Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24 / 301. szám
legyen béke már!" Baraksó Erzsébet K isdedünk másfél éves múlt, elég formásnak, életképesnek látszik, igaz még nem elég erős, sokat kell még fejlődnie. Gyerekcipőben jár még, néha megbotlik, lehuppan, de azután megint megáll a talpán. Néha még összekavarja a szavakat, belegabalyodik a mondandójába, máskor nem azt mondja, amit mondani szeretne. Nem egészen szobatiszta még. Fejlődését nézve mégis bízhatunk abban, hogy ki fogja nőni ezeket a kisgyermekkori szokásokat. Mily nehezen hoztuk a világra, annyi várakozás után. Nem volt könnyű szülés, kétszer is hozzá kellett fognunk. De mégis megérhettük, mi lehettünk itt a kárpátmedencei jászolnál, akik 1990 tavaszán e kis hazát laktuk, nekünk adatott meg az a történelmi feladat, hogy vigyázói lehessünk az új magyar hazának, az újszülött demokráciának. Tízmillióan, magyar pásztorok, óvjuk eme kisded lépeit, neveljük fel közösen magunknak! A karácsony meghitt nyugalma, családi békessége megenged egy kis időt a meditációra, miként is gondoskodunk új rendünkről, a nehezen megszerzett szabadságról és a demokráciáról. Vannak, akik azt mondják, nem veszi a magyar nemzet eléggé méltósággal tudomásul azt a tényt, hogy történelmi szerepe van ebben a korban. Valóban, eléggé megosztott ma a magyar társadalom, egyik oldalon az újgazdagokkal, az utakat immár ellepő Mazdák, Mercedesek, Opelek tulajdonosaival, a másikon pedig azokkal, akik a pályaudvarokon alszanak, és nincs meleg kabátjuk, meleg ételük, s a kettő között ott található a középosztály a munkanélküliséggel, az egyre lejjebb csúszás veszélyével, a magas árakkal és az alacsony bérekkel, és a társadalmat még tovább megosztó vitákkal, indulatokkal. Valóban, nem a földi paradicsomba született a mi új Magyar- országunk, bizony itt-ott nagyon szegényes a hajlék, néhol kopott a gúnya is, és olykor-olykor tol- dozzuk-foldozzuk ezt a mi demokráciánkat. Valóban, szegényebb most a karácsonyi asztal sok házban, mint amilyennek másfél évvel ezelőtt elgondolhattuk. Vannak, akik úgy képzelték, mostanára itt kell lennie a tejjel-mézzel folyó Kánaánnak, mert ha rendszer- változás van, akkor egyik napról a másikra jobban kell élnünk. Felteszik a kérdést: miért kellett ez az új rendszer, ha ebben rosszabbul élünk? Tudnunk kell, hogy adósságainkat, a terheinket senki nem veszi le rólunk, sajnos, cipelnünk kell magunkkal. Ki kell böjtölni egy átmeneti időszakot, és eközben jó lenne észrevenni, bármilyen nehéz is a helyzetünk, vannak olyan értékeink, amelyekben megkapaszkodhatunk és amelyekre kötelességünk lenne jobban vigyázni. Ha körbenézünk a világban, azt látjuk, vannak szélfútta népek, melyek földönfutóvá kényszerülnek a történelem forgatagában, fedél nélkül a pusztában tengetik életüket. Testvéreink a szomszédos országokban szintén nehezen tudták, tudják magyarságukat a kisebbségben megőrizni, mégis, magyarságtudatuk példamutató. A szomszédban polgárháború dúl, a szovjet birodalom összeomlásának következményei kiszámíthatatlanok, a volt keleti tömb több országában az egekbe csap az infláció. Nálunk békésen lezajlott a rendszer átadása, sikerült megőrizni a nyugalmat, békében, viszonylagos biztonságban élhetünk. Itt nem lőnek, mégis gyakran puskaporos a hangulat, kívülről úgy látszódhat, a magyarok mindig veszekszenek valamin. Kínálkozik az alkalom, hogy helyzetünket jól végiggondoljuk e néhány nap alatt, míg a karácsonyi gyertyafények világoskodnak. A magyar társadalom józanul gondolkodó többsége úgy véli: mutassanak példát az országos vezetők azzal, hogy a Parlamentben csitulnak a szélsőséges hangok, a közéletben kerüljük a személyeskedést. Kellenek persze a viták, szükséges, hogy az ellenzék mutasson rá időben a kormányzat hibáira, de nem csupán öncélú ellenvetéssel, hanem konstruktív javaslatokkal, amelyeket azután a hatalmon lévők vegyenek figyelembe és mérlegeljenek, nehogy megcsalatkozzanak önnön ítélőképességükben. Ha nem a széthúzás, hanem az összetartozás érvényesülne, talán hamarább jutnánk előre. És kellene a jó döntésekhez a társadalom összetartó erejének megnyilvánulása is, hiszen együtt kell ebben a hazában boldogulnunk. Nem szabad, hogy eluralkodhasson a reménytelenség, a beletörődés, a kicsinyhitűség, a megfáradás, a közömbösség, a tehetetlenség vagy a fölöslegesség érzése, nem távolíthat el teendőinktől a passzivitás. Nincs jogunk kivonni magunkat a feladatok alól, melyek e nehéz időkben reánk méretnek. Nem szerencsés az, ha a hangulatkeltők mozgósító akciói hatására az utcára kerülnek a politikai kérdések, mert azokat nem az utcán kell rendezni. Meg kellene tanulnunk végre a tiltakozó demonstrációk demokráciáját is. Nekünk, az itt és most jelenlévő generációknak jutott annak a történelmi küldetésnek a betöltése, hogy magunkat erőnkben, hitünkben és reményeinkben megtartsuk, s utódainknak majd egy összkomfortos hazát hagyjunk hátra. Csillagszórós ünnepnapjainkon jó lenne végiggondolni, hogyan tudnánk ennek érdekében békénkre, nyugalmunkra, biztonságunkra jobban vigyázni. Gondolkodjunk el a karácsonyi csendességben Babits könyörgésén: ,,Ó, béke! béke! legyen béke már!” Bízzunk benne és kívánjuk egymásnak karácsonyra, hogy ez minden léleknek, családnak, az egész nemzetnek sikerüljön. '\w\TTsT zavak! Legyetek most engedelmeseb- bek! A mindennapok sodrában jaj, ^$^w\;de sokszor hoztatok már nehéz helyzetbe! Közületek is azok, amelyek a változásokkal jöttek divatba a politikai és gazdasági fejlemények kifejezőiként. Hányszor kaptam rajta magamat, hogy elindított toliamat a megszokott, (elkoptatott?) vagy az újonnan felkapott szavak akaratom ellenére eltérítik. Mire észbe kaptam, a sorok mentén feszes „rendben” sorakozott az ügyeletes szószázad: rendszerváltás, koalíció, pártprogram, privatizáció, adósságszolgálat, konvertibilitás, költség- vetés... Pedig mindig az emberről, az ő érzéseiről szerettem volna szőni a szót, aki a rideg kifejezések világában fegyvertelenül éli meg az új születésének gyönyörű kínját. Szavak! Most, karácsonytájt, legyetek kíméletesebbek, s engedjétek, hogy a csönd óráiban azokat szólíthassam közületek, amelyek a zajos hétköznapokon szerényen, félszegen húzódnak meg a hátsó sorokban. Például azokat, amelyekkel fölidézhetem emlékeinket s a mostanság alakuló, terheivel is ígéretes, új élményeinket. Hadd mondhassam el segítségetekkel, hogy mennyire szívet melengetőén jó érzés volt gyermekkorunkban festett selyempapírba csomagolni a nehezen szerzett kockacukrot, ollóval rojtosra vágni a papír szélét, vékony cérnával a sosetudtam- honnanvan fenyőfára akasztani. Közben lobogott a tűz a csikóspórban, mert a testvéremmel sikerült két zsák aprított fát „átirányítani” a villanytelepi irodák fűtésére szánt készletből, míg jó anyánk végigtakarította a szobákat. A fadíszítést bódító illat lengte körül: nagyanyánk almahéjat tett a tűzhely plattjára, ezzel adva ünnepi tömjént a készülődéshez. Ajándékra hiába is emlékeznék, mifelénk akkor, a háború után ilyen nem járta... Ajándék volt viszont másnap a húsleves íze, illata, amit jó anyánk, aki egyedül nevelte népes családját, mint egy varázsló, mindig kikerített az ünnepekre. Hátrakötött fővel dagasztott tésztát, kemencényi kőttest sütött, jutott abból a kántálóknak, meg a köhiszen a Nagy Ügyek mindig a magánélet világában gyökereznek, ott kelnek életre. Mert nincs például általában munkanélküliség, csak az emberek vannak kinn az utcán, most már egyre hosszabb sorban a közvetítő iroda előtt, lélekölő bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban; s otthon a család vékonyodó kosztpénzzel, kifizetésre váró számlákkal... De nincs általában — megint egy divatos szó — szociális védőháló sem, hanem van egy leromlott gazdaság, egy kutyaszorítóban lévő szöntést soha el nem mulasztó cigányasszonynak is... Később, mint városra szakadt diákok már karácsonykor izgalommal szerveztük a közelgő szilvesztert: felsepertük, kiglancoltuk a falu valamelyik elhagyatott helyiségét, a lányok süteményt, a fiúk némi italt, szódavizet vittek, s én nyakamba akasztottam a cserevilágból való gombos harmonikát: hajnalra dagadt a csuklóm a nyaggatásától. Jöttek aztán szomorúbb karácsonyok, anyánk nélkül, aki, miközben győzelmi indulókat zengett a kis vezetékes rádió a szoba falára akasztva, végleg beleroppant a családmegtartó küzdelembe. Vasárnap még integetett a kórház erkélyéről, s szerdán örökre lehunyta a szemét. Maradt a nagy család, félig felnőtten, de az eljövendő karácsonyok színesedő fényei is tompábbak lettek nélküle. Magánügy, fölösleges nosztalgia — lépnek elő újabb szavak. Meglehet, bár nehéz volna a kifejezéseink közé merev vonalat húzni, kormány, amelyik bármelyik ujját vágja, sajog a fájdalomtól. Aztán: a hatalmi harc is nagyon evilági, hús-vér szereplőkkel, akik ritkán mutatnak hajlandóságot egymás megértésére; arra, hogy egyirányba nézzenek, s húzzák az ország szekerét. Pedig tudják ők is — tudniuk kell! —, hogy valahol mégiscsak közös az érdek, hiszen ezért is hivatkoznak minduntalan ránk, a népre. I zelídebb szavak! Rátok egyre nagyobb szükségünk van mostanság, hogy a rossz nyerje el sorsát, a jó a jutalmát; hogy a bajban lévők hangját hallja meg polgármester, miniszter és pártvezér; hogy lehullhasson az álarc a felelőtlen ígérgetőről, s övezze tisztelet, támogatás az igazmondót, a bajokra orvosságot keresőt; hogy szűnjön meg a gyanúsítga- tás a tisztességes törekvőkkel szemben, s megláthassuk a nagyhangú törtető, a köpönyegforgató igazi arcát; hogy türelmesebbek lehessünk egymás és megpróbáltatást okozó gondjaink iránt; hogy ne kergessünk hamis illúziókat, de megőrizhessük reményünket, elszántságunkat a jobb holnapokért, amikor vágyaink szerint szűnhet szorongásunk az ünnep meghitt óráiban. Uj nap született A Szépművészeti Múzeum karácsonyi képeiből Lienhara von Brixen: Jézus születése Angelo Bronzino: A parasztok hódolása Bella István: Betlehem Kölyökkutyák, kis jószágok, juhok, jöjjetek hozzám, s meleg testetekkel, gyöngy párátokkal melengessetek fel, Bokrok és fák: bojtárok, pásztorok, nagy meleg tüzet rakjatok köröttem, s döntsétek rám, nagy tél van szívemben, S ti, éhes borjak, fogadjatok engem magatok közé, ily számkivetetten nem élhetek én, hiszen nem vagyok se kő, se gép és nem arra születtem, hogy halált faljak acélbetlehemben és így hihessem, egyszer jóllakok.
