Egyre kevesebb az össz­hang, a szeretet az emberek között. Nem törődünk egy­mással, a másikkal. Nagyon gondolkodnom kellene azon, kit nevezhetnék jó embernek. A GIMNÁZIUMBAN: — A nagyapámat végtelenül jó embernek tartom. Nyolcvan­egy éves és ismeri a fél város. Mélyen vallásos, őszintén sze­reti az embereket. Egyébként a jóságot egyértelműen megha­tározni nem lehet. Van az em­bereknek egy csoportja, akiket a többség szeret. Valószínű, mert jónak tartják őket. — A jóság kultusza talán a keresztény mártíromsággal kezdődött és később ment át a hétköznapi tudatba. Főleg olyanokat tartottak jónak vagy rossznak, akik valamilyen kö­zösség vezetői voltak. Nem nevezek meg jó embert. Sem megsérteni, sem dicsőíteni nem akarok senkit. — Még a jótékonyság sem egyenlő a jósággal. Amögött lehet önzés is. Talán nincs is jóság, ugyanakkor bárkire rá lehet fogni. Megnyilvánulások vannak, amiket jónak, ilyennek vagy olyannak tartunk. MUNKÁSSZEMMEL: — Akihez segítségért lehet fordulni, akire mindig lehet szá­mítani, ha valami baj van. Min­denki gazdagságra vágyik, de a legtöbben mások rovására akarják azt elérni. Olyan igazi jó embereket talán csak a na­gyon öregek között lehetne ta­lálni. Néhányat. ­Segítőkészség, megértés. Hányszor hangzott el, miköz­ben jó embert kerestünk. Hol laknak? Itt élnek köztünk? Lehet, hogy mi volnánk azok? Lehet, hogy mindany- nyian azok lehetnénk, ha azt a furcsán kellemes érzést hagynánk elhatalmasodni magunkon egész évben, ami akkor melegszik fel bennünk, amikor felcsendül a karácso­nyi ének, és a csomagocskák fölött szikrázni kezd a csil­lagszóró. Jó embed kerestünk Nyíregyházán a körzeti postahivatalban a MÁV-állomáson, a Korona taxi 13. számú kocsijában, a Zrínyi gimnáziumban és Nagykállóban, a Magyar Posztó gyárában. Akik segítettek keresni (véleményük sorrendjében): Czövek György peronügyeletes, Bíró Lászlóné forgalmi előadó, Mada­rász István kocsivizsgáló, Szuhár János magánfuvarozó. Pálin­kás János, Hamvas László, Csutkái Réka gimnáziumi tanulók és Barna József né kereszthurkoló. Családi asztalnál a Kocsis—Hauser művészházaspár

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom