Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-21 / 222. szám

[ 1991 . szeptember 21. Ä 9(eíet-!Magyarország hétvégi mettékkte Gyulai József ébresztése Ördögi kör? Páll Géza T alán akkor jönne meg az emberek kedve a politizálás­hoz, ha egy parányival jobb­ra fordulna az életük. Ahhoz viszont, hogy egy kicsit is jobb irányba változzék az élet, talán mégis politizálni kellene. Ez a megállapítás motoz a fejemben egy idő óta, amely tulajdonképpen egy ördögi körnek is felfog­ható. Nem vagyok hajlandó politizálni, mert minden nél­külem történik, nem én ma­gam csinálom a változáso­kat, hanem helyettem végzi ezt egy szűkebb kör — gon­dolkodik az állampolgár. Még azt is valószínűleg gondolja, a hatalomváltás, amit sokszor rendszervál­tásnak neveznek, igazában nélküle zajlik, s mindössze annyi történt az életében, hogy a tévébemondók így szólnak hozzá, hölgyeim és uraim... Igen, a megszólítások re­neszánszát éljük, ami nem lenne baj. Más kérdés, akit megszólítunk éppúgy lehet egyik napról a másikra élő szegény ember, netán mo­dern koldus, mint újdonsült milliomos. Nagyobb baj azonban, ha mind többen érzik, vélik úgy, a hölgyeim és uraim megszólításon kí­vül, alig történik lényegi vál­tozás az életükben. Megint úgy tűnik, kicsúszott, vagy kezd kicsúszni a politizálás gyeplője a nép kezéből, még mielőtt igazában ma­rokra fogta volna azt. De erről „a nép” is tehet, vágnak vissza a politikusok, akik méltán hiszik azt: ők fá­radságot nem kímélve dol­goznak a közért, nem csak vagy nem elsősorban ma­gukért, s bocsássák meg nekik, ha még nem elég profik, még amatőrök, még botladoznak a parlamenti vi­lágban és másutt, de ők nem a saját hangjukban akarnak gyönyörködni, nem a szájukat szeretik tépni, hanem cselekedni szeretné­nek. Mégha olykor az átlag állampolgár úgy is véli, nem sok látszatja van az egész­nek, azaz nagyobb a füstje, mint a lángja a közéletnek. Félő, hogy a két megköze­lítés, gondolkodási forma eredményeként két nyelv alakul ki hazánkban; a köz­életi és az állampolgári nyelv. Ennek máris vannak érezhető megnyilvánulásai. Olykor egészen más nyelven beszélnek, írnak a politiku­sok — képviselők, kormány­zati emberek, párttisztségvi­selők — mint ahogy az átlag állampolgár beszél és ír. üj közéleti zsargon van kialaku­lóban, amelynek egyes kife­jezésein, szavain nemigen tud eligazodni az átlag ér­deklődő. De ez még a kiseb­bik baj. A nagyobb az, hogy fent jóval optimistábban lát­ják a való életet, mint lent. Ezért gyakran éri szó a pesz- szimizmusban szenvedő ál­lampolgárt, aki nem bír ösz- szekotorni magában egy csi­petnyi önbizalmat, bizako­dást, s talán emiatt esik kút­ba a közélet számos, állító­lag jól indított kezdeménye­zése. Régi felismerés azonban, hogy az átlagember a „saját bőrén” érezve politizál, s mi­közben havonta kötéltáncot jár — családjával együtt — a vékonyodó pénzkötélen, nem nagyon van kedve jó képet vágni a dologhoz. Es meg mosolyogni is hozzá... Valószínű hát, nem is iga­zi, csak vélt ördögi kört idéz­tünk az írás elején, mert való igaz, létezik, mégpedig ok­kal, joggal létezik egy nem politizáló, semleges réteg, de kedvet ébreezteni, mégis a közélet első vonalában dol­gozóknak kellene bennük. Az is régi igazság, a politikai semlegességnek talán két pólusa lehet, a szegénység és a gazdagság. Mindkettő megengedheti magának, hogy ne politizáljon. De való­ban mind a kettő? Kávássy Sándor A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, valamint a Magyar Parasztszö­vetség Szabolcs-Szatmár-Be- reg vármegyei vezetősége 1991. szeptember 15-én ünne­pély keretében avatott emlék­táblát Kisnaményban Gyulai József kisgazda képviselő tisz­teletére, aki 1945-től 1949-ig képviselte a Szamosköz népét a magyar parlamentben. yulai József, a Jánkon, Kisnaményban és Zajtán lakó Gyulaiak (nyugod- tan használhatjuk ezúttal a nemzetség fogalmát), tehát a Gyulai-nemzetség hírneves sarja, Gyulai János és Papp Si­mon Borbála házasságából 1903. március 19-én Kisnamény községben született. Összesen hatan voltak testvérek: Borbála, János, Ilona, Mihály, József és Antal. A család a helyi társada­lom módosabb, egyben emelke­dő részéhez tartozik, bizonyítéka ennek, hogy már egyik nagybá­tyja, Gyulai Mihály is tanult em­ber, római katolikus pap, utóbb fehérgyarmati esperes, valamint, hogy a hatodik elemi után ő is Szatmáron végzi a polgári isko­lát, ami korabeli megítélés sze­rint elismert végzettség, megkü­lönböztetett helyet biztosít a tár­sadalomban, különösen is a szatmári (szamosközi) falvak zárt világában. Pályájáról, kiváltképp is a kez­detekről ez idő szerint még csak keveset tudunk. „Gyermekko­rom óta benne voltam a közigaz­gatásban” — mondotta utóbb egyik parlamenti beszédében. Arra gondolhatunk, hogy mint is­kolázott és jóeszű fiatalembert korán bevonták a községházán folyó munkákba. Egy másik hír­adás szerint már 1925-től, 22 éves korától tagja a Kisgazda Pártnak. Ellenőrizni nem tudjuk, ám akár igaz, akár nem, bizo­nyítja, hogy kora ifjúságától ér­deklődött a társadalom és a poli­tika kérdései iránt. Pontosabb ismereteink a már férfivá érett Gyulai Józsefről vannak. Erős fizikumú, kék sze­mű, jó külsejű barna ember volt, testmagassága 170 cm fölött. Fő erénye a szorgalom és a barát­ságos magatartás volt, kitűnően értett az emberekhez, végül nem mindennapi szótehetséget mondhatott magáénak. Okosan, svádásan, magával ragadóan tudott beszélni. Híven tanúskod­nak minderről parlamenti felszó­lalásai és beszédei, melyekből egy gazdagon hangszerelt, sok­színű és rendkívül gazdag egyé­niség bontakozhat ki előttünk. Jól ismerte szűkebb pátriáját, a Szamosközt, az ott élő nép gondját-baját, szakembereket is ámulatba ejtő, rendkívül alapos ismeretei voltak a mezőgazda­ságról. Nem csoda, hisz maga is gazdaember, kisnaményi háza körül 11 kát. holdból, a falu hatá­rában 30 holdból álló kis gazda­ságát — bár állandó alkalmazot­tal — maga műveli és tartja rend­ben. Meghatározó vonásai még szellemi arculatának a népi pat­riotizmus, a magyarság és a pa­rasztság őszinte szeretete, a szülőföld és népe iránti oldhatat­lan ragaszkodás és hűség. 34 évesen, 1936. október 8-án a nálánál 12 évvel fiatalabb Nusszer Magdolnát veszi felesé­gül. Az ő házánál is gazdag a gyermekáldás: Gabriella, Mihály, Cecília, József, László. Minden szabad percét gyermekeivel tölti, családját odaadóan szereti. Mint a legtöbb paraszti sorból indult politikusnál, a közszerep­lés nála, az ő esetében is ott­hon a községnél, egészen ponto­san a községházán kezdődött. Nem tudni, milyen kisebb hivatal vagy tisztség után, de egészen biztos, hogy nem minden előz­mény nélkül, az 1930-as évek közepétől tíz éven át Kisna­ményban ő a községi bíró. Ezt a tisztséget ő maga is szerethette, mert utóbbi parlamenti beszédei­ben többször is szívesen utalt rá vissza. Aligha kétséges, hogy községi bírói működése fontos szakasza életének, ennek feltárása még a jövő feladata. A részletek isme­rete nélkül is világos, hogy igen sok pozitív és negatív tapaszta­lattal gyarapodva ebben a tiszt­ségben készül fel a parlamenti közszereplésre. Megrázó élmé­nye az elembertelenedett, go­nosz bánásmód, amit egyes el­vetemült fiatalok tanúsítanak napi 15, 18 sőt 20 órás munká­ban elnyűtt, gyámolításra szoru­ló öreg szüleikkel szemben. Há­zukból, kis vagyonukból kiforgat­nák őket, de gondoskodni csak a hatóságok legerélyesebb fellépé­se nyomán hajlandók róluk. A háború után kétszer választ­ják képviselővé: először 1945. november 4-én, majd az úgyne­vezett „kékcédulás választások” alkalmával, 1947. augusztus 31- én. A 45-ös választások — mint jól ismert — Szatmár-Beregben is fölényes kisgazdagyőzelem­mel végződnek. 58 132 fő, a sza­vazók 72,4%-a voksol a pártra. Habár 47-ben az erőszak és a csalások következében 33 681 - re csökken a kisgazdaszavazók tábora, még mindig jelentős erőt képviselnek, amennyiben a sza­vazók 40%-a támogatja őket. A parlamentben nem tartozik a minden áron feltűnni vágyó, minduntalan magukat fitogtató „szavalóművészek” közé. Csak ritkán szól, de ha szólásra emel­kedik, az egész parlament felfi­gyel. Semmi meglepő nincs benne, hogy a sokgyermekes családból származó Gyulai, aki maga is sokgyermekes családapa, szűz­beszédét a napközi otthonok ügyében mondja. „Szatmár vár­megyében vagyok képviselő — kezdi beszédét —, ahol még nem fertőzte meg népünket az egyke... (és) több 8^-12 gyerme­kes családot is találunk egy falu­ban." „Én mint falusi ember, munkás kisgazda nagyon jól tu­dom, hogy a faluban mindenki már 6—8 éves korától munkában forgolódik, és amikor az anya otthon elvégzi munkáját, kimegy a mezőre, tehát nincs kire hagyni gyermekét... Nagyon kevés az a szülő, akinek van valakije, aki ügyeljen a gyermekre.” Megdöb­benve, mint eléggé el nem ma­rasztalható tényt teszi szóvá, hogy az ügyben illetékes Népjó­léti Minisztérium csak egy szá­zalékával rendelkezik az állami költségvetésnek, holott sohasem volt időszerűbb a nemzetvéde­lem, a magyarság óvása és megvédése, mint épp akkor, a háború után. Éles szemmel veszi észre, hogy a tettek és a szavak koránt sincsenek összhangban, és hogy a szovjet szuronyok árnyé­kában keletkezett demokrácia távolról sem oly meleg barátja a parasztságnak, mint ahogy hí- reszteli magáról. „Mindenütt azt halljuk, hogy emelik a parasztsá­got — fakad ki 1947. március 11 - én. Mindenki emel minket a szá­jával. Tettekben azonban az el­lenkezője történik...” A leghatá­rozottabban utasítja vissza a (ma sem divatjamúlt) demagó­giát, mely úgy kelt hangulatot a parasztság ellen, hogy a pa­rasztság valószínűtlen jólétéről költ hazug legendákat. „Mindig arról hallunk, hogy ilyen meg olyan gazdag a parasztság. El­hiszem, hogy a városok körül el­helyezkedett, nem is magyar gazdaréteg kihasználja a kon­junktúrát és jólétben van. Ellen­ben mi, a fővárostól 300-400 ki­lométer távolságban, kellő közle­kedés hiányában, olyan nyomor­ban és szegénységben élünk, hogy nemcsak az ötholdas, ha­nem még a húszholdas paraszt sem tudja ruházni gyermekét.” Nem kis öntudattal hirdeti meg a parasztság társadalmi autonó­miáját: .... Parasztok közt nincs különbség. Mi egyformán látjuk a dolgokat. Éppen ezért azt kérem, hogy a mi dolgainkat... bízzák ránk.” Kiváltképp is aktív az 1947. decemberi tiszai árvíz idején. Mint jólismert, 1947. december 30-án Tiszabecsnél, ezt köve­tően Tivadarnál szakítja át a megáradt Tisza a gátat és egy­ként önti el a szatmári és a bere­gi Tiszahátat. Mint kártyavár dől­nek össze az alap nélkül, pusz­tán földre rakott házak. Az első hullám 400 házat dönt le és 600- at rongál meg, még súlyosabb a kár a második hullám idején. Élethalálharc folyik a jeges árral, a küzdelemnek hősei támadnak. Ilyen Almási, gulácsi jegyző, az ő lélekjelenléte és bátorsága menti meg a községet a súlyo­sabb veszteségektől. Gyulai József sé tétlen, azon­nal a helyszínre siet és tíz napot tölt a legveszélyeztetettebb pon­tokon. Friss benyomásokkal, tettvágytól hajtva, a tennivalók alapos ismeretével siet vissza a fővárosba. 1948. január 14. az ő napja a parlamentben. A meg­rongálódott házak javítására tég­la és épületfa kiszállítását sürge­ti. Erélyesen veti fel a közleke­dés fejlesztését is. ,,... Kérem miniszter urat — hangzanak sza­vai —, hogy mihelyt leapad a víz, ne késlekedjék az utak helyreál­lításával, mert addig semmiféle élet nem indulhat meg, míg az utak nincsenek rendbe hozva.” Ehhez még a következőket fűzi: „... Az a rész nagyon el van ha­gyatva és el van zárva a világ­tól... Megérdemelné tehát ennek a vidéknek a dolgozó népe a gyorsabb közlekedés lehetősé­gét. Hiszen ha ez a nép a me­gyei központokba akar menni, hajnali egy órakor kell felkelnie és másnap csak éjfél után érke­zik haza..., elvárhatjuk, hogy ez a vidék legalább tisztességes vonatjárathoz jusson, hogy tisz­tességesen intézhesse ügyes­bajos dolgát.” Kitűnő beszéddel hívja fel a fi­gyelmet (1948. február 20-án) az állattenyésztés több fontos vo­natkozására is. „Ha igaz az a megállapítás — indítja mondani­valóját —, hogy a magyar gazda­sági élet alapja a mezőgazda­ság, akkor az is igaz, hogy a mezőgazdasági élet alapja pedig az állattenyésztés és ezzel kapcsolatosan a tejtermelés." Ál­lattenyésztés, tej-, rét- és legelő- gazdálkodás számára elválaszt­hatatlan egység. Érdemes idéz­nünk bészédének néhány sorát, illetve gondolatát. „Tudjuk, hogy minden magyar embert két dolog érdekel a leg­jobban: a szép aszsony és a jó ló.” Majd ismételten is: „Újból ki­jelentem, mi, a magyar faj a ló szerelmesei vagyunk.” Ezzel összefüggésben mint a paraszt­ság követelését terjeszti elő, hogy a fogadásokból származó jövedelmet a lótenyésztés fej­lesztésére fordítsák és ugyaneb­ből a célból csikólegelők létesíté­sét javasolja, minden megyében legalább kettőt. „Mi parasztok tudjuk, hogy nincsenek csikólegelők. Csikót nevelni istállóban nem lehet. Hogy jó patája és kellemes kül­seje legyen..., megfelelő csikóle- 1 gelőt kell biztosítani." De ez még ' korántsem minden. A legelőket gondozni kell, mély fúrású kuta­kat kell létesíteni, hogy a legsú­lyosabb aszály idején is biztosí­tott legyen az ivóvíz az állatok számára. A legnagyobb nyoma­tékkai hangsúlyozza a táji adott­ságok fontosságát. Minden táj­nak vagy vidéknek azzal kell fog- , lalkoznia, ami a legkifizetőbb. Ot is foglalkoztatja a már akkor sem felhőtlen tejkérdés. ,,... A tej előállítása 146 fillérbe kerül ma­gának a gazdának (1948-ban! — K. S.), ebben még nincs benne a kiszolgálás és a tej összeszedé- sének költsége. Hogyan lehet akkor azt követelni, hogy ráfize­téssel, 80—90 fillérért adja be a j tejet a magyar parasztság?” — teszi fel a kérdést. Javasolja, hogy legalább tél idejére emeljék fel a tej árát. Meggyőződéssel hangsúlyoz­ta az okszerű gazdálkodás fon­tosságát, és hogy a parasztságot erre igenis tanítani, nevelni kell. Elkeseredéssel mutat rá, hogy nem meghallgatják, hanem el­hallgatják a parasztság kívánsá­gait és hogy a legkevésbé sem érvényesül a paraszti érdekvé­delem. Nem szólhatott többé, mert torkán akadt a szó. Kommunis­ták, kollaboránsok környékezték, hogy álljon közéjük, legyen ő is kommunista. Nem tudta megten­ni, 1948. november 16-án lemon­dásra kényszerült. Lemondatták (!) Hazajött a falujába, Kisna- ményba, ám a jól „bevált” recept szerint itt sem hagyták békén. Állandóan belekötöttek, fenye­gették, ha nem arat le elsőnek, elhurcolják. Unokatestvérei éjjel jöttek segíteni, de így se sikerült az elvtársak kedvére tenni. Beta­karításkor letartóztatták, majd ki­tiltották a faluból. Hogy szaba­duljon üldözőitől, 1950-ben Sztá- linvárosba (ma Dunaújváros) ment, ahol mint vasesztergályos helyezkedett el a Vasműnél, csak ritkán, éjjel bujkálva jöhetett haza, ha látni akarta családját. A megpróbáltatások azonban ezzel még nem értek véget. A falusi osztályharc sztálinista szörnye­tegei most feleségét, családját vették célba. Leseperték a pad­lást, közben minden lehető alka­lommal emelték az adót és min­dent elkövettek, hogy zaklassák őket. 1952-ben, nem bírva a to­vábbi küszködést, felesége is utánament. A kiválóság, a szorgalom, a tisztesség és derekasság azon­ban az új viszonyok között sem tagadta meg magát. Gyulai Jó­zsefből többszörös sztahanovis­ta lett, előbb egy szobát, majd la­kást kapott és így gyermekei is utánamehettek. A r m Gyulai Józsefet, a kemény meggyőződésű kisgazdát semmi áron se lehetett megvenni, se plecs- nikkel, se lakással, se pénzzel. Amikor 1956-ban kitört a forrada­lom és a Vasműnél is megalakult a munkástanács, őt is a vezető­ségbe választották. 1956. november 7-én akna esett házuk elé, mely megölte Mihály nevű gyermekét. A nem­zeti és a családi gyásztól lesújt­va, lelkileg összetört állapotban tartóztatták le újra 1957 elején. Tökölön raboskodott, ahol ke­gyetlenül kínozták meg. Állítólag meztelen lábakkal kellett hegyes szegeken járkálnia. 1958 feb- j ruárjában nagybetegen, testileg- lelkileg megrokkanva tért vissza családjához. Pár hónap múlva, életének 56. évében Dunaújvá- j rosban, a család Munkácsy u. 4. 1 sz. alatti lakásában halt meg. Először Dunaújvárosban temet­ték. 1982-bén azonban felemel­ték földi maradványait és a kőbá­nyai köztemetőben temették újra; feleségével, Mihály fiával itt alussza az örök álmot, közös sír­ban. Ha megéri az ember C sak a huszonévesek nem gondolnak arra, legalábbis még most nem, hogy egyszer ők is elérkeznek a nyugdíjas korhoz. Nem egészen így vannak ezzel a javakorabelieknek is nevezhető negyvenes-ötvenes korosz­tály tagjai. Különösen beszédtéma ez mostanában, amikor az ajtónk előtt kopogtat az új nyugdíjtörvény. Már a parla­ment ülésén is vita tárgya volt az új jogszabály, amely arról intézkedik, egyebek mellett, hány éves kornál húzzák meg a nyugdíjjogosultság határát... S ez itt az egyik nagy bökkenő, ugyanis, aki figyelemmel kísérte a javaslatokat, az tudja, az egyik változat szerint növelni szeretnék az évek számát, tovább kellene dolgozni a nyugdíj elnyeréséért. Mint számos dolognak, ennek is jócskán vannak pártfogói és ellenzői. Számosán talán örül­nének, ha tovább dolgozhatnának, mert így többet keresné­nek. Mások viszont megfáradtak, s megelégednének a nyugdíj által elérhető jövedelemmel is. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az évek során tovább javult az átlag­életkor, tehát ez amellett is szólhat, hogy indokolt kijjebb tolni a nyugdíjas korhatárt. Az sem mellékes, hogy egy sor — nálunknál fejlettebb — országban már korában felemel­ték az évek számát, ebben is haladni kellene a korral. Csak arról nem kellene megfeledkeznünk, hogy a fejlett országok­ban kiterjedtebb, jobb az egészségügyi ellátás, jobb az életszínvonal, a lelki és testi kondíció védelme, így ebben sem mérhetjük magunkat gépiesen a nyugati országokhoz. Különben könnyen úgy járhatunk a nyugdíjtörvényünkkel is, mint az adótörvénnyel, amelyről sokan úgy vélekednek, az a svéd modell alapján készült, magyar fizetésekre alapozva, s ez égbekiáltó igazságtalanság. Csak remélni merjük, a törvénnyel az állam nem azt akarja, hogy rövidüljön az idő az élet és halál között, dolgozzon csak minél tovább az ember aktívként, hogy annyival kevesebb ideig szoruljon majd a nyugdíjra, amit formailag az állam ad, valójában ő dolgozott meg érte. Ha megéri... 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom