Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24 / 301. szám

Ä %det-9viafliiarorszäfl ünnepi mettéíjíete 1991. december 24. Kovács Éva Nyíregyháza (KM) — A rendszerváltás félidejében is újra meg újra fellángol a vita; történt-e, változott-e valami? A meccs egyelőre döntetlennek látszik. Azt közben senki nem tagadja, hogy az új korszak előkészítői, a leváltott rend­szer vezetői, a reformok hívei elkötelezettek is voltak. Hogy érzik magukat, mi van velük? — tettük fel a kérdést a megye életében korábban jelentős szerepet játszó egykori politi­kusoknak. Eltorzított elvek ; — Anélkül, hogy az olvasókat bármely irányba befolyásolnám, szükségesnek tartom elmondani, hogy engem még a működő MSZMP bocsátott el soraiból, a nevezetes hajnalba nyúló, ’88 decemberi pártértekezleten — mondja Diczkó László, a volt megyei pártbizottság titkára. — Ne kérdezze, milyen indoklással, mert erre a kérdésre mind a mai napig nem kaptam választ. Bi­zonyára abból a meggondolás­ból engedtek utamra, hogy olyan új emberek lehessenek a párt vezetői, akik hitelesen tud­ják az elképzelt politikát véghez vinni. Diczkó László az SZKP Politi­kai Főiskoláján szerzett képesí­tést, elbocsátása után a megyei Zöldért személyzetise, majd a Shell-kút vezetője lett. Pályázott és nyert, igaz, előbb a Shellnél szokásos hat hónapos szerző­dést. Mivel munkájával elégedet­tek voltak, a bizonyítás jól sike­rült, fél év után véglegesítették. — Szerettem volna bebizonyí­tani, hogy alkotó munkára képes vagyok. Vonzott az is, hogy nagy önállóságot kaptam, a pesti köz­ponttól távol érdemi munkát vé­gezhettem, ráadásul a Shellnél nemzetközi színvonalú követel­ményeknek tehetünk eleget. Nem tagadom, sokan megkér­dezték: nem tartom-e ezt a mun­kát rangon alulinak? A válaszom épp a fentiek miatt mindig is a nem. Arra a kérdésre, hogyan éli meg az egykori kommunisták bűneinek, mulasztásainak folyto­nos emlegetését, a számonkérés lehetőségét, Diczkó László töp­rengve felel: — Amikor én az MSZMP ap­parátusából kikerültem, fogadal­mat tettem magamnak: sem szervezetten, sem más módon politizálni nem fogok. Ez persze nem azt jelenti, hogy engem nem érdekelnek a dolgok, az ország gazdaságának alakulása. Annyi bizonyos, a választások óta eltelt idővel jobban látszik, mely terü­letek voltak azok, amelyeken annak idején rosszul politizál­tunk. Legnagyobb hibánknak a vezetőválasztás módszereit tar­tom. Az elvek jók voltak, a gya­korlat azonban eltorzította őket. A mostani vezetőkről kérdez? Nehéz a válasz. Személy szerint az aggaszt, hogy nem konszoli­dálódnak a gazdasági, politikai viszonyok, a megélhetés egyre rosszabb. Saját munkámban is látom ezt. A két évvel ezelőtti nyitáshoz viszonyítva hatvan százalékkal esett a forgalmunk. Gyakran hallok a volt vezetők elszámoltatásáról is. Állok elébe, legyen már holnap! — Kíváncsi még arra egyálta­lán valaki, hogy érezzük magun­kat? — kérdez vissza moso­lyogva Soltészné Pádár Ilona, a Hazafias Népfront megyei bizott­ságának egykori titkára. — Sze­rintem nem — adja meg rögtön a választ is. — Az emberek a napi gondokkal, a megélhetés problé­máival vannak elfoglalva. Két évvel ezelőtt választás elé kerül­tem, s egy percig sem gondoltam úgy, ha eddig vezető voltam, ezután is annak kell lennem. A megyei bíróságon vagyok tisztvi­selő, jól érzem magam. ( ­Akartuk a változást! Soltészné Pádár Ilona nem­csak a népfront titkára, parla­menti képviselő is volt. Úgy tart­ja, a rendszerváltozásból a nép­frontmozgalom is alaposan kivet­te a részét, amit szerinte bizo­nyít, hogy a jelenlegi vezetésben számosán vannak egykori nép­frontosok. — Nem szívesen hallgatom a mostani sárdobálást és vitát. Szeretném elmondani, hogy a múlt rendszerben nemcsak gaz­ember és bűnös vezetők voltak, mint ahogy a mostaniakról sem szabad ezt állítani. Ideje lenne végiggondolni, hogy az előző korszakban is sokan voltak olya­nok, akik igenis akarták és elő­készítették a változást. Ezt a ci­vilizált Nyugaton el szokták is­merni az elődökről, attól még az újak érdemein nem esik csorba. Gondolom, senki nem állítja, hogy most minden tökéletes. Nehéz idők járnak, sok a tenni­való. Épp ezért nem értem, ho­gyan engedhetik meg a pártok maguknak az örökös csatáro­zást: ideje lenne egy asztalhoz ülniük, s az ország sorsát előbb­re vivő megoldásokon gondol­kodniuk! Már csak azért is, mert a választásokon valami ilyesmit ígértek nekünk. Kiváló szóno­kaink vannak, de nekem a retori­kából már elegem van. — Mit gondolok az elszámol­tatásról? En inkább megbékélést tudnék elképzelni, hiszen a ma­gyarság a szegénységben min­dig összefogott. Szerintem az emberek nem elszámoltatásra, hanem létbiztonságra vágynak. Soltészné Pádár Ilona szerint az előző rendszer nagy hibája épp a nyilvánosság hiánya volt. Mint mondja: véleményét, elkép­zeléseit ma is őrzik a dokumen­tumok, ezért ő nyugodt. Bírósági tisztviselőként is az elesettekért, a bajban lévőkért, a kisembere­kért dolgozik.-----------------------------------------­Indulatok helyett érvek... V_____________________________,/ — Megtisztelő, hogy egyálta­lán kíváncsi rám valaki — kezdi dr. Baja Ferenc a nyíregyházi városi tanács volt elnökhelyette­se, aki jelenleg a városi galéria vezetője, egyben az MSZP or­szágos elnökségének tagja, ön- kormányzati ügyvivője. — Sem­miképpen nem rázott meg a rendszerváltozás, s a kérdésé­ben is előítéletet sejtek. Lényeg szerintem az: a nyolcvanas évek vezetőit ma sokan egybemos­sák, úgy tüntetik fel, mintha mindnyájan egyféle hatalommeg­fosztásként éltük volna át a tör­ténteket. Én nem így érzem. Azt sem hallgatom el, számomra vol­tak felemelő pillanatai a közel­múlt éveknek, köztük az, hogy olyan közösség munkájában ve­hettem részt, amely az értékek megőrzésével állt ki a rendszer- változás mellett. Sok új barátot, kiváló szakembert ismertem meg ez idő alatt, olyanokat, akik felis­merték a bonyolult időszak lehe­tőségeit, amikor egy-két évben évtizedek történelme sűrűsödött össze. Csalódásom két forrásból fakad: egyik az a rossz érzés, amikor rájöttem, sokan érdekből vallották magukat baloldalinak. Ez fájdalmas felismerés volt. — Másik gondom, hogy sokan vannak olyanok, akik nem egy rossz intézményrendszert, ha­nem embereket, embercsoporto­kat bélyegeztek meg. Én az ilyesmi ellen minden porcikám- mal tiltakozom. Ami engem illet, szerettem és igyekeztem mindig feladatcentrikusan élni az élete­met. E szempontból nem lehet gondom, a munkám több, mint valaha, így nincs időm sokat gondolkodni azon, mi miért tör­tént, különben sem vagyok ér­zelgős típus. Baja Ferenc nem érzi veszte­ségnek, hogy ma már nem el­nökhelyettes. Már csak azért sem, mert soha nem a hatalmat, a tennivalót tekintette fontosnak. — Ellene vagyok mindenfajta leszámolásnak, amely szerintem Magyarországon egyébként is végrehajthatatlan. Nem az érzel­mek, indulatok meglovagolását, a mások megbélyegzését, ha­nem a nehezebb utat, a párbe­szédet kellene választanunk. A kínai tolmács Nyíregyháza (KM — B. E.) — Hány kínai tolmács van je­lenleg Nyíregyházán? — így szól a kérdés Bányász Edithez. — Úgy tudom, rajtam kívül nincs más — hangzik a válasz nagy szerénységgel, egy bájos mosoly kíséretében. Jól ismert Nyíregyházán a Bányász család, a szülők pe­dagógusok, a papa több nyel­vet beszél, többek között ez is inspirálta Editet a nyelvtanulás­ra. Tizennégy évesen elkerült Pécsre, hiszen csak ott volt középiskolai kínai oktatás. Eleinte 10—15 diák járt az órákra a kínai egyetemi do­censhez, az érettségire Edit maradt egyedül. A kínai nyelv több mint 40 ezer szóképből, írásjelből áll, egy átlagos újságban 3—4 ezer jelet használnak fel, a kí­nai gyerekek az általános isko­la első hat évében 2—3 ezret tanulnak meg. Edit ezer körüli­re becsüli a saját nyelvi készle­tét, de ha zavarba jönne a tol­mácsolásnál, előveszi a kí­nai—német nagyszótárt, s an­nak segítségével elboldogul. Az első felvételi, sajnos, nem sikerült az egyetemre, hétsze­res volt a túljelentkezés, csak a 120 pontosok kerülhettek be, és Edit, amint mondja, a reál­tárgyakból nem volt olyan jó, mint a kínaiból, s a mai felvételi rendszer szerint azt is beszá­mítják, ki hány pontot vitt a kö­zépiskolából a fizika tantárgy­ból. Főállású munkanélküliként sem keseredik el emiatt, in­kább nagy szorgalommal tanul, olvassa a szakirodalmat, van­nak tesztek, amelyeket meg kell oldani, és kihasználja a le­hetőséget, ha ideérkező kínai­aknak baráti 'segítséget nyújt­hat a tájékozódáshoz. Ezzel gyakorolhatja a nyelvet és ké­szül a következő felvételi vizs­gára. Egy jókívánság kínaiul: Boldog új évet! A cukros sonka az igazi! Nálunk kosárlabdáznak, amott szaunáznak, egy föld­résszel odébb hegyet mász­nak, a tengerben fürdenek. Az időpont valamennyiüknek azo­nos: karácsony. Eltérő módon, de minden kontinensen ilyen­kor ünnepelnek. A tanárnő, a szobrász, a pénzügyi szakem­ber, a dohányültetvények is­merője másként éli át a kará­csonyt. Minderről ők mesél­nek. Sportos kikapcsolódás Nemzetközi családnak titulál­hatjuk az USA fővárosában, Washingtonban élő Szapáry csa­ládot. A férj magyar származású, a Nemzetközi Valutaalap hazai képviselője, felesége belga, két fia hamisítatlan amerikai. De­cember 24-én európai szokás szerint a hagyományos vacsora után köszöntik egymást. A főétel szárnyasból, többnyire pulykából készül. Az ajándékozás megszo­kott náluk, a fiúk elsősorban olyan használati cikkeket kap­nak, amelyekre amúgy is szük­ségük lenne és ennek örülnek, emellett olyan ajándékokkal is meglepik őket, amelyekre nem számítanak. Éjfélkor pedig az egész család közösen meghall­gatja az éjféli misét. A december 25—26-i napon barátok, ismerősök gyűlnek ösz- sze és már tradíció, hogy ezen a két napon elmennek kosárlab­dázni. A fiúk már 22, illetve 24 évesek, de 5—6 éves koruk óta a kosármeccs minden év kará­csonyakor megismétlődik. Apa és fiai egy csapatban játszanak a barátok ellen. Nem vérre menő a játék, egy-egy szép átadás, trükkös passz legalább annyit ér, mint a befejezés, a ziccer. Ajándék — reggel Jim Kraus Cantuckyből érke­zett a metodista egyházon 'ke­resztül Nyíregyházára a Zrínyi Ilona Gimnáziumba angolt taníta­ni. — A karácsony ugyanúgy mint itt, családi ünnep nálunk is. Mivel édesapám meghalt, így édes­anyám rokonságával üljük meg. Olyan sokan vannak a testvérek, unokatestvérek, hogy minden napra jut egy parti. Nem szent­estén, hanem 25-én reggel bont­juk ki az ajándékokat, kivéve, ha valaki az éj leple alatt enged a kíváncsiságának. Karácsony első napján, a nagy ebéden puly­ka és sonka a fő menü. Ezt a sonkát mifelénk vagy nagyon sós pácba teszik, mielőtt meg­füstölik, vagy nagyon édesbe. Van, amikor egy évig is szikkad, és csak nagy ünnepeken vágunk belőle. Ebéd után megindulunk rokonról rokonra, visszük az ajándékokat, s egyben mi is megkapjuk a miénket. De a lé­nyeg a sütemény! (Itt kell megje­gyeznem, hogy Jim „súlyos” egyéniség.) A legjellemzőbb az itteni püspökkenyérhez hasonló gyümölcs, diós tészta. — Most, hogy a család nélkül kell karácsonyoznom, az a leg­fontosabb programom, hogy va­lamiképpen elfoglaljam magam. A zene a mindenem, itt is éneke­lek egy kórusban. Szerencsére, így karácsony tájékán minden napra jut koncert. Szentestére egy helybeli család hívott meg, az ünnep első napján pedig az evangélikus közösségnél lesz istentiszteletünk. Aztán irány Németország. Ez a szintén itt dolgozó amerikai barátaimmal rendezett út az ajándék magam­nak karácsonyra, újévre. „Fenyő" alumíniumból Peruban soha nincs hófehér karácsony, hiszen a Föld másik felén ekkor kezdődik a nyár, de­cember végén már 25—28 fok a hőmérséklet. Luis Cornejo már évek óta Nagykállóban tölti az ünnepet családjával együtt. Ti­zenhét éve jött Magyarországra tanulni, majd ugyan négy évre visszautazott a távoli Peruba, de 1985 óta itt él. Felesége magyar, három gyermeke közül az egyik született Peruban. — A távoli országban a féle­lem sokszor él az emberekben az év végi ünnepkor, hiszen a Fényes ösvény terrorszervezet általában ilyen eseményekre idő­zíti akcióit. Felrobbantják a transzformátor-állomásokat, a vízvezetékeket, hogy ezzel is felhívják magukra a figyelmet. Peruban egyébként a karácsony vallási ünnep. A legtöbben nem fenyőt, hanem műanyagból, alu­míniumból készült fát állítanak, Sirpa Ihanus számára — aki néhány éve Mátészalkán él — különösen emlékezetesek a ka­rácsonyok, hisz ő a fenyvesek hazájában, Finnországban élt. Arrafelé a téli ünnepek termé­szetes velejárója a nagy hó és a hideg, fagyos időjárás. Nem gond a fenyőfa megszerzése sem. Sirpa Észak-Karjalában nőtt fel, ahol az édesapja a leg­szebb fát választotta ki a közeli erdőből. A karácsonyfa így ért­hetően általában nagyobb volt, mint nálunk, s talán egy kicsit kevésbé díszes. A fenyőfát náluk is dél körül kezdik öltöztetni, s ha ezzel megvannak, irány a szauna, ahol nemcsak a test, hanem a lélek is megtisztul az ünnepre. Estére aztán a „joulupukki”, azaz a té­lapó — aki erre az időre előjön a lappföldi rejtekéből — sok-sok ajándékkal örvendezteti meg a gyerekeket. amelyre kis angyalkákat is tesz­nek. Általában a nagyszülőknél gyülekezik a család, a menü mindenütt töltött pulyka, gyü­mölcsös hidegtál. Régebben a gyermekek december 25-én reg­gel ébredéskor tudták meg, mit kaptak karácsonyra, manapság már este 10 órakor minden apró­ság kiköveteli magának az aján­dékot. Ezután következik a va­csora, majd az éjféli mise. — Másnap és harmadnap le­het pihenni, a hegyekben síel­nek, a tengerparton fürdőznek a peruiak. Nagykállóban se fürdőz­ni, se síelni nem lehet, viszont perui szokás szerint töltött puly­kával ünnepeljük a karácsonyt. Vacsorára a karácsonyi aszta­lon ritkán fogyasztott finom cse­megék sorakoznak. Észak-Kar­jalában elmaradhatatlan a karja- lai sült, a legfinomabb halak, a csuka és lazac, s a különböző rakott ételek, amelyek egysze­rűeknek tűnnek ugyan — sárga­répából, krumpliból vagy májból —, ám a karácsony nem igazi nélkülük. És természetesen a gyerekek örömére ott a sok-sok sütemény, amelyek közül a ka­rácsonyi csillag a legkedveltebb ilyenkor. Lovasszánon a templomba Most így érzi magát Karácsony külföldön Karácsony első napján a vidéki emberek csilingelő lovasszá- non igyekeznek a templomba.

Next

/
Oldalképek
Tartalom