Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-26 / 251. szám
ÍOL * “Keíet-óiíagyarország hétvégi [netté hfete 1991. október 26. Erdőről álmodik Nábrádi Lajos Van teherautója, régi nyugati személykocsija, állatokat hizlal, egy étterem építésébe kezdett, egy új nyártaerdője szépen cseperedik. Mégsem érzi magát teljesen boldognak. Gyakran sanda gyanút, vele kapcsolatos előítéleteket tapasztal. Főleg azért, mert kreol a bőre és mélyről indult... Balogh Istvánnak hívják a nyírmadai vállalkozót. Széles vállú, birkózó kinézetű ember. Korszerűen, sportosan öltözködik. Külsőleg és belsőleg messze kitűnik régi környzeté- ből. Jellemző rá, hogy mozgatja az agyát és a karját, vagyis szellemi és fizikai munkát egyaránt végez. Amíg magánfuvarozó volt, nemcsak a teherautót vezette, rakodott is. Ládákat, bútorokat cipelt, szenet lapátolt. Talán ettől lett szélesebb a válla, erősödtek meg az izmai. Mielőtt beszélgetünk kólázás közben, beavatom az .olvasót, hogy jártam Nyírmadán és áttekintettem a környezetét. Azt sem titkolom: a polgármesteri hivatal három dolgozója egybehangzóan javasolta, hogy mint érdekes emberről, írjak Balogh Istvánról. Még akkor is, ha a nagyközségben nem mindenki szereti öt. Nos, tapasztaltam, hogy tágas, jól berendezett lakásban lakik. A ház előtt áll a teherautó, noha már visszaadta a teherfuvarozói engedélyét. A ház végében autógarázs, majd hosszú, hosszú istálló. Rendezett és tiszta a környezet. A kert végétől nem messze egy legelő kezdődik. Nyírmada szinte kellős közepén egy építkezést láthatunk mostanában. Itt lesz az étteremkonyha, egy-két vendégszobával. Látszik, hogy az itt lévő régi épület alapjait, falait is felhasználják az új építkezésnél. Saroképület lesz ez a szabályos körülmények közt épülő vendéglátó- hely. Egy mellékutca kövesútjá- nak egyik oldalán. A kövesút másik oldalán áll a templom. A vallásos emberek egy része ezért is nem nézi jó szemmel az építkezést. Pedig szemmel látható, hogy tisztes távolság van a templom és a szórakozóhely, pontosabban a leendő szórakozóhely között. S különben is — állapítottuk meg a helyszínen a polgármesteri hivatal illetékesével — az istentiszteleteket vasárnap délelőtt és vasárnap kora délután tartják. Az éttermi lakodalmakat, a mulatságokat pedig régi magyar szokás szerint este rendezik, amikor a templom már régen csendes, s a hívek rég -hazamentek. — A községi tanáccsal és a tsz régi vezetésével elég rossz volt a kapcsolatom. Az új felállású polgármesteri hivatal vállalkozásbarát, számít a foglalkoztatásra, az ellátásra is. Az étterem építését helyesen azért is támogatják a polgármesteri hivatalban, mert tudják, hogy már működik nagyközségünkben egy török érdekeltségű kft., és hamarosan egy magyar—német vegyes vállalat is megkezdi működését itt. Ami még a múltbeli előítéleteket, irigykedéseket illeti. Sok-sok állatot tartottam, hasznot hozva ezzel az államnak is. Fizettem a legeltetési díjat, mégis többször jelentgettek ilyen-olyan szabály- sértés gyanúja miatt. Nem az én hibám miatt megromlott a viszonyom a téesszel, ezért a tsz még jó pénzért sem adott el nekem szalmát, a beregi falvakból teherautón kellett hoznom az alomszalmát. A teherfuvarozásomat is irigyelték egyesek, pedig ezzel kapcsolatban sem állapítottak meg szabálytalanságokat. Azt már nem irigyelte senki, hogy rengeteg fizikai munkát végeztem, egyszer megemeltem magam, orvosi kezelésre is járnom kellett. — Milyen fizikai munkákat végzett és végez a fuvarozáson, rakodáson kívül? — Volt úgy, hogy száz állatot tartottam. Ez hajnalban és este sok fizikai munkával járt. Büszke vagyok rá, hogy törzskönyvezett vasderes lovam is volt. Most is tartok jó pár disznót, mert előre tudom, hogy a krízis után pár év múlva megnő a sertések ázsiója. Hamarosan pár fiatal bikát veszek és felhizlalom őket. Több évig volt nagyobb területű saját földem. A saját lovammal magam ekeka- páztam. Nem- .; csak sefteltem a I mások által I megtermelt áruval, magam is árut termeltem. Volt egy jókora dinnyeföldem, a leszedett dinynyét magam árultam. Most, az étterem építésénél néha magam is beállók a sorba, és fizikai munkát végzek. — Milyen érdekesebb próbálkozásai voltak még, s mit tervez az éttermen kívül? — Vagy két éve kenyérgyárat akartam építeni a nagyközségben. A „hivatalos szervek” azt mondták, hogy maszek pékségre itt nincs szükség. Bebizonyosodott, hogy szükség van, a közelmúltban két maszek vállalkozó már el is kezdte az új kenyérgyár kialakítását. Nagyközségünkben főleg a cigányok körében sok az elesett, valóban rászoruló, ezért a közelmúltban egy ingyenkonyhát akartam létrehozni. Az ingyenkonyhából egy kevés hasznom származott volna, amit a helyi önkormányzat részben saját bevételéből, részben állami támogatásból adott volna nekem. A Népjóléti Minisztériumban azt mondták a polgármesterünknek, hogy az ingyenkonyha több millió forintos létrehozásához saját anyagi erőnek is lenni kell, mégpedig fele arányban. Helyben ingyenkonyhára nincs négyötmillió forint, így a szabályok értelmében a minisztérium nem ad támogatást. Tervem kútba esett. Ám üzleti érzékem azt súgja, hogy a papírfának lesz jövője. Egy nagyobb területen pár éve nyárfákat ültettem. Már megállapodásom van rá, hogy a vágásérett fáimat megveszik a németek. Egy vállalkozó, aki talpon akar maradni. |í"" Hamar Péter A KISFIÚ megindul a távolban kéklő hegyek felé, át a valószí- nűtlenül hatalmas virágtengeren, de tekintetét a völgy felett pompázó szivárványra szegezi. A színes sugarak hatalmas kapuként csábítják, álmok ringatóznak a lelkében, s a jóreménység csodája a beteljesülés ígéretét sugallja. A szemet-szívet gyönyörködtető panoráma Kurosava filmvarázslatában látható, s az Álmok azt a hitet ébresztgeti a nézőben, amit nagyon-nagyon mélyre süllyesztett önmagában, különösen az a nemzedék, amelyhez tartozom, s amelyet nem kevés iróniával a nagy generációnak szoktak nevezni néhanap. Az ifjúkori álmokat mozgóképre terelgető Fellini tudott még ilyen kápráztatóan gazdag látványvilágot teremteni, mint az agg japán mester, de oly távol kerültünk már „bikaborjú” korunktól, s valahogy a történelem nevezetű nagy szemfényvesztő sem volt éppen kegyes hozzánk. Szivárvány helyett alapjaiban lerakott, aztán fejlett, sőt létező, végül demokratikus szocializmust rajzolt a fejünk fölé, s mi Szivárvány kerestük önmagunkat a festett világ és ifjúkori álmaink között, s hitehagyott nemzedék lett belőlünk. Bátyáink, a „fényes szellők” ifjúsága dalaiból visszacseng még a fülünkbe az egykor hittel énekelt sor: „holnapra meg-, forgatjuk az egész világot”. Ma a ránk tapadt iróniával csak ezt lehet mondani erre: valóban, sikerült megforgatni! De mit kezdjünk egy feje tetejére állított világgal? S mit kezdjünk Kurosava szivárványával? Emlékezem, hogy az irodalom kapuit hogyan nyito- gatta számomra Arany János verse, A gyermek és szivárvány. S most, a vásznon látott színes fényhíd felidézi a kölyökkori élményt, s álmélkodom, miként találkozik földrajzi határokon túl, világrészeket átívelve távoli népek kultúrája. S elgondolkodom, miként működik az emberi elme, hogyan lehet az, hogy a természeti látvány ugyanabba az irányba indítja el a gondolatokat és érzelmeket. Az egyetemes jelkép megteremtődésének csodáját élhetem át egyetlen pillanatban. A szivárvány az elérhető szépség szimbóluma a távoli Japánban, miként itt a Kárpátmedencében, s hát Judy Garland is erről énekelt az Óz-ban, ezzel pedig újabb földrészre repít a képzelet. DE MIÉRT, MIÉRT hogy mindig csak a gyerekekhez kötődik a szivárvány? Miért fakul ki a képzeletünk? Hol és miért veszítjük el a hitet, hogy átmehetünk a szivárvány alatt? Európa legpesszimistább nemzete a magyar. Nem is olyar régen adták tudtunkra a közvéleménykutatók, hogy a legkilátás talanabbnak itt a Duna-tájon vél jük a jövőt. Aligha hiszem, hogy az egzakt tudományok eszközeivel magyarázatot lehessen találni a nemzeti lelkűiét ilyetén alakulására. Az erkölcsileg legtisztább magyar csekei magányában megírt próféciái nemkülönben ilyenek voltak. Örök titok marad, honnan hordozzuk génjeinkben a hajlamot a reményvesztésre. Talán még az ázsiai pusztákról, őshazától őshazáig kergettetve rögzült belénk a lélek sebezhetősége. KUROSAVA szivárványát vetíti újra meg újra elém a képzelet, s szeretném megfejteni a titkát. De mindigre visszajutok a hazai égbolt alá, ahol remény és reménytelenség végletei a legkülönösebb összefonódásban jelennek meg, miként az 56 utáni korszak legnagyobb lírikusának, Nagy Lászlónak a versében is írva vagyon: „ki feszül föl a szivárványra". De miért, hogy a reménység-jelképnek nálunk a keresztre feszülés, a lehetetlenre, a megváltásra vállalkozás emberfeletti föladatával kell összekapcsolódnia? Miért kell a szépség elérhetőségének álmát a legmélyebb fájdalomnak és szenvedésnek átszíneznie? Azt gyanítom, a jövendőt még nem bűnhődtük meg! Minya Károly Talán megbocsát Esterházy Péter, hogy legújabb könyvéből kölcsön vettem egy „leletet”: a címben olvasható szót. Magyarázatként idézzünk néhány sort a műből: „Ahogy másnak kóstolót, orvosnak elegáns italt, nekem szavakat, mondatokat, más grammatikai egységeket szoktak küldeni.” Ha nekem küldenének ilyen szószörnye- ményeket, kiegészíteném azzal, hogy egyúttal pályázatot hirdetnék meg. „Az év citromdíjas szava”. Ha már van legrosszabbul öltözött tévés személyiség titulus, pocsék áruk fóruma, miért ne lehetne ez is? Megkaphatná az év legborzalmasabb, legkacifántosabb szava. A gond szerintem főleg az lenne, hogy túl sok lenne a jelölt, s valószínű főként a hivatali nyelvből. Sok olyan szót lehetne e címre javasolni, amelyben egy stílusbeli ellentét lapul. Egy egyszerű, puritán szó találkozik egy magas röptű, idegen, hivataloskodó pon- toskodóval. Például: selejtkondíciójú tehén. Még egy rossz tulajdonságuk van az ilyen szavaknak: túl hosszúak. Mindez egyébként akkor jutott eszembe, amikor olvastam, hogy egy cégnek egészség- ügyi kártevőirtó részlege patkánymentesítést is végez. Kérdésem csupán az, hogy miért kell az egészségügyi jelző? Másrészt, miért nem maradhatott a régi irtás szó a mentesítés helyett? Túl snassz lett volna így: patkányirtás? (Ráadásul „egészségügy(i)etlen”). Vajon miért nem lehetett az elnevezés rovar- és patkány irtó részleg? Bár most jut eszembe, az elmúlt évi szaknévsor után... talán mégis érthető. Szemelgessünk még egy keveset Esterházy leleteiből, s hihető lesz, hogy nehéz lenne a díjkiosztás. Tojató battéria, demokratikus szaldóhelyzet, baromfifejláb-kérdés, marha- box, pincekészlet-szaporulat. Az utóbbi kettő úgy ahogy érthető, azonban a többi nem, úgyhogy helyette nyelvművelő módon helyesebb kifejezést sem tudok ajánlani. Gondjainkra bízva Páll Géza Nem tudom, a kötet címe — Gondjainkra bízva — mennyire hozza izgalomba az olvasót. Aki veszi a fáradságot és elolvassa a nyíregyházi Váci Mihály Irodalmi Kör által közreadott szépirodalmi antológiát, amelyről szándékosan nem írom azt, hogy megyei, majd eldönti, kifejezi-e a kötetben szereplő írások szellemiségét, lényegét az idézett cím: Gondjainkra bízva. „Magányról, félelemről, ott- hontalanságról, egyetemes létkérdésekről tudósítanak ezek az írások” — olvashatjuk a bevezetőben. Az antológia címét Zsirai László „Ez a tűz" című versének egyik sora adta. Ezt találták minden szempontból átfogónak és érvényesnek a mai lelkiállapot megfogalmazására — írják a kötet elindítói, Madár János és Cselényi István Gábor. Azt is mondják még, a közös megszólalás teremtő szándéka gyűjtötte össze ezeket az írásokat. Az egyéni és közösségi problémák megfogalmazásának igénye, amely lélektől lélekig vezet bennünket. Mai lelkiállapotunk kórképét kívánják elénk tárni — ezek szerint — a versek és prózai művek. Aminek csak örülni kell, hogy e lelkiállapot gyökereit is elénk vetítik, állóképek helyett az emberi lélek mélyáramlását is felvillantják. Mintegy gondjainkra bízva azokat, hogy éljünk velük belátásunk, lelkiismeretünk, élettapasztalataink szerint. Olyan gazdag szellemi „menüt” kínál a gyűjteményes kötet, hogy alig tudja ember, hol is kezdjen hozzá. Kövesse a szerkesztők belső logikája szerint kijelölt utat, s az egymást követő verseket, prózai műveket az eléje kerülés sorrendjében vegye birtokába, vagy önkényesen üsse fel bárhol a kötetet, és így böngésszen, kalandozzon, ne hagyja magát vezetni, netán befolyásolni a válogatás, a szerkesztés által. Tegyen az olvasó bárhogyan is, belátása, nemkevésbé szűkre mért ideje szerint, a kötetben gazdag lelőhelyekre talál, hogy a magában hordozott életérzéseket, kételyeket, villanásnyi örömöket, reményeket szembesítse a mások által is megéltekkel. S talán merítsen is azokból. Egy válogatás, természetesen, mindig is magán viseli az egyéni megközelítést, ízlést, látásmódot. S ez még akkor is így van, ha a kötet összeállítóit kötik bizonyos szempontok, mint a Gondjainkra bízva című kötet esetében is, amelyről megtudhatjuk, az irodalmi műhely tagjai, és a költő Váci Mihály szellemi örökségéhez kötődő alkotók kaptak itt helyet. Pályakezdő és országosan ismert írók. Több nemzedék, közel kétszáz szerző... •ilyen alapállásból kiindulva ne csodálkozzunk azon, hogy a háromszoros József Attila-díjas költő, számos élvonalbeli író és költő műve került egy kötetbe az éppen első zsengéivel, botladozó gondolataival, érzéseivel bajlódó, még sem írónak, sem költőnek nem nevezhető tollforgató műveivel. Az is vitára adhat okot, vajon csak a kötetben szereplő művek szerzői kötődnek a. Váciörökséghez, vagy közülük sem mind, vagy ennél is sokkal többen. Egyáltalán, milyen kritériumok szerint lehetséges határvonalat, válogatási szempontokat találni arra, kik tartoznak ennek vagy annak a költőnek a szellemi hatókörébe. De ezt nem kritikának szánjuk, csupán a továbbgondolást szeretnénk segíteni. Az sem teljesen világos az olvasó számára, miért e kötetben veszik számba az elhunyt költőket, köztük Váci Mihályt, aki nem éppen a közelmúltban távozott közülünk, vagy Mester Attilát, Bory Zsoltot, akik szintén néhány éve már nincsenek köztünk. Talán már ekkor elkezdődött a kötetbe szánt írások válogatása, a gyűjtőmunka, ezért? Vagy a gyász időtlensége, elé- vülhetetlensége miatt szólnak úgy róluk, mintha nemrég távoztak volna az élők sorából? Nem tudjuk. Ezek persze apró észrevételek, a lényeget nem érintik. Ez pedig az, hogy gazdagabbak lettünk egy megyénkben készült, de országos kitekintésű szépirodalmi antológiával, amely egy rangos szabolcsi irodalmi műhelyben sarjadt ki, kiterebélyesedni viszont csak bennünk, olvasókban tud majd. Csak egy bökkenő van még, a Váci Mihály Irodalmi Kör által kiadott, Madár János szerkesztésében megjelent kötet ára igen drága, 500 forintba kerül. Lesz-e olvasó, aki annyit áldoz a szerény, de ízléses köntösben megjelenő kötetre? Ez is a gondjainkra bízatott. Ki tudja, hogyan élünk vele...? Aukció
