Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24 / 301. szám
Ä %eíet-9v{agyarorsz.äß ünnepi mettéíjCete 1991. december 24. Aki olvas a nyomokból Rókafogás puszta kézzel M. Magyar László Mintha egy meséből bukkant volna elő, olyan titokzatos magányban húzódik meg a kis ház az erdő szomszédságában. A légi könnyedséggel játszadozó hópelyhek fehérre varázsolják a környeztő tájat, csupán az udvaron álldogálló, óriásra nőtt fenyőfák örökzöldje töri meg a végtelen egyszínűséget. Nyugtató a csend, csak a kéményből go- molygó füstfiak jelzik, hogy egy családnak ad békés otthont az erdei házikó. Mindezt talán észre sem veszik azok az autósok, akik Bak- talórántházát elhagyva száguldanak tova a 41. sz. úton. A műút- tól 150-200 méterre levő épülethez gyalog igyekszem a hóval letaposott földúton. Vesztemre. Két éber fekete mudi veszi észre jövetelemet, éles csaholásukra a kapunál megkötött hatalmas kuvasz is mély ugatásba kezd. Szerencsére jön Judit asszony, így ép bőrrel jutok be a biztonságot nyújtó meleg szobába. Nem adta fel Hamarosan előkerül a férj, Csordás Ferenc, aki a Baktaló- rántházi Erdészeti Igazgatóság erdésze. — Teremen nőttem fel, ahol mindenütt szép erdők vannak — emlékezik vissza gyermekkorára vendéglátóm. — Ha egy mód nyílt rá, mindig ott barangoltam. Nagy vágyam volt, hogy erdész legyek. Jelentkeztem Szegedre az erdészeti szakközépiskolába, de túljelentkezés miatt nem vettek fel. így Mátészalkán a mező- gazdasági szakközépiskolában az állattenyésztő szakot végeztem el. Az iskola után a bátorligeti termelőszövetkezethez kerültem mint tehenészeti telepvezető. Másfél évig dolgoztam ott, azonban mindig bennem élt az erdészet utáni vágy. A Nyírbátori Erdészeti Igazgatóságtól kaptam egy ajánlatot, hogy ha 2 évig fizikai állományban dolgozom, akkor elvégezhetem levelező úton, Szegeden, az iskolát. Állt az alku, belevágtam, s minden sikerült. Hiába végezte el az iskolát Csordás Ferenc, a nyírbátori erdészettől nem kapott kerületét, s akkor jött a baktalórántházi ajánlat, így 1987. július 1. óta a Külső-tag kerületvezetője a most 27 éves fiatalember. Békés otthon az erdészház — Az új otthonunk nem egészen úgy nézett ki, ahogy most látható. A házat évekig nem lakták, betört ajtó, elhanyagolt környék fogadott bennünket. A kaput nem lehetett kinyitni, akkora csilán volt. A munkájáról kérdezem. — Az új erdő létesítése, felnevelése, a fakitermelés irányítása mind a kerületvezető feladata. Ide tartozik a társadalmi tulajdon védelme is. Ez a legnagyobb probléma, mert a magas árak miatt sokan rákényszerülnek arra, hogy a tilosban járjanak. Épp ezért mindennap menni kell, nincs pihenőnap. Van, hogy tetten érem a tolvajt, ha pedig ismeretlen a tettes, jelentem a rendőrségnek. Ha van szekérnyom, a faluban keresem a szekeret. Az elkövetőket nagy százalékban sikerül elfognom. Van, aki haragszik, a legtöbben azonban belátják, nem. volt tiszta dolog, amit csináltak. Az emberek ismernek, tudják, ha valakinek tüzelőgondja van, adok engedélyt gallyra, tuskóra. A tél a kedvence Nagy terület, 565 hektár tartozik hozzá. Már az első fél év alatt bejárta — főleg gyalog — minden zegét-zugát. Úgy ismeri ő a rábízott erdőt, akár a tenyerét. — Legtöbbször gyalog megyek. Csendes, nem vesz észre senki sem, egyszer csak ott vagyok a fatolvaj mellett. A tél a kedvenc évszakom, no nemcsak azért, mert ilyenkor tudok vadászni, a jagd-terrier kutyákkal kotorékozni, de a táj is ilyenkor a legszebb. Ropog a hó a talpam alatt, zúzmara hull a fákról, gyönyörű a látvány. Ha már a vadászat szóba került... Kedvenc vadam a róka, januártól február közepéig szoktam rá vadászni. A róka lelövésének mindenki örül, hiszen a kis őztől kezdve elkap nyulat, csirkét, fácánt. Ezért foglalkozom vele. Őzre még sohasem emeltem puskát. Tavaly az udvarunkba is bejött egy róka, zavargatta a tyúkokat, aztán puszta kézzel meg is fogtam. Ha a farkát fogjuk, akkor tehetetlen. Befogadok sérült állatokat is, egyszer egy törött lábú őzikének adtunk otthont, míg meg nem gyógyult. Egy törött szárnyú hollót is neveltem, már a tenyeremből evett. Óhatatlanul is felvetődik a kérdés: vajon nem fél-e egyedül az erdőben? — Aki ismeri a neszeket, az A SZERZŐ FELVÉTELE nem fél. Nem vagyok ijedős természet. A fatolvajok jól tudják, csak a helyzetüket súlyosbítják azzal, ha támadnak. Mindig jön valaki — Nem unalmas a falutól távolabb élni? — Nem vagyunk magányosak, mindig jön valaki. A szülők, a rokonok is gyakran meglátogatnak. S unalmasnak sem unalmas, hiszen tennivaló mindig akad. Ha valaha házat építenék, az vagy tanyán fenne, vagy a falu legszélén. Nehéz, fárasztó munka az erdészé, de aki a természetet, az állatokat szereti, szívesen csinálja. Nincs nagyobb élmény, mint mikor a suta vezeti a gidá- kat, vagy mikor a ház körül röp- dös a sok cinke. Az erdőben élő legtöbb állatot szinte személyesen ismerem. Az őzek rendszeresen idejönnek a szénakazlakhoz falatozni. A nyomokból mindent ki tudok olvasni: milyen állat volt, mekkora, fiatal, idős. Szívesen visszamennék Terem közelébe, hiszen ott nőttem fel. S biztos vagyok abban, ha újra hivatást kellene választani, ismét erdész lennék. A zene szolgái Nyíregyháza (KM — B. I.) — A karácsonytól éppúgy elválaszthatatlan a zene, mint a fenyőfa. A zene emelkedettsége 1 még bensőségesebbé téSzi a várakozás szentségét, az esztendő egyik legszebb ünnepét. Megyénkben is már szép és nemes hagyomány, hogy karácsony előtt koncertek igyekeznek ráhangolni bennünket a közelgő ünnepekre. Templomokban, művelődési otthonokban és más intézményekben sorra csendültek fel Bach, Haydn, Corelli, Vivaldi, Kodály és más zeneszerzők művei, több ezer embernek szerezve ezzel örömet, különleges zenei élményt. Köszönet érte a közreműködő kórusoknak és zenekaroknak, akik fáradságos felkészüléssel, őszinte lelkesedéssel álltak pódiumra és szólaltatták meg az ünnep dallamait. A pesti csordás Az alacsony, hollófekete hajú fiatalember az országút menti árokparton bámulta a tüzet, amit a béleletlen kabát alá lopakodó. nyirkos novemberi ködök ellen rakott. A lapátnyélre támaszkodott, és az asszonyra, a három pulyára, meg az üres zsebére gondolt. „Ha ma sem sikerül az elnöknek valahonnan egy kis pénzt behajtania, akkor holnap megint nem lesz fizetés a téeszben. Akkor viszont ő, Kis Kálmán sem kapja meg az ötezer-háromszáz forintját a pénztárban. Az pedig igen-igen nagy baj lenne, mert rettentő szükségét érzi már a család a pénznek. Nem tudni hogyan, de valamiképpen mindig elfogy a forint még a rendes fizetésnapig is, nemhogy ilyenkorra, a hónap közepére. Na, de majd megold mindent az elnök, s jóra jön a dolog — hessenti el a borongós gondolatokat a lapátról fölegyenesedő kis ember. Az agyagos kukorica- tábláról a kövesútra fölhajtó, terménnyel telt vontató után indul, tenni azt, amiért ideállították: megtakarítani az utat a ráhordott sárcsomóktól. Mindegy milyen, csak állandó, biztos megélhetést jelentő munkája legyen az embernek — mondja halkan, mintegy önmagának, a sokat tapasztaltak bölcsességével. Az edelényi Kis Kálmán a három évig tartó fővárosi tengődés- től menekült, amikor egy évvel ezelőtt családjával a határ menti kis beregi faluba költözött. Az „ígéret földjén” Barabáson, a cigánysoron, egy málladozó kis házban otthonra, a helyi téeszben pedig biztos állásra lelt: felfogadták csordásnak. A tavaszi kihajtástól késő őszig becsülettel őrizte a legelésző teheneket, ezért minden hónapban rendben meg is kapta a tisztes járandóságát, azt az ötezer-egynéhány- száz forintot. ,,Ez a mostani fizetés ne késne már ennyit! A pulyának nem magyarázhatja meg az ember, miért nincs kenyér a háznál... Mán mindegy is lenne, csak legalább ez a téesz ne dőljön ösz- sze! Ha megtörténne, akkor jaj nekünk, jaj a mi fajtánknak!” A nagy gumicsizmás kis ember kezében egy éleset csikor- dult a lapát a gelénesi országút nyálkás kövezetén. Életre ítéltetett „Kikaparta” a szerencséjét Tóth Kornélia Nyíregyháza (KM) — A boldogságot csak az tudja igazán értékelni, aki megjárta már a pokol bugyrait. Ádám Gábor szavai ezek, aki nemrég vitte anyakönyvvezetőhöz szíve választottját, Horváth Herminát. Nem túlzás, de ez a szenteste életük legboldogabb napja marad. Biztosan így érzik a házasulandók a világ minden táján, de az a két fiatal nem mindennapi utat tett meg, amíg egybekeltek. Még a nagykorúság határán innen lévő Herminát az anyja a kórházban hagyta a szülés után. Intézetben, majd nevelőszülőknél ismerkedett a világgal. Különösen hálás lehet a sorsnak és a deme- cseri Éles Lászlóéknak: a vasutas apa és a varrónő anya szentül megfogadta: édesgyermekei mellett még felnevel néhány, sorsára hagyott apróságot. A hét testvér ma is egy családnak érzi magát. Ám a gondoskodó szülők korán elmentek, Hermina egyik intézetből a másikba került, mígnem kikötött a nyíregyháziban. Beiratkozott az élelmiszeripari szakmunkásképzőbe, szakácsnak tanul. Ádám Gábort, ezt az alig húszesztendős srácot viszont megpróbálta az élet. Egyik pofon nagyobb volt, mint a másik. Önerejéből talán már megkapaszkodni sem lett volna képes, ha a sors különös kegyelméből nem áll mellé mindig valaki, aki megfogja a kezét és visszarántja a gödör széléről... Buta döntés — Mint az intézetlek legtöbbje, én is éltem nevelőszülőkkel és „ingáztam” az otthonok között. De az igazit alig találtam. Hálásan gondolok Karácsony Árpádékra Nyírbátorban, de amikor kamaszod- tam és úgy éreztem, enyém a világ, ott hagytam őket. Ez volt a legbutább döntésem. Pedig azok a nevelőszüleim nemcsak lakást adtak, hanem megpróbáltak hozzásegíteni, hogy lábra álljak. Ezután kezdődött az én kálváriám. Kisebb kitérőkkel Nyíregyházán akartam megmaradni. Sikerült munkahelyet találni, szerkezetlakatosként alkalmaztak a Fémmunkásnál. Ott Vido- ven László brigádja lett a családom, vagy még annál is több. — Lakást azonban sehogy sem tudtam szerezni. Legalább húsz albérleti címet jártam végig, de becsukódtak előttem az ajtók. Ahogy megtudták, cigány vagyok, egyből betelt minden szoba. Egy hónapig szeles garázsban húztam meg magam. Amikor onnan odébbálltam, a vasútállomáson aludtam. Onnan jártam be a munkahelyemre, de már kikészültem teljesen. Se mosakodni, se pihenni nem lehetett. Összecsaptak a fejem felett a hullámok. Tehetők én akármit, ha nincs fedél a fejem felett, mindenki szemében gyanús alak vagyok. Vettem egy üveg sósavat és az állomás WC-jében megittam. Hisz számomra tavaly ilyenkor véget ért az élet... Mégsem így történt. Több hónapos orvosi kezeléssel visszahozták a mezsgyéről a fiatalembert. Az intenzív osztályon öntudatlanul Ildi nénit hívta, akit Szabóné Komolai Idának hívnak és családgondozó. Az anyámnak szólított asszony mindent elkövetett a fiúért. Már lábadozott, amikor a betegszobába rendszeresen vitt neki pár falat ennivalót egy szép barna kislány, Hermina. Anyáskodott a sovány fiú felett. Mígnem tekintetük felfedezte a másikat és lángra gyújtotta bennük a szerelmet. Hamarosan eldöntötték, amint lehet, összeházasodnak. Emelt fővel elviselni Gáborra rámosolygott Fortuna. Nemcsak az egészsége állt helyre, hanem a sors talán törleszteni akart nála valamit. Vett egy „kaparós” sorsjegyet és 100 ezer forintot nyert rajta. Reszkető kézzel vitte Ildi nénihez, tegyék páncélszekrénybe a szelvényt. Ez lett a közös életük alapja, mert az életkezdési támogatással és a Fémmunkástól kapott kölcsönnel vehettek egy kis lakást Görögszálláson. A Máltai Szeretetszolgálattól kaptak néhány darab bútort, a gázrezsó a szomszédé. A vizet is szeretnék bevezetni, és egyúttal a fürdőszobát megcsinálni. A mestermunkákhoz valószínűleg nem hívnák segítséget, mivel Gábor Sok mindenhez ért. Hermina viszont csinosítja majd a házat, az udvart és várja első gyermeküket. Ő kettőt szeretne, Gábor szerint lehetne három is. — Egy a fontos, hogy ők soha ne érezzék azt a mellőzöttséget, amit nekünk zokszó nélkül, emelt fővel kellett elviselnünk. • — Azért tegyük hozzá, nem mindenkinek sikerül ilyen csodálatosan kimászni a kátyúból — sok-sok tapasztalatot említ Szabóné Komolai Ida. — Egyrészt az intézet védett falai közt nem tanulhatják meg, hogy a gulyásleves hogy készül, és egyáltalán mi minden kell a főzéshez, a háztartás vezetéséhez. Sokan képtelenek beilleszkedni az új környezetükbe, egész egyszerűen nem gyakorolják a „kinti” társas kapcsolatok alakítását, ápolását. Sorsszerű, hogy aki egy jó szót ad nekik, törleszked- nek hozzá és gyakorta így hálózzák be az intézeti fiatalokat a bűn útjára csábítók. S onnan egyenes az út a rendőrségre. Kártya és pénz — A másik: végtelenül nehéz lakáshoz, munkahelyhez jutniuk. Az albérleti szobák rendre becsukódnak előttük. Az évek során összegyűlt árvaellátást és az életkezdési támogatást felhasználhatnák a lakásszerzésre. De volt olyan gyerekünk, akinek az alkalmi partnere elkártyázta ezt a pénzt, míg a másik pár hét alatt elverte az összeget. Soha nem bánt pénzzel, képtelen volt gazdálkodni vele. Gondos kezek egyengetik útjukat.
