Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-23 / 275. szám

10 [ Ä 9(eCet-Magifarorszáfj hétvégi meißlete

1991. november 23.

Bánó András

(Ti!***

Filmesszé , a Székelyföldről

Kincskereső Orbán Balázsok a Várakozás Hegyén

Budapest (MTI-Press) — Bánó András a televízió egyik vezető munkatársa, negyvenkét éves, jogi egyetemet végzett, sportriporterként kezdte.

— A sport mindig nagyon érdekelt — kezdi beszélgetésünket Bánó András. — Kiskoromtól kezdve sportoltam. De aztán mégis a jogi egyetemre felvételiztem. Elsőévesen jelentkeztem a Képes Sportnak a tévével közös sportriporteri vetélkedőjére. 3600 jelentkező közül kerültem a legjobb tizenkettő közé. Ezután viszont nem volt döntő, hanem azt mondták: ezen a pályán el kell bizonyos időt tölteni, aztán majd kiderül... A 12 embert „elosztották”, én a Képes Sporthoz kerültem. Öt évig dolgoztam ott. 1975-ben „beiskoláztak” az újságíró-iskolába, ahol találkoztam egy ismerős kolléganőmmel, aki Vitray riporterstúdiójába járt. Megkértem, hogy szóljon neki, mert én is szeretnék odajárni.

■ Milyen volt ez a riporterstúdió?

— Teljesen kötetlen formában beszélgettünk, vitatkoztunk, jókat nevettünk. Igazi szellemi felfrissülést adott. Ebben a stúdióban nem volt semmi oktatósdi. De az ember olyan szellemiséget és riporteri hozzállást tanulhatott Vitraytól, amit alkalmazhatott is. Vitray nélkül nem lennék tévériporter. Bár éppen ő akart eltanácsolni, mondván, hogy beszédhibás vagyok; ugyanis akkor még erősen raccsoltam. De én borzasztóan akartam riporter lenni, és ezért egy beszédtechnika-tanárnő segítségével, nagy akaraterővel leszoktam a raccsolásról

■ De miért akart annyira tévériporter lenni? Hiszen a Képes Sportnál jól érezte magát.

— Ez igaz, de nekem nagyon megtetszett a tévés légkör, és tagadhatatlanul Vitray hatása volt a legdöntőbb. A rajongás, amivel ő a televíziózásról beszélt, az engem teljesen „megfertőzött”. Az volt az álmom, hogy a Telesportban mellette dolgozhassak. Boldog voltam, amikor külsősként foglalkoztatott.

■ De végül is a Híradóban került státusba.

— Igen, 1978-ban. Teljesen szabad kezet kaptam és rengeteget dolgoztam. A Híradóban én voltam az első önálló sportszerkesztő, miközben szinte minden rovatban dolgoztam, s a Híradó második meg harmadik kiadását

szerkesztettem is. Fokozatosan „átcsúsztam” a belpolitikába. Majd jött Aczél Endre, és én még többet dolgoztam.

■ Aztán Aczélt hirtelen eltávolították...

— Igen, és„Pálfy G. Istvánt nevezték ki. Ő fölajánlotta az egyik főszerkesztő-helyettesi posztot. Ez nekem nagyon jólesett, mert mindig is úgy éreztem, hogy vannak olyan tulajdonságaim, melyek alkalmassá tennének egy kollektíva vezetésére.

■ Melyek ezek?

— Például határozott vagyok, merek dönteni, alapvetően pedig nyugodt, higgadt és elég liberális. De olyan hangulat alakult ki, hogy ragaszkodnom kellett egy szavazáshoz, hogy valóban akarnak-e a kollégák. Döntő többséggel megszavaztak. Talán másfél hónapig minden rendben ment, de aztán Pálfyval egyre jobban eltávolodtunk egymástól, és én egyre inkább háttérbe szorultam. Végül tizenhárom emberrel együtt felálltam, és eljöttünk a Híradótól. Kaptuk a fizetésünket, és dolgoztunk a tévé egyéb műsoraiban. Csináltuk a pályázati híradókat, amit egyébként mind-. máig nem bíráltak el... Végül fél év múlva Vitray, aki a Tv2 önálló műsorigazgatója lett, felajánlott a kettes csatornán egy hírműsort. Ez lett az Esti Egyenleg. Gyakorlatilag itt én vagyok a főszerkesztő, de főmunkatársi státusban dolgozom. Optimista vagyok, nagyon bízom a jövőben, hogy majd egyszer mi is megcsi- nálhatjuk.a magunk igazi híradóját. Vagy itt, vagy másutt...

Csetnik

Mizser Lajos

Napjainkban gyakran halljuk, olvassuk ezt a szót. Azt hihetnénk, hogy a horvátországi, illetve a délvidéki események szülötte. Csakhogy ez a szó már több mint másfél évszázada él nyelvünkben. 1838-ban a jelentése: pandúr, csendőr (csehül és szlovákul ma is ezt jelenti). A múlt század végén egyes délvidéki helységekben a kisbírót is így hívták. Az első,

de főként a második világháború idején a szerb szabadcsapatos, fegyveres szervezet tagjait nevezték így, sőt a titóista partizánokkal szemben a királypárti gerillákat is. Bálint Sándor Szegedi szótár című munkájában újabb jelentéseket is hoz: Bácskába telepített szerb, illetve egyfajta bácskai sertés neve is. Ám maradjunk a második világháborús jelentésnél, s ez is a Délvidék elfoglalása után vált általánossá. Ekkor a magyar honvédség itteni első számú közellensége volt a

csetnik. Napjainkban pedig a horvát- és magyarellenes fegyveres szerb polgári személyeket (enyhe fogalmazás a terrorista helyett!) jelöli.

A szerbek viszont usztasák- nak nevezik a horvátokat. E szó eredeti jelentése: felkelő (a csetnik is majdnem ugyanez!), 1942—44 között viszont a németekkel együttműködő horvát katonai szervezetet. Mindkét szó csúfnévvé vált, s az uszítás egyik forrása, egyben goromba sértés.

Bankemberek

Seres Ernő

Az amerikai dollárt is utolérte az infláció. Az európai valutákhoz viszonyítva jelentős mértékben leértékelték. A befektetési tanácsadó, egy pénzügyi zseni, aki feleségével, Amerika negyedik legnagyobb bankjának városi fiókvezető igazgatónőjével beszélget, a következőket mondja: „Tovább fog csökkenni a dollár értéke. Mégpedig alaposan. Az amerikai bankpolitika egyik nagy hibája, hogy sohasem ösztönzi az ügyfeleit, hogy külföldi valutában — svájci frankban, márkában — nyissanak náluk számlát.” Miért nem ösztönöz a bank? Mert csak ritkán vagy soha sincs hasznuk a kis vagy közepes betétesek esetében a külföldi valutabetétben, viszont ha a betétesek európai fizetőeszközökre váltanák át dollárjaikat, úgy a hazai fizetőeszköz leértékelésén (dollár) nem vesztenének, hanem nyernének.

Infláció, fizetőeszköz-leértékelés, ugye, mennyire mindennapi dolgok ezek? Legalábbis a forint esetében. Mintha csak rólunk, a mi gondjainkról mondana véleményt Arthur Hailey Bankemberek című regényének egyik szereplője. Igen, regényről van szó és nem szakirodalomról. Arthur

Hailey, számtalan sikeres regény írója, a Bankemberekkel egy olyan regényt írt, amely cselekményében száz szálon futó, izgalmas, mi több, érdekfeszítő olvasmány, ugyanakkor beavat a bankpolitika adminisztrációs, szervezeti titkaiba. A bankok nemcsak Amerikában, de szerte a világon tranzakciókkal maximális nyereségre törnek. Egy jó befektetés, egy kedvező kamatozású hitelakció növeli az osztalékot, és más nemigen számít. Jól példázza ezt a regényben a hitelkártyák piacra dobását megelőző reklámkampány.

íme az egyik szöveg: „Mire vár? Már ma megvalósíthatja holnapi álmát!” Ezt a szöveget az egyik bankalelnök szeretője, a balos beállítású újságírónő égbekiáltó blöffnek tartja, amely mindent bedobva, agresszíven és hazug módon arra akarja rászedni az embereket, hogy vásároljanak, verjék magukat adósságba. Lám, milyen jótét lélek a bank! Hitelkártyájával milliókat segít hozzá a vásárláshoz. A holnapi álom valóra válik, de a •hitelkártya tulajdonosa eladósodik és ennek az adósságnak a kamatterhét cipeli és gyűjti egy életen át, hiszen a hitelkártya révén az apró vásárlások hatalmas adóssággá duzzadnak.

És most megnyugtatom az olvasót. Artur Hailey regénye nem az idézett részek miatt izgalmas és érdekfeszítő. A cselekmények az élet kavalkádjában — mint mondottam — száz szálon futnak. Miután meghalt a nagy amerikai bank elnöke, ez jó alkalom a hatalomért viaskodó alel- nökök élet- és jellemábrázolására. Ugyanakkor izgalomkeltő epizódok a sikkasztások és azoknak leleplezései, a szépreményű bankember bűnözővé válása, avagy egy egyszerű pénztárosnő meghurcolása és románca. Egyszóval 600 oldalon lapról lapra' lebilincselő és érdekes olvasmány a Bankemberek című regény.

Nem egy új könyvről van szó. Néhány éve jelent meg, de érdemes újra elolvasni, könyvtárakban, könyvesboltokban felkutatni, mert nálunk nem a megjelentetésekor, hanem most aktuális. Az, ami a hetvenes években az amerikai pénzpiacra jellemző volt, az nálunk napjainkban zajlik. Infláció és forintleértékelés, meggondolatlan költekezés, a szociális kérdések háttérbe szorítása, az értékpapírpiac, a tőzsdézés és egyáltalán a piacgazdaság kialakítása, a bankszakma virulása, ez történik itt ma. Bonyolult dolgok, de a regény elolvasása vagy újraolvasása révén minden könnyebben érthető.

Budapest (MTI-Press) — „A szép Székelyföld az, mely legkevésbé van ismérvé, melyről önmagunk is legkevesebbet tudunk. Égető szükséggé vált tehát annak felkutatása és ismerete" — így fogalmazott 1868-ban Lengyelfalván Orbán Balázs A Székelyföld előszavában. Hat év kitartó szorgalmával és szent törekvésével gyűjtött, majd helyezte a haza oltárára történeti, népéleti, régészeti leírásait és tájrajzát. Bejárta Székelyföld majd’ félezer falvát, többnyire gyalogosan. Útjai valódi fölfedezőutak voltak: várakról, templomokról, más történeti emlékhelyekről, szokásokról ő írt érdemlegesen először, és sok vonatkozásban máig utoljára. Fotografált is, egyik úttörője a tudományos célokat szolgáló fényképezésnek.

„Az erdélyi ember készebb, mint akár a nyugati, akár a déli vagy a keleti. Készebb, vagyis befejezettebb, kiműveltebb, határoltabb, egyénibb, kristályosabb és felismerhetőbb."

Az ő szellemében kívánják végigjárni a Székelyföldet a 20. századvég Orbán Balázsai a kor technikai eszközével: magnókkal, kamerákkal, hogy újabb híradást készítsenek arról a földről, ahol azóta nem sokan jártak a lelki leltárkészítés, a szellemi fel- térképezés nemes szándékával. Embereket faggatnak, vallatnak, zsenge ifjak, bölcs öregek mesélnek, fiatal nők és vénséges vének kacagnak, sírnak, kántálnak életről, halálról, Istenről, természetről, háborúságról, szeretettől és gyűlölködésről.

Deák Péter úgy járt Erdélybe, mint szomjas férfi a jóízű kútra. Lelkét, eszét fürösztötte az emberi jóságban, egyenességben, kópéságban és furfangban, szemét pedig a gyönyörűséges emberi arcokban, no meg a fenséges tájban. Egyre érlelődött benne a konok szándék: mozgóképre menteni a menthetőt, a kultúra páratlan kincseit. A romániai történelmi forduló tájékán kalandos módon, a veszélyt is vállalva hoztak át dokumentumokat, videópetíciókat, székely módra, csellel, furfanggal, leleménnyel.

Egy archaikus, de működő világról gyűjtenek mozgóképeket. Olyan világról, amely nem az isten háta mögött van, hanem itt, Európában, egy karnyújtásnyira tőlünk, ahova mindenünnen csak földutak vezetnek. Dolgos, serény nép él ott, összetartó közösség. Éles eszűek, józanok, tréfára, leleményre mindig készek, büszkék, önérzetesek, de a fölfuvalkodottságot nem tűrik.

„Erdély az ország többi részénél archaikusabb, merevebb és a nyugati hatásokat csak alig vette fel, ha igen, azokat is teljesen a maga képére fomálta. ”

Később Deák Péter mellé szegődött az Erdélyből Székesfehérvárra települt, gyökereiben székely Elekes András. Egymásra találásuk szinte mesébe illő. A stáb tagjai még: az ugyancsak fehérvári Tóth István és a budapesti Zalka Imre, a fotózás művészei. Mindegyikben jelen van Orbán Balázs szabadságot bálványozó lelke, jogfosztást nem tűrő haragja. Nincs bennük viszont elődjük romantikus nemzeti történelemszemlélete. Ők józanabbak, realistábbak, de hál’ istennek meg tudnak részegülni a szépségtől, a tisztaságtól, a hűségtől. Mert ha csak józanok, nem vállalkoznak erre a hatalmas — ráadásul nonprofit — feladatra. Ezt a történelmi léptékű küldetést eddig nem kísérte méltó erkölcsi és anyagi támogatás. Csak a Fejér Megyei Művelődési Központ és a Király Kft. méltányolta anyagiakkal is vállakózásuk fontosságát, dokumentáló erejét, morális hasznát. A hit és az elkötelezettség olyan hőfokon van jelen ebben az alkotóközösségben, amely garancia arra, hogy kellő finanszírozással filmesszé készüljön a Székelyföldről, amely méltó folytatása, kiegészítője lehet az Orbán Ba- lázs-i életműnek.

. „Az erdélyinek egyszerre több véleménye van és ezek, ha egymásnak ellent is mondanak, ő maga ezekben a teker- vényes ellentmondásokban igen otthonosan mozog... egyszerre igen is meg nem is... A túlfinomult és ragyogó kastély tövében a viskó nyílt tűzhellyel. Erdély nem provincia, a magas civilizáció és a vademberfeszültsége.” (Az idézetek Hamvas Béla Az öt géniusz című esszéjéből valók.)

Az eddig felvett, forgatott anyag még korántsem teljes, de ami elkészült, katartikus élmény. Mítoszt keres és teremt, egy szebb, emberibb, mélyebb és igazibb világról tudósít. Amíg hallgattam, néztem az énlakai öregek bölcsességét az élet és a hit megszámlálhatatlan bogairól vagy Zsuzsi néni csiklandós történeteit hajdanvolt szeretőiről, amíg imádságos szavak szóltak a szegénységben is jelen lévő életerőről és örömről, az volt az érzésem, hogy nem elsősorban nekik fontos kincseik összegyűjtése és megőrzése, hanem a mi lelki föltápászkodásunkhoz kell ez a filmvallomás. Rólunk is szól, a mi hajdanvolt hiteinkről, amikor még jóval kevesebb vámszedő meg haszonleső ólálkodott körülöttünk, amikor még a szomorúság mellé derű is jutott. A mi méltóságunkhoz, mindennapi egyenes tartásunkhoz szükséges ez a lírai dokumentum. E századvég Orbán Balázsaival visszatérhetünk egy ősi valláshoz, filozófiához, egy minden korban érvényes kiindulási ponthoz, egy egyetemes emberi alaphelyzethez. A szüntelenül keletkező, elmúló, összeomló életrendek csüggesztő példatárai mellett olyan örök érvényű örökség ez, amelyet őrizetlenül hagyni, elfelejteni a lélek halálát jelentené.

Az alkotók a Hargitán, a Várakozás Flegyén, már nem a lábánál, hanem a tengerszint felett több száz méterrel, talán a térdén megtelepedve várnak a támogatókra, akik föltarisznyázzák a Kincskereső Balázsokat. Ne gondolják, hogy csupa örömóda lesz útjuk filmes krónikája. Súlyos gondok szikláit is elénk fogják görgetni. A Maros, az Olt, meg a két Küküllő hordalékában sok van, ami fájdalmas. Szél mozgatta fenyvesek tengermoraját, leguruló sziklák bérceket visszhangoztató dördüléseit hallhatjuk a balladás vallomásokban. De nincs megismerés, megértés, testvériség, szeretet lel- kiismeret-furdalások, aggodalmak, kétségbesések nélkül.

A jövő héten mutatja be az Intercom Jim Abrahams új filmjét, amelynek magyar címe: Nagy durranás! (eredeti címe: Hot Shots!). A cselekményről: Topper Harley (Charlie Sheen) a fiatal, kezelhetetlen repülöpilóta egy év kihagyás után feladja önként vállalt remeteéletét és visszatér