Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-23 / 275. szám

1991. november 23.

A %e(et-Magyarország hétvégi meCCéí&te \ 11

KÉSŐ ŐSZI VERŐFÉNY

Kovács Éva

■ „Szabolcs megyének északi csúcsán, azonjprüie- ten, melyei'á Tisza Vásárös-Namény- nál rögtön északnak fordulva egy patkó alakú kanyarulattal vesz körül, fekszik Mán- dok mezőváros" — tudósít az a helytörténeti kiadvány, amely arról is beszámol, hogy ,,A messze kelet felé kékülő máramarosi hegyektől kezdve folytonos és változatos láncolatát látjuk az ugo- csai, beregi, ungi, zemplén-aba- úji hegyeknek, s Hegyalját teljes hosszában, le egészen a tokaji hegyig" csodálhatják azok, akik az egykori város, a mai nagyközség határának bármely dombjára felállnak.

A történelemről, a múltról beszél legszívesebben Baglyos János bácsi is, aki épp a káposzta- gyalut viszi vissza gazdájának. Fején kopott fekete kalap, lábán gumicsizma, a csizmán meg kevés káposztamaradék. Derűs arccal köszönti az idegent, s magyarázza lelkesen a savanyítás új szokásait is. Egyik kezében a gyalu, másikban meg a sárga műanyag végű csömö- szölő.

Merthogy a hordóskáposzta sem úgy készül már, mint régen! Nem lábbal tapossák, szerszámmal döngölik a hófehér káposztát.

— Ne hadonásszon azzal a rúddal Jani bácsi, mert még megüt valakit! — viccelődnek az öreggel a biciklin elhaladó asz- szonyok, akik szemmel láthatóan kedvelik az öreget. Nem csoda. Kész élvezet vele a beszélgetés, hiszen nemcsak a mondanivalóra, hanem előadásmódjára is figyelni muszáj. — Príma ez a gyalu — néz végig a szerszámon. — Nem töri, hajszálvékonyra vágja a káposztát — mondja, s kopott kalapját feljebb tolja kicsit. Idevalósi vagyok, Mándokra. Itt voltam, no

meg a szomszédos Zsurkon annak idején cseléd is. Meg lovász a Miklós,hercegnél! Tudja, a falu csak úgy hítta, hogy bolond herceg, s ráfogták, leveri a kéményeket. Nem vót igaz. A herceg nagyon is okos ember vót... — állapítja meg sommásan, s értetlenkedésemet látva rögtön magyarázatba fog, melyből kiderül, már abban az időben piros autóval, meg motorral járt a herceg, s vett egy egyszemélyes repülőgépet is. Ha felszállt vele, persze, hogy megijedtek az emberek, féltek, leveri a kéményeket.

János bácsi még sok-sok történetet tudna mesélni. Emléke, élménye bőven van, jó is, meg rossz is, vegyesen, hiszen nyolcéves korától már javában dolgozott. Igaz, nemcsak ő, annak idején valamennyi gyermek hasonló életet élt.

— Alig látszottam ki a földtől, már hajtottam az ökröket. Utána meg bivalyos voltam, de utáltam azt a munkát piszkosul, hát elszöktem, odahagytam a bivalyokat. Az apám testvére elfogott, s a vállán vitt vissza. Hiába kértem, könyörögtem, hogy tegyen le — nagyon is jól tudtam, mi vár rám —, nem kegyelmezett. Amit én akkor a nyócágú ostorral kaptam! Nemigen jutott utána többet eszembe a szökés.

Baglyos János végigdolgozta az életét, s most mégsem panaszkodik, inkább derűs emlékezés, amit tőle hallani.

— Milyen az élet, itt Mándo- kon? — ismétli a kérdést, s rögtön válaszol is. — Gyönyörű, kedveském, gyönyörű! Csak nézzen körül, micsoda házak épültek itt! Kocsi, tv, ilyen házak, mint ez is! — nemigen lesznek egyhamar. Most szegényebb lett a nép, nehezebb a megélhetés. Mi kell mán a magamfajtának? Csak háború ne legyen! Mondja már — hunyorít a szemével —, miért van az, hogy körülöttünk mindenütt odalett a béke?! Hát, hogy mondhat olyat valaki a rádióban, hogy amit vérrel vettek el tőlünk, vérrel vesszük vissza? Magának kell így valami? Mert nekem nem!

Baglyos János mesélne még, csak úgy dől belőle a szó! Aztán

egyszer csak eszébe jut, mit mond majd otthon az asszony, ha megint késve ér haza. Merthogy tegnap se tartotta a szavát. Szőlőt fedett egy ismerősnél, elhúzódott a munka. Mire hazaért, a mama már pityergett, várta, féltette az öreget.

S hogy mikor volt jobb világ, régen vagy most? Egy biztos, aki Mándok utcáin végighalad, saját szemével is láthatja: dolgos népek az itteniek, takaros porták, módos házak igazolják az igyekezetét. Igaz, helyben nem sok munka akad, de hát az itt élők mindig is másutt keresték a kenyeret. A közeli Záhony, Kis- várda, Zsurk adták és adják a megélhetést.

Az sem titok persze, hogy a kétlakiságnak, az ingázásnak számtalan előnye mellett majdnem annyi hátránya is van. Legalábbis ez derül ki dr. Szabó János 55 éves körzeti orvos szavaiból, aki 1969 óta gyógyítja a mándoki betegeket. Mint mondja, őt is a vasút csábította ide, hiszen Püspökladányból, ottani vasutas mellékállásából került

előbb Záhonyba, utána pedig Mándokra. .

— Szerettem a vasútnál lenni, csak mind távolabb kerültem a gyógyítástól, egyre több lett az adminisztráció.

Szabó doktor úr tehát jött, és igen hamar megszerette a mán- dokiakat — egyiküket különösen, mert ide is nősült, a helybéliek is kedvelik őt.

— A mándo- kiak se jobbak vagy rosszabbak, mint bármely ember az országban. —

Szorgalmasak, sokat dolgoznak, az ingázás azonban meglátszik rajtuk. Lehúzzák a műszakot, utána folytatják itthon. Sajnos, az emberek helyzete most itt is bizonytalan, a problémák, a nehezedő élet elől a táppénzbe, a leszázalékolásra menekülnek. A „nagykönyvben” — azaz a táppénzes naplóban szinte csak nálam fiatalabbak vannak, ez nem is csoda.

A fatelepen már 55 évesen elküldik az embereket, a vasút sem kíméli a szervezetet.

Szabó doktor az önkormányzatnak is tagja, ahová — mondja — nem önként jelentkezett. Úgy kérték, s ő igent mondott.

— Eddig is mindig ott voltam, ha a falu egészségéről volt szó, ezután sem lesz másképp. Csak ne lennének olyan hosszúak azok a gyűlések! A sok beszédre nekem nincs időm.

Hogy is lenne, amikor a betegekkel szinte reggeltől estig kitelik az idő.

A napi problémák, tennivalók mellett nagy álma is van a doktor úrnak. Szeretne egy olyan rendelőt, ahol a körzeti orvos, a fogorvos, s egy majdani gyermek- gyógyász is helyet kapna, működhetne egy kis laboratórium, meg fizikoterápia is.

Az álom szép, megvalósítására azonban mindeddig nem jutott, s úgy tűnik, egyhamar nem is lesz pénze a falunak. Vannak sürgősebb megoldani valók.

— Nem panaszkodom, de mindenre nekünk se jut — kezdi a leltárt Bereczki Zoltánná körjegyző. — Legfontosabb az alapellátás, arra elő kell teremteni a pénzt. Szerencsére felújításra is futotta, az iskolára négy és fél milliót költöttünk, közel ennyit az utakra, járdákra is, bár ezekből még több és még jobb kellene. Terve'nk vannak, csak éppen rávalónk nincs. Ha pályázaton nyerünk is valamit, a másik felét nekünk kell letenni.

A déli órákban alig látni embert a mándoki utcákon. A boltok zöme zárva, a kopott, piszkos függönyű, füstös vendéglőben inkább isznak, mint esznek a vendégek. A főúton csacsifogat vontatja a stráfot, a szürke szamár szemmel láthatóan megadta magát a sorsnak: nem csak a tengerit, a placcon ülő sokaságot is türelmesen vonszolja.

Nem sok szerencséje van a villanyszámlásnak sem. Hiába rázza a kilincset, hiába nyomja a csengőt, a legtöbb házban nem hallja meg senki.

Arra a kérdésre, hogy pontosan fizetnek-e az emberek, Lázár néni valóságos szociológiai tanulmányt ad elő. Elmondja: ez a hónap különösen nehéz, mert most kell fizetni a vizet is, ráadásul mindenkinek van OTP-je, rendszeres kiadása.

Egy biztos: a mándokiaknak is el kell fogadniuk a tényeket. A korábbi fejlődés egy időre lelassult. Szabó doktor is nosztalgiával gondol arra az időre, amikor Mándok volt a kijelölt fejlődés üteme. Az itt élők persze nem örülnek a negatív változásoknak. Várnak és remélnek egy újbóli jobb jövőt, amiért tenni is tudnak, ha kell.

SZÁMŰZÖTTEK EMLÉKEI

Dankó Mihály

„Hazát és házat kellett elhagyniok, melyben őseik éltek, haltak, mert magyarnak vallották magukat, még ilyen áron is magyarnak.”

épzeletbeli vándorbotoK

mat kézbe kapva keresni indultam. Ma elsősorban nem a táj érdekelt, hanem a tájat formáló ember: a sokat emlegetett bokortanyák lakóinak egy csoportja. Pokoraczki József tanár úr, ismerősöm igazít útba: „Tamásbokorba menj, ha Szlovákiából átte- lepültekkel akarsz beszélni!”

Esik az eső. A nyirkosság csontig hatol. A. nemrég jött hirtelen fagy szürkeségbe dermesztette a világot, csak az út széli fű zöldell még. A varjak is fázósan húzódnak össze a fák ágain, még károgni sincs kedvük. Nagycserkesz után jobbra fordulva, tábla mutatja, íme Tamásbokor, a hajdanvolt Tomasovszkiak első szálláshelye. Hol van már a régi nádfedétes, petróleumlámpás korszak. Kövesút,” villany, esőtől fényes piros cserepes házak jelzik a haladást.

Duljánszkiékhoz kopogtatunk, be. A takaros porta gazdaasszonyával’ akarunk beszélni. Szabódik, pont most főzi az ebédet. De beinvitál a nagyszobába, hogy addig is a férj, János bácsi tartson bennünket szóval. Cseh Jolán, Jolánka néni mikor megtudja jövetelünk célját, könnybe lábadt szemmel először csak annyit mond: „Nehéz volt, embertelenül nehéz."

— Nagynénémnél dohányt'fűztünk, s valaki odarohant: Jaj, ti is kaptatok fehér

lapot — mondta. Siettem haza, ahol már sírt az egész család. Vagy két hétig tartott a pakolászás, volt, aki bújkált, de hiába. Az is rosszul esett, hogy mi indultunk elsőnek a rokonságból. Bele-bele- kapaszkodik a lassan előtörő emlékképekbe. Látszik, nehezen találja a megfelelő szavakat. — Érsekújvárra vitt bennünket az autó. Mikor bevagoníroztunk, a közeli kocsmában összeverekedtek az emberek. Az ottaniak agyonlőttek egy magyar férfit. Azután már mellettünk álltak a csendőrök, nem lehetett sehova elmenni. 1947 augusztusában egy éjjel indult el velünk a vonat. A marhavagonokban velünk utazott a kutya, a macska, a tehén, a disznó...

* * *

— Tudták, hogy mi az úti cél? — teszem fel a számtalanszor megfogalmazott kérdést.

— Mikor letettek bennünket ide, Tamásbokorba, megijedtünk. Egész másként volt, mint a mi kis falunkban, Ime- lyen. Hiányzott a kövesút, a virágoskert. Itt bozót, sötétség, s egy elhanyagolt ház várt ránk.

— Hogy fogadták a helybeliek az új telepeseket?

— Az itt élő tirpákok gyűlölettel néztek ránk. Kérdezték: minek jöttünk ide? Mintha mi tehettünk volna róla. Sokszor hallottarn: na csak forduljon meg a világ, mi leszöm az elsők, akiket agyonütnek. Hányszor, de hányszor kellett édesanyámnak egy kupa tejjel vagy néhány tojással gyalog a piacra menni. Hiába jöttek arra a tirpákszekerek, a bakon ülők észre sem vették.

— Igaz, közülünk is sokan haragudtak az itteniekre, mert úgy gondolták, az

ő fajtájuk miatt kellett nekünk idejönni. Pedig akik itt maradtak, ők is vétlenek voltak. Inkább néhány politikus őrült döntésének eredménye az egész. Nem törődött velünk senki, majd’ meghaltunk éhen, akiknek rendezni kellett volna életünket, elzsebeltek mindent. Ők meggazdagodtak... — keze ökölbe szorulva csap a levegőbe. Három évig nem kaptunk egy talpalatnyi földet sem. Szüléink napszámba jártak, végül anyánk ment el és csapott illetékes helyen az asztalra.

Én 1949-ben mentem férjhez egy helybeli tirpák fiúhoz. S ide jöttem menyecskének Duljánszkiékhoz — mutat kicsit megenyhülve az ajtóban álló férjére. — Persze, volt mit hallgatnom, elmondtak minden jöttmentnek. Nem is kaptunk, a következő évben mégis mi tartottuk el apósomékat, mert kuláknak kiáltották ki őket és leseperték a padlásukat. Valahogy mégis megszoktam. A szüleim és két fiútestvérem azonban ’57-ben elköltöztek a magyarországi Komáromba. Ők nem bírták tovább. Nekik ez a tanya a világ végét jelentette. Az egyik nagybátyám még Szlovákiába is visszament.

— Később sem derült ki, hogy miért kellett otthagyniuk a szülőföldet?

— Nem voltunk gazdagok, mindössze 13 holdon gazdálkodtunk. Legfeljebb a nagyapám számított jobb módúnak a 60 holdjával, lovakkal, ökrökkel. Őket egy év múlva hozták át Szarvas mellé egy tanyára.

* * *

— Imelyben, a kis faluban született minden ősünk. Ott porladnak csontjaik.. Lehetett volna ugyan „szlováknak" átjelentkezni, de úgy tartottuk, minek. Hisz

nálunk mindenki magyar volt, reméltük, csak nem hozzák át az egész falut. Nagyon megharagudtam a történtekért, még azóta sem voltam „otthon”. Bár mostanában egyre többet eszembe jut a szülőház, a régi ismerősök, barátok.

* * *

Elbúcsúzom, a gomolygó esőfelhők még szomorúbbnak látszanak. Az akkori ideiglenes nemzeti kormány először tiltakozott ugyan, de végül is hozzájárult a magyarországi szlovákok önkéntes áttelepüléséhez, ezzel viszont Csehszlovákia feljogosítva érezte magát, hogy azonos számú magyar nemzetiségű lakost eltávolítson. Az 1946 februárjában megkötött egyezmény egész tartalmából kitetszik, nem két egyenrangú állam, illetőleg kormány, hanem a győztes Csehszlovákia és a legyőzött Magyarország állapodott meg. Az áttelepítések és később az úgynevezett „visz- szaszlovákosítás” hatására a magyar nemzetiség, legalábbis papíron, kétségtelenül mellőzhető tényezővé vált északi szomszédainknál.

Már hozzákezdtem a cikk megírásához, amikor levelet kaptam.

„Kedves Dankó Mihály! Hallottam, olyan embereket keres, akiket Csehszlovákiából telepítettek át. Én is és egész családom átélte annak az időszaknak minden borzalmát. Bár még 3 éves voltam, s hál’ istennek erről csak kevés emlékem maradt. Nekünk és a hozzánk hasonlóknak nem volt választásuk. Hogy jönni akarunk vagy sem. Jönni kellett, otthagyni a szülőföldet, a jó szomszédokat, rokonokat, barátokat, a kedvest, mert magyarok voltunk és ezt ki is nyilvánítottuk. Még azon az

áron is, hogy tudtuk, mindent elveszítünk emiatt. Micsoda különbség..., innen Magyarországról az ment, aki vállalkozott az útra. Onnan, Szlovákiából pedig azokat hozták, akik büszkén mondták ki magyarságukat.

Nagyapám is így tett. Elbeszéléséből tudom, felhívták a községházára és megkérdezték tőle:, Czuczor bácsi, minek vallja magát? Ő azt válaszolta: magyar vagyok, mert minden ősöm magyar volt. Vállalva döntésével a bizonytalanságot, ami azután az övéire várt.

Bennem nincs gyűlölet és harag senki iránt. Én már itt nőttem fel, nekem az itt élő szorgalmas, becsületes emberek a barátaim. Tudom, hogy törekvőek, hogy tisztességesek és ők nem tehetnek semmiről. De az én nagyszüleim soha többet nem láthatták viszont Érsekújvárt és Andód község templomának tornyát. Soha többet nem léphettek az áldott szülőföldre, itt nyugszanak idegenben, bár magyarok voltak. Az ő gyötrelmes honvágyuk, a 35 éven át minden este imába foglalt sóhajuk az oka, hogy mégis háboróg a lelkem. Aláírás: Baráti üdvözlettel: Kovács Istvánné Molnár Mária.”

sorokban rejlő üzenet is

A azt mutatja, a szabolcsi homok otthont adott a Felvidék üldözött magyarjainak, akik megpróbáltak itt gyökeret ereszteni. Kinek hogy sikerült, de belenyugodni sosem tudtak. Hogy is érthetnének egyet a Cseh, a Varga vagy a Molnár család leszármazottjai apáik, nagyapáik meghurcolásá- val? A negyvenvalahány év sem hozhatta meg a feledést. A szemérmes hallgatás hamu volt csak, mely elfedte az izzó parazsat.

Délelőtti pillanat a szerző felvetele